Kezdőlap | Szabályzat | E-mail

Domahidi Klára prózái Altató    1952 nyara de régen volt, mégis ez az emlék máig kísérti édesanyámat. Alig két és fél éves volt akkor. Szőke, bodros haja megcsillant a napfényben, ahogy ott guggolt kis pöttyös kötényruhájában a magasra nőtt, kövér zöld fű között. Elmélyülten figyelte a rácson túl vidáman szaladgáló pici naposcsibéket. Lehettek úgy húszan. - De szépek vagytok! Fussatok, fussatok! – és tapsolt közben tenyerével. A kiscsibéket nem kellett sokat biztatni, futkároztak ők maguktól is. - Klárika! Gyere kislányom, aludni kell! – lépett ki édesanyja a házból. - Csak még egy kicsit...! - Akkor nősz nagyra, ha ebéd után alszol egy jót. Ekkor felhangzott a szobában hagyott, pár hetes Pannika panaszos sírása, mire a mama visszament hozzá. - Te is gyere, kicsim! Ideje lefeküdni. A kislány odafordult a csibékhez: - Látjátok? Ebéd után minden kicsinek aludni kell. Akkor nőttök nagyra. Szép álmokat! De a kis sárga bolyhosok csak nem akartak szót fogadni, törődtek is az intelemmel! Kisklári bement hozzájuk, és addig ügyeskedett, amíg egyet a kezébe vett, simogatva kérlelte: - Aludj el szépen! Legyél jó kiscsibe! Tente, tente... De semmi haszna. - Mért nem fogadsz szót? Nem akarsz nagy lenni? De ekkor a kis pelyhes leugrott a fűbe, tovaszaladt. - Nahát! Most mi lesz veletek? Olyan kicsik és buták vagytok... A dróthálóhoz támasztva talált egy lécet, megfogta, és kergetni kezdte a csibéket. - Ne fussatok! Aludni kell minden délben! – és rácsapott az egyik kis tollasra. Az nem is mozdult többet. - Te ügyes csibe vagy. Elaludtál, ahogy kell. És máris mozdult a következő után. Sorra elaltatta az összeset... Szépen sorba fektette őket, majd fűszálakkal betakargatta gondosan. - Így! Most én is megyek aludni. Ha felébredtünk, újra játszunk egy jót! Szépet álmodjatok! Majd jövök! A kilépő édesanyjában a vér is meghűlt, amikor megpillantotta, mi történt. - Te Klári! Mit tettél? Mind meghaltak! Nem lesznek tyúkok. Vége, odalett mind... - Hirtelen dühében megfogta a kislány kezét, és ütni kezdte a tenyerét. - Az állatokra vigyázni kell! Nem szabad bántani! Jaj, hogy tehettél ilyet! Miért? Miért? A kislány megszeppenve, sírásra görbült szájjal motyogta: - Én csak... - de a mondat vége zokogásba fulladt. Napokig nem tért magához. Ilyen az, amikor valaki jót akar, aztán micsoda megrázkódtatás lett belőle. Az élet nyújtotta lecke...keserves tanulsággal.    A csibealtatás aztán olyan mély nyomokat hagyott lelkében, hogy soha többé nem nyúlt se csirkéhez, se tyúkhoz. Később falusi gazdasszony létére sem vágott tyúkot egyszer sem. Félt is tőlük, sajnálta is őket. Nem lesz ő senki gyilkosa... Vissza a prózákhoz! Tente baba, tente...    Négy hete született meg a kis Bálint. Figyelmes, mosolygós csöpp örökmozgó. Éva nem bírt betelni fia látványával. Fekete, selymes haja, finom illata, bársonyos bőre megigézte. Amióta anya lett, az egész élete a gyermek körül forgott. - Ez az én fiam, akiben gyönyörködöm. – jutott gyakran eszébe e bibliai mondat, s ilyenkor enyhe lelkiismeret furdalása támadt, mégse hasonlíthatja fiát Jézushoz. De most ez a gyermek számára a mindenség. Egy utazás vége, amikor a vándor végre hazatalál. S többé már nem vágyódik távoli vidékek megismerésére, mert itthon mindent megkap, amire szüksége van. Szinte egy pillanatra sem hagyta magára a csöppséget. Ha a kicsi mélyen aludt a szobájában, Éva akkor is gyakran bekukucskált hozzá, hogy meggyőződjön arról, nem zavarja-e valami váratlan kellemetlenség az álmát: nem rúgta-e le magáról a takarót, nem szorult-e be teste alá a cumi, vagy szépen, egyenletesen lélegzik-e? S amikor megnyugodott, hogy minden rendben van, folytatta a főzést, vagy egyéb teendőit. Talán tíz percig. Tovább úgysem bírta, hogy ne lássa kisfiát. Érezni akarta a közelségét. Lábujjhegyen újra beosont, büszkén rámosolygott: - Csak látni akartalak. Megsimította puha, fekete haját. - Aludj szépen. Remélem, úgy örülsz majd ennek a világnak, ahogy én örülök neked. Elégedett és boldog volt, hogy fia jóízűen eszik, élvezi a fürdést, gondtalanul elalszik a karjai között, és láthatóan jól érzi magát. - Olyan jó, hogy megszülettél! Annyira vártalak, és végre itt vagy. Bálint! Arcodra bólint a napsugár.    Amikor évekkel ezelőtt Éva és férje végre külön költöztek a szülőktől, saját házba nagy udvarral, Éva öccsétől egy kutyát kaptak ajándékba. Bob, a kis malamutkölyök első perctől belopta magát gazdáik szívébe. Felálló, hegyes füle, ferde metszésű sötétbarna szeme, értelmes tekintete barátságot sugárzott. Farkasszürke, hosszú szőrrel borított farkát a hátára kunkorította. Fehér végtagjai erőtől duzzadtak. Jóindulatú, hihetetlenül szívós állat.    A család már nagyon vágyott arra, hogy saját gyermekük is szülessen, de ez az esemény egyre csak késett. Így maradt a kutya, akit magukkal vittek a bükki kirándulásaikra, a tóhoz fürödni, télen szánkózni. Egyszer még szánhúzó versenyre is benevezték. Szép eredménnyel végzett. A nyaralásról sem hiányozhatott. Igaz, a Balaton parti ház udvarán megkötötték, hogy el ne csatangoljon idegen földön. Otthon mindig szabadon futkározhatott a portán, ismerte az udvar minden zegzugát. Jámbor jószág, soha senkit nem bántott. Évához különösen kötődött. Amikor munka után hazaért, Bob szinte a nyakába ugrott. Körbetáncolta, nagyokat szökkent örömében. Csak az egyedüllétet nehezen viselte. Ha gazdái nélküle mentek el otthonról, panaszosan vonyított utánuk.    Aztán Éva végre állapotos lett. Nagy volt az öröm. Bújta a kismamakönyveket, amelyek óvták az állatoktól való közelségtől. Hogy nehogy elkapjon a magzat valamilyen fertőzést, Bobnak egyre kevesebb simogatás, cirógatás jutott. A kutya nem értett semmit. Éva elparancsolta magától, amikor éppen az arcát akarta megnyalni. Megszűntek a közös séták. És amikor a gazdik két napra elutaztak, Bob rájött, hogy egy nekifutás után át tud lendülni a kerítés fölött. Átjutott a szomszédba, ahol élvezettel kergette a tyúkokat. És meg is fogta őket. Átharapta a torkukat, aztán újabb préda után nézett. A következő szomszédnál házikacsákat tizedelt, ahol a felbőszült szomszéd becsalta a szerszámoskamrába, majd bezárta. Ott vonyított egy végtelennek tűnő napig, idegesítve hangjával az egész környéket, míg meg nem érkeztek a gazdái. Végighallgatták a panaszáradatot, kifizették a kárt, sűrűn kérték az elnézést. Bob hamarosan kennelbe került, aminek a tetején is rács volt, hogy ne tudjon kiugrani.    Aztán megszületett Bálint, a család szeme fénye. Két hetes kora óta egy-két órát mindig a friss levegőn, a cseresznyefa árnyékában aludt babakocsijában. Éva ezalatt pulóvert kötögetett a kicsinek egy kerti székben. Csak akkor hagyta magára egy-egy percre a csöppséget, ha meghallotta, hogy a lakásban csörög a telefon, vagy éppen egy almáért sietett be. Nemsokára eszébe villant, hogy elfogyott a kenyér. - Áttolom Bálintot a szomszéd boltba, és vásárolok – gondolta. Két házzal arrébb volt egy élelmiszerüzlet, igazán nem jelentett gondot a bevásárlás. És nem volt soha sorállás. - De ha most megmozdítom a kocsit, a baba biztos felébred és nyűgös lesz. Öt perc múlva itthon vagyok. Átszaladok egyedül. - Bálint, csak aludj szépen! Hipp-hopp, már itthon is leszek. Légy jó fiú! – fogta a szatyrot, sietve elindult. Amikor bezáródott a kapu, Bob panaszosan felvonyított. Kaparni kezdte a földet a kennel alatt. Napok óta azon dolgozott, hogy kijusson a bezártságból. Egy pillanat műve volt, és átpréselte magát a kennel alatti keskeny résen. Fel is sebezte jócskán a bőrét. Odaszaladt a babakocsihoz, ami a lendülettől meglökődött. Erre felsírt a kicsi. A kutya harapni kezdte... Pár perc múlva megérkezett Éva. Bob, mint régen, elészaladt és csóválta a farkát. - Hát te...? Hogy kerültél ide?? Beléhasított a félelem. Ledobta a szatyrot és futni kezdett a kocsi felé. Meglátta a vért... - Ne!!! Ne! Nem lehet! Ennyit ér egy élet? Ne!!! Nem igaz!!! – futott körbe-körbe, forgott körülötte a világ. Hirtelen megállt. - Nem... Csak alszik... Betakarom jobban. Jaj, de édesen alszik. – Éva a székbe rogyott. - Csendesen! Fel ne ébredjen! Alszik szépen. Gyönyörű kisfiam, aludj csak! Itt vagyok. Vigyázok rád. Úgy szeretlek. Tudod? Tente baba, tente, A szemedet hunyd le. Bálint, aludjál. Anya a királynő Apa a király. Vissza a prózákhoz! Megdermedt parázs    Napok óta készülődött az ifjú feleség a hét végi Tisza parti sátorozásra. Túl volt az esküvő okozta izgalmakon, hamarosan munkába áll. Milyen jó lesz kihasználni az időt arra, hogy együtt töltse férjével a perceket, gondtalanul és szerelmesen.    Szombaton délelőtt érkezett meg a kis csapat a kempingbe. Négy fiú és négy lány. A férj barátja szervezte meg a találkozót. A négy fiú - nem is olyan rég - együtt volt katona. Sok közös emlék kötötte össze őket. Összeszokott, vidám kis csapat. A feleség, Ildikó itt találkozott velük először. Szimpatikus fiatalok. A kölcsönös bemutatkozás és sátorverés után mindenki a vízbe vetette magát. A rekkenő hőségben a hűs víz üdítően hatott. A Tiszát átúszni nem lehetett, mert időnként motorcsónak, vagy egy-egy hajó szelte a vizet. De a part mentén jó volt beállni a víz sodrásába, vagy éppen árral szemben birkózni az elemi erővel. A túlparton gyerekek visongtak. Egy vastag faágra csomózott kötélről ugráltak a vízbe. Lendületet vettek, majd egy csobbanás... Pár méterrel arrébb bukkant fel egy harsogó fej a habok közül : - Ezt csináljátok utánam! - Hogy lehetne átjutni a túlsó partra, hogy ezt én is kipróbáljam? - morfondírozott magában Ildikó. Tamás és Dóra kajakozni készültek. Laci odaszólt nejének: - Én is velük megyek. Majd jövök. - Mindig is szerette az evezős sportokat. Most is nagyot dobbant a szíve, hogy kajakba ülhet. Itt a nagy lehetőség! - Menj csak. Addig én úszok még. De siess vissza! A harmadik páros sátrába sietett, hogy zárva legyenek a kíváncsi tekintetek elől, és kettesben tölthessék el ezt a délutánt. A negyedik fiú, Gábor úgy döntött, alszik egy jót. És a lány, aki vele jött? Ildikó nem vette észre, hogy mikor és hová ment, de többé nem látta.    Élvezte az úszást, majd miután kellemesen elfáradt, leült a parton. Lábait mosta a víz. Iszapot csorgatott a térdére és figyelte, hogyan araszol, folydogál lefelé a naptól kellemesen meleg massza. Aztán jól bedörzsölte lábszárait - majd lemossa a víz úszás közben. Figyelte a sirályok játékát és az égen lassan úszó tejszínhab-felhőket. Elöntötte a nyugalom és a szabadban töltött lét öröme. Csend volt. És újra csend. Körülölelte a némaság. Hirtelen torkon ragadta a magány érzése. - Van itt valaki? - kérdezte magában. - Én itt vagyok! Számít ez valakinek? - Szétnézett. Már a gyerekek is hazamentek. Múltak a percek és az órák. Lassan vánszorgott az idő, mint egy öreg koldus, aki botjára támaszkodva tétován araszol előre. Hamarosan alkonyodik. - Legalább hoztam volna egy jó könyvet. De minek is? Otthon az ágyamban kényelmesebben olvashatnék. Miért...vagyok...itt? Talán Tamáséknak hiányzik az, hogy a férjem felesleges harmadikként a nyomukban loholjon? Mikor jön már?? Vagy talán csak ürügy volt a kajakozás, és nem is velük van? Mi történik körülöttem? Hogy alázhat meg ennyire? Köveket vett a kezébe és elkezdte a vízbe dobálni. Egyre növekvő dühét azon vezette le, hogy minél messzebbre dobta azokat. A végén két marékkal szórta egyszerre. - Elég!! Ha egy fél óra múlva nem lesz itt, hazamegyek. - döntötte el. Kezébe vett egy darab papírlapot és egy ceruzát. - Addig lerajzolom a túlparti fát.    Két vonás után egy erőteljes lendülettel áthúzta az egészet, majd a vízbe hajította az összegyűrt lapot. Nézte, hogyan sodorja el a víz, mint álmait a magárahagyottság... Bement a sátorba. Vizes fürdőruháját bedobta egy szatyorba, összeszedte az iratait és pénztárcáját. - Nem tudom, hol van itt a vasútállomás, de majd csak megmondja valaki. Nyomasztotta a megbántottság. Keserves érzés telepedett rá. Talán így érezhet egy kisgyerek, amikor mamája első nap otthagyja az óvodában. De azért ott vannak játszótársak. És simogató, meleg kezek. De itt? Csak egy nehéz kő a szíve táján. Ildikó megbántódva, fájó szívvel öltözködött. Eközben rés nyílt a sátor lapján és beszólt férje. - Hahó! Viszek egy kis bort a többieknek. - Már fogta is az üveget és indult. Ildikó kezébe vette a szatyrot, és lassan ment utána. - Hazamegyek. - Mit mondtál? - a férfi arcán döbbenet. - Lehet, hogy te jól érzed magad, de én nem. Nincs itt mit keressek. Neked sem hiányzom. - Sehova sem mész! - emelte fel a hangját Laci. - Itt maradsz! Talán férfiúi tekintélyét akarta bizonyítani az asszony és barátai előtt, hogy mégiscsak ő az úr a háznál. Vagy a sértett büszkeségtől szórt szikrákat a szeme? A lány ballagott tovább a kemping kapuja felé. - Egész napra itt hagytál egyedül. Eszedbe sem jutottam. Csak dekoráció vagyok? Hagyj elmenni. Holnap otthon találkozunk. A férfi dühbe gurult, már kiabált. - Azért hoztalak el, hogy jól érezd magad! Nem engedlek el! Azonnal fordulj vissza! Ildikó lesütötte szemét. - Miért ordibálsz velem? Valami rosszat tettem? Nem gondolod, hogy hibát követtél el?- és ment tovább. Már az utcán jártak. A férfi megragadta a nő vállát, és erőteljesen magához rántotta. - Egy lépést sem tehetsz tovább! A harciasság szikrája kell az élethez, csak arra vigyázz, hogy hol csiholod! Ne a lőporraktárba játssz a szikráiddal! Főleg, ha az a saját pincédben van. Még magadra lobban! Két járókelő egy pillanatra megállt, majd gyorsan tovább haladtak. Kinek hiányzik, hogy részt vegyenek egy családi perpatvarban? - Akkor is visszajössz! Fordulj meg! - kiáltotta, és teljes erőből megrántotta felesége kezét. Ekkor fordult ki a szomszédos utcából egy piros Lada. Vezetője - olyan harminc év körüli férfi - ránézett a lányra. Fékezett, majd megállt. Látta a nő szemében a kétségbeesést. Segíteni akart. Várakozott. Hátha szükség lesz rá. Laci dühöngött: - Egy valamit jól jegyezz meg! Nem vagyok idomítható!! Ha most nem jössz vissza, ENGEM TÖBBÉ NEM LÁTSZ ! Vagy a bíróságon találkozunk! A lány hirtelen megszédült. Ráült az út menti korlátra. Mintha jeges kéz facsarta volna a szívét. Dörzsölte homlokát, vadul kergették egymást gondolatai: "Azt hittem, hét évi együtt járás alatt megismertem egy embert. Szerettem... De ez nem ugyanaz a fiú. Olyan, mintha ő lenne, de nem ő az mégsem. Vajon hová lett az igazi? Vagy eddig is csak az álmaimban láttam jónak és kedvesnek? A rózsaszín ködben, ami elvakított? Leomlott egy bálvány, itt áll előttem pőrén a valóság. Ami ijesztő és fájdalmas. Már nem tudok felnézni rá… Még csak elnézést se kér. Osztogatja a parancsokat, és feltétlen engedelmességet követel. Pedig a gyengédséget százszorosan kaphatná vissza. És a gyerek? Annyira akartam gyereket...tőle. Aki már talán él bennem. Mit csináljak?" Fejét felemelte. Szeme találkozott a Ladában ülő férfi bíztató tekintetével. - Nem akarok botrányt. - szégyenkezve vett egy nagy levegőt, és ránézett urára. - Jól van. Visszamegyek. De ne érj hozzám! A visszaúton azon töprengett, hogy a gondtalan, lázas ifjúsága után vajon milyen házasélet áll előtte... Még hallotta, ahogy mögötte lassan elindult az autó. És alig várta a holnapot, hogy otthon újra egyedül lehessen. Vissza a prózákhoz! Úszásoktatás    Zolika tegnap múlt öt éves. Amint ballagott le a parton, még fülébe csengett keresztapja szava: "- Most már igazán nagy fiú vagy!" - De kár, hogy mindenkinek csak egyszer van születésnapja egy esztendőben! Most egy teljes évet várhatok a következőre. A torta is elfogyott, a vendégek is mind hazamentek. Olyan üres lett minden, elmúlt a várakozás és az izgalom. Töprengéséből Gergő hangja riasztotta föl: - Gyere Zoli, fürödjünk! - Épp oda indultam én is. Szia!    Zoliék kertje végében megomlott a part, s az aljban folyt a Takta. A partoldalt benőtte a gaz. Dúsan zöldellt a csalán, bojtorján, varjútövis, a turbolya. Virágzott a bodza. A sok zöld között fehér, tányér alakú virágaival magához vonzotta az emberek tekintetét. Mintha fehér szoknyás tündérek tartottak volna itt pihenőt. A természet nagyot nyújtózkodva mosolygott mindenkire. A langyos nyári szellő megsimogatta a kisfiúk arcát. Bársonyos melege nyomán nyugalom áradt. Az egész táj harmóniát sugárzott. A szemközti fűzfaerdő tetején szikrázott a nap. A sárga korong visszaköszönt a lomha folyó vizéről. A mély csendet csak a vízimadarak szárnysuhogása törte meg. Kócsagok rebbentek, gém rikácsolt, vadkacsák és szárcsák igyekeztek előre a nádasban. Már virágzott a gyékény. A két fiú is tört magának egy-egy buzogányt, s egy darabig kardoztak vele, majd kiegyeztek a döntetlenben. Ide jártak le fürödni a környék házikacsái is, jól megfértek a vadon élők között. S a parton tyúkok kapirgáltak.    A két fiú úgy ismerte ezt a tájat, mint a tenyerét. Úgy tartották számon, mint a saját portájuk folytatását. A szülők is, ha már hiányzott valamelyik csemete, csak kiáltottak egyet, s a válaszra bizton számíthattak a víz irányából. Csak egy kikötésük volt, hogy belátható távolságban maradjanak.    A Takta sekély, langyos vize hívogatta a fiúkat. Jól esett lehűteni felhevült testüket. Úszni ugyan még nem tudtak, de önfeledten fröcskölték egymást, nagyokat nevettek közben. Olyan helyet választottak, ahol tiszta volt a víz színe, nem borította békalencse, s messzire elkerülték a sulyom nagy, összefüggő szigetét. Tapasztalatból tudták, hogy milyen fájdalmas belelépni a kemény, tövises termésébe. Hallották azt is, hogy valaha lisztes magját fogyasztották az emberek, de már szüleik sem ismerték az elkészítésének módját.    Vidámra sikeredett a délután, s Zolival lassan feledtette azt a fájdalmat, melyet születésnapjának elmúlta okozott. A fürdőzés után szárítkoztak a napon, s közben helyüket átvették a vízen a kacsák. - Nézd ezeket a buta tyúkokat! Majd kitikkadnak a napon, mégse mennének a vízbe! Példát vehetnének a kacsákról! Azok sokkal okosabbak. - Tanítsuk meg úszni őket! Aztán milyen hálásak lesznek! Megfogtak egy kendermagost, s Zoli a vízre fektette. A tyúk kétségbeesetten kotkodácsolt, de semmi hajlandóságot nem mutatott az úszás iránt. A fiú vezetgette a lábait, közben magyarázott: - Csak bízd rám magad! Mint a malomkerék, hajtsd a vizet! Nem jó! Na, ügyeskedj már! – de a tyúk elmerült. Hiába kutatták, nem bukkant fel újra. - Most megpróbálom én! Te hozz egy kacsát, majd az úszik elől, a tyúk meg utána. Így is tettek. - Ne ellenkezz, te szárnyas jószág! Meglátod, ha beletanulsz, öröm lesz a pancsolás. A kacsával nem is volt baj, de ez a tyúk is tehetségtelennek bizonyult, s elnyelte a Takta. - Ne adjuk fel! Apukám azt mondta, ha valamit nagyon akarunk, sokszor érdemes küzdeni érte. Még három tyúkot próbáltak bevezetni az úszás fortélyaiba, amikor Gergőnek újabb ötlete támadt: - Apukám azt mesélte, úgy tanult meg úszni, hogy nagyapám bedobta a mély vízbe, aztán kénytelen volt kiúszni. Ha a szép szó nem használ, hát próbáljuk meg úgy! Megfogták az utolsó fellelhető tyúkot, elfutottak vele a közeli kis fahídig, s annak közepéről vetették a mélybe. Az rikácsolt egy darabig, majd hangját s egész életét elnyelte a víz, ami ezen a szakaszon szinte már nem is mozdult, s kezdett mocsarasodni. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi tyúk között egy tehetséges sem akad. Pedig mi mindent megpróbáltunk. Vajon hol rontottuk el? - Nem tudom, de már öszzecsíptek a szúnyogok, meg éhes is vagyok. Menjünk haza! Este, miután elbújtak az utolsó napsugarak is, Ilonka néni, Zoli mamája hiába várta haza tyúkjait. - Mi történhetett velük? Róka járt erre? Vagy ellopták őket? Érdemes ennyit kínlódni velük, hogy legyen mit enni másnak? Micsoda kár! - Nem lehet, hogy átúsztak a Taktán, és most nem találnak haza? - Zolikám! Hogy milyen kérdéseid vannak! A tyúkok nem tudnak úszni! - De ha megtanulták a kacsáktól? - A tyúkoknak nincs úszóhártya a lábukon, nem vízlepergetős a tolluk, meg félnek is a víztől, sose tanulnának meg úszni. Te tudsz valamit róluk? - Azt hiszem, tényleg a róka vihette el őket... Vissza a prózákhoz! Hattyú-kaland    Közeledett az este. A lemenő nap fénye aranyhídként ívelt a Balaton vizén. Izzott az egész víztükör, csendes volt a táj. A strandolók mind hazamentek, egyetlen embert sem láttam közel s távol. Élveztem az egyedüllétet, mintha az egész tó csak az enyém lenne. Része lettem a tájnak, egybeolvadtam a természettel, a legnagyobb harmóniában váltam eggyé vele. Minden gondom s bánatom eltörpült, semmivé foszlott akkor és ott. A nádas szélén üldögéltem, figyeltem a vadkacsák röptét. Gondolatban én is velük röpültem, úsztam a vízen, s együtt pihentünk meg a nád sűrűjében. Megélénkült a vízivilág. Nem riasztotta az állatokat az emberek ricsaja, nem kellett menedéket keresniük, elbújniuk, újra birtokba vehették a tavat s partot. Hallgattam a békák dalát. Muzsikájuk megnyugtatott, egyetlen zenekari mű sem tetszik ennyire, mint a békaszerenád.    Közben egy-egy sirály húzott el felettem. Játéknak gondoltam kettő kergetőzését, de hamar rájöttem, hogy most másról van szó. Az első halat szorított a csőrében, a másik rácsapott időnként, hogy megszerezze a zsákmányt. Komoly harc folyt, s közben a hal a vízbe pottyant. Nem tudom, túlélhette-e a párviadalt, de egyik madár s azok fiókái sem részesülhettek húsából. Készítettem néhány fotót, s elhatároztam, hogy begázolok a vízbe a közeli stégig, hogy más szemszögből is megcsodálhassam a táj szépségét, és néhány felvétellel gazdagabban térhessek haza.    Félúton jártam, amikor egy hattyúcsalád állta el utam: elől gúnár, hátul a tojó zárta a sort, közben kilenc kis fióka, mint kilenc kis barna tollgolyó. Éppen előkaptam volna a fényképezőgépem, amikor az idilli kép riadalommá változott. A nagy fehér gúnár felborzolt tollakkal sziszegett felém, egyre fenyegetőbben közelített. Eddig azt hittem, hogy ez a szép, kecses madár szelíd és barátságos, de úgy látszik, tévedtem. Nagy, kemény csőrével mérgesen fújtatott, s vadul kergetni kezdett. Pánikba estem, futni kezdtem, csak mielőbb elérném a biztonságot jelentő stéget. De a távolság egyre fogyott közöttünk, mégiscsak ő a vízi állat, otthonosan mozgott a hazai pályán, s már majdnem a combomba kapott, amikor mentő ötletem támadt. A magammal hozott zsemléből letörtem egy darabot, s felé hajítottam. Kezdetben meglepődött, majd falatozni kezdett, s így kis időre megállítottam a támadó csapatot. Igaz, támadó kedve csak a gúnárnak volt, a család többi tagja kíváncsian követte. Futottam, hogy időt nyerjek, s amikor a gúnár újra felém lódult, újabb falattal állítottam meg. Amire elfogyott a zsemle, s már nem volt, ami a testem mentse, elértem a stéget, s villámsebesen felugrottam rá. Győztem! Bajom nem esett. Az egész hattyúcsalád körbevett, sokáig köröztek mellettem, s én megkönnyebbülten fotóztam őket. Egyetlen képnek sem lett ekkora értéke számomra, mert ezekért valóban meg kellett küzdenem.    Közben erősen szürkült, s már azon törtem a fejem, hogy miként juthatnék vissza a partra, nem szerettem volna a stégen tölteni az éjszakát. Vidám gyerekcsapat közeledett egy gumicsónakban. Vidámságuk lassan lelohadt, amikor a gúnár, maga után vonva a teljes családot, őket is megtámadta, s sziszegve kapott a csónak felé. Kihasználtam az alkalmat, hogy a madarak már nem velem voltak elfoglalva, s gyorsan a partra siettem. Közben hallottam a gyerekek ijedt sikongatását, de segíteni nem tudtam. A nádas széléről figyeltem, ahogyan vad evezőcsapásokkal próbálják megfélemlíteni a hattyúnépséget. Sokáig tartott a küzdelem, de végül ők is sértetlenül jutottak haza.    Lassan leszállt az este, kigyúltak a csillagok, s a teliholdfényben elégedetten, királyi tartásban, nagy pompával úszott a hattyúcsalád az ezüsthídon. Vissza a prózákhoz! Szívem rendelése szerint...    Az idei nyáron harmadszor kirándultam a Bükkben. Szeretem ezt a hegyet, és van egy különösen kedves sziklafal rajta, ahol szinte otthon érzem magam. A telekkönyv szerint nem az enyém, mégis az, szívem rendelése szerint. Ahogy leültem ott, hogy kipihenjem az út fáradalmait, s kifújjam magamból a mindennapok nyűgét, egy holló repült el felettem. A nap megcsillant kékesfekete hátán, amint mély károgással szelte a levegőt. Még akkor is hallatszott rekedtes hangja, amikor ő már eltűnt a látóhatárból. Követtem a szememmel, s bennem is megfogant a vágy, a szabadon szárnyalás, repülés vágya. Mintha ez innen olyan egyszerű és természetes lenne. Átsuhannék a völgy felett, majd megpihennék a túlsó hegy tetején. Ahogy ez álmaimban gyakran megtörténik.    Majd két sárga, fekete csíkos, villás farkú kardoslepke játékos cikázása vonta magára figyelmem, amint önfeledten kergették egymást. Az egyik majdnem a vállamra szállt, aztán mégis ijedten irányt változtatott, meglovagolva a szél hullámait. Körülöttem kiálló, fehér sziklák rengetege, némelyiket itt-ott benőtt a moha. S az egyik tövében lila, törpe nőszirom kis szigete. A kövek közötti vékony talajrétegen apró, ezüstszürke pozsgások követelik maguknak az életet. A lábam előtt kutyakapor fehér ernyős virága, mellette virít a bojtorján halványlila szirmokkal. S a szárán három piros bodobács keresi a betevő falatját. S ha most tényleg a szelek szárnyán repülnék a holló után, mindezeket észre sem vettem volna. Még azt a kis növendék tölgyfát sem, ami szétterülő gyökereivel konokul szorítja a sziklát. Előtte egy apró, törpe csipkebokor kapaszkodik a mészkőre. Úgy hiszem, nekik tényleg erősen kell fogódzkodni, hogy megmaradjanak a kövön.    Előttem a mélyben út kanyarog, mint egy hosszú sikló, teste itt-ott kibukkan a fák közül, s belefut a faluba. Mellette patak csobog, de hangját elnyomják az időnként végigrobogó járművek zajai. Mégis a tücskök kara versenyre kel az autók dübörgésével, s egy-egy kis időre győztesen kerül ki. A patakot ölelő fákon túl régi fapóznákon fut a villanyvezeték. Látom Alsóhámor vörös háztetőit, pasztellszínű falait. Ablakukról visszatükröződik a nap fénye, mintha meggondolná, hogy beljebb menjen-e, vagy inkább kint maradjon a friss levegőn. Innen nem is gondolná az ember, hogy a mögöttünk elmaradó, párába burkolózó Avas bérházai között már nem ezt a levegőt szívják az emberek. S a diósgyőri kohó kéményei között sem, az ide látszó gyártelepen.    Azzal egyvonalban fehérlik a közeli Molnár-szikla, rajta a nagy fakereszt hirdeti az egykori szerelmi tragédia emlékét: A Szinva mentén élt egy jómódú molnár. Leánya és a segédje beleszerettek egymásba. Mivel a molnár hallani sem akart a fiatalok szerelméről, megtiltotta, hogy egybekeljenek. Bánatában a pár a mélybe vetette magát. Tragikus gondolataimat egy felharsanó kürt hangja szakítja meg, majd a szemközti hegy zöldjéből füst gomolyog. A völgy fölötti hídon kibukkan egy gőzmozdony, ami három nyitott kocsit von maga után, benne integető gyerekekkel. Majd eltűnik a zöld lombok között, melyre most egy komótosan kúszó bárányfelhő vet árnyékot. S azon túl a bükkös fehér, szálegyenes törzsein játszadozik a napsugár. Szellő táncoltatja a leveleket, a hajamat is megborzolja, lebegteti az ingemet, s cirógatja a bőröm. Szép ez a táj, szeretem.    S ez felidéz bennem egy másik hegyet, melyről nem is olyan régen ugyanígy néztem körül, innen több mint ötszáz km-nyire. Csak az a hegység sokkal nagyobb, fenyves borítja, gyorsabban folyik ott a patak, és hidegebb a vize. Úgy hívják: Görgényi-havasok. Ott is magyarul beszélnek az emberek, pedig elválasztja őket tőlünk egy országhatár. De azt a határt nem ők tették oda. Senki nem kérdezte tőlük, hogy akarják-e, hogy az a vonal ott legyen, s a sorsot, ami ezzel jár. Több, mint nyolcvan esztendeje már, hogy belerángatták őket egy nagy játszmába, s játékszerként, tehetetlen sakkfiguraként mozgatták őket, s hegyeiket, azok, akik a világ sorsát igazgatták. S ők szenvedték az elnyomást, megaláztatást, üldöztetést származásuk és nyelvük miatt, a kisebbségi sorsot. Átéltek reményt és reménytelenséget, elvesztett háborút, kétségbeesést, dühöt és fájdalmat, elhagyatottságot, bosszúvágyat és soha bele nem törődést. De nem vehették el tőlük a hegyeket, s azok a hegyek nap, mint nap benéznek hozzájuk az ablakon.    Szüleim elköszöntek azoktól a hegyektől, s hoztak engem is ide, ahol még az iskolában sem kell románul megszólalni. De lelkük ott maradt, s az emlékeik, és álmukban annak a földnek az illatát szívják. S belélegzem én is, ahogy tőlük tanultam, s már sorsomba íródott. A Bükk magaslatáról gondolatban útra kelek a hollóval, hogy megkeressem azt a másik hegyet, az én hegyemet. Ami telekkönyv szerint nem az enyém, mégis az, szívem rendelése szerint. És az is marad örökre. Vissza a prózákhoz! Lesz majd meglepetés!    A szabadság mámorító érzésével siettünk haza az iskolából egy tavaszi napon. Másodikos voltam, az öcsém elsős. - Hurrá! Holnap nincs iskola! – Hogy miért kaptunk váratlanul egynapos szünetet, ma már nem emlékszem. Szerintem akkor sem az oka érdekelt, csak a tény, hogy otthon maradhatunk. Nem fontos, hogy házi feladatot írjunk, ki se kell venni a könyveket a táskából. Pihenhet a füzet, a ceruza. Miénk egy egész nap! Senki nem kér számon. A szüleink is dolgoznak, csak mi, gyerekek maradunk otthon. A magunk urai leszünk. Egyedül. Anya már nem volt ilyen lelkes, amikor meghallotta a nagy újságot. - Akkor reggel átviszlek titeket Mariska nénihez. Megbeszélem vele, majd ő vigyáz rátok. Mégsem maradhattok felügyelet nélkül. - Ugyan! Tudunk vigyázni magunkra. Mindig azt mondjátok, hogy már nagyok vagyunk. Akkor hadd bizonyítsuk be! Nem szeretünk átmenni a szomszédba. Feri bácsi mindig olyan mogorva, nem is szereti a gyerekeket. - És a kutyája is harapós. – toldotta meg Öcsi a rábeszélést. - Majd én vigyázok Klárira. Ezen elvitatkoztunk egy darabig, hogy ki fog vigyázni a másikra, meg ki a megbízhatóbb, de mindketten egyet akartunk: otthon maradni. Erről sikerült is meggyőzni ügyes érvekkel a szülőket is, akik reggel, ha nem is teljesen nyugodtan, de elindultak dolgozni. Reggeli után azon ábrándoztunk, hogy mit is kezdjünk a ránk szakadt nagy szabadsággal. Lehetne kirakózni, bújócskázni, rajzolhatnánk, vagy nézhetnénk mesét a tévében. Aztán megszületett a nagy ötlet. - Szerezzünk örömet! Csináljunk valami hasznosat! Akkor máskor is megengedik majd, hogy egyedül maradhassunk egész nap. Talán kezdjük a porszívózással! Lesz majd meglepetés! Folyt a munka serényen, bár elég ügyetlenül, mint akik először csinálnak ilyet. De annál nagyobb buzgalommal. Egyszer csak észrevettem egy szem gyöngyöt az ablak alatt. Sajnáltam volna, hogy ekkora kincset elnyeljen a porszívó, ezért elkiáltottam magam: Amikor fel akartam állni, hátammal kiemeltem a nyitott ablakot a pántból. Az nagy erővel az asztalra zuhant. Ösztönösen összegömbölyödtem alatta. Becsuktam a szemem, de hallottam az üvegcsörömpölést. Tele lett a szőnyeg apró szilánkokkal. Üvegeső hullott a magasból. - Jól vagy? Nem vágtad össze magad? - Nincs semmi bajom! Csak a hátam fáj egy kicsit. Szedd le rólam az üveget! - Ezt jól megcsináltuk! Pedig csak jót akartunk. Most mi lesz? - Be kell fejeznünk a takarítást. Szerinted mennyibe kerül egy új üveg? Amikor Öcsi leemelte az ablakkeretet, akkor vette észre, hogy az asztal széle is megsérült. - Hú, nagy baj van! Mi lesz az asztallal? Szépen ráigazítottuk a terítőt, hogy a sérülés ne látsszon alatta. - Ennek már mindegy. Majd veszünk egy nagyobb terítőt, mert így olyan ferdén áll. - Veszünk, de miből? - Meg egy új függönyt. Látod a szakadást? Megpróbálom megvarrni. Te addig szedd össze az üveget! Amikor elkészültünk, sűrűn beráncoltam a függönyt, hogy ne legyen feltűnő a hiba. Talán észre sem veszik. - De mi legyen az ablakkal? - Szerintem meg kéne csináltatni. Máskülönben ezután mehetünk Mariska nénihez. A szomszéd utcában lakik egy üvegező. Oda kéne elvinni. - És miből fizetjük ki? - Feltörjük a perselyünket. - Azt már nem! Barkács-készletre gyűjtök. Amiben kalapács is van, meg fűrész. - Ahogy akarod! Vagy ablak, vagy Mariska néni... - Na jó, keresek egy követ. A pénzt egy zacskóba szórtuk, megfogtuk kétfelől az ablakkeretet, és elindultunk. Jó nehéz volt cipelni, és kellemetlen végigmenni az utcán ügyetlenségünk bizonyítékával. - Bácsi kérem! Sürgős lenne ez a munka. Készen lesz ma délutánra? - Hol vannak a szüleitek? - Dolgoznak. Kérem, csinálja meg! A férfi, könyörgő tekintetünket látva megszánt minket. - Na jó! Akár meg is várhatjátok. Rögtön nekilátok. Aztán fel is rakom nektek, mielőtt megint összetörnétek. Csupa izgalom volt nézni az üvegezést, Öcsi még az üvegvágásban is segíthetett. Aztán hárman együtt tapasztottuk a gittet. Kifizettük a munkát, és autóba ültünk. - Biztos hazajöttek a szüleitek, mert nyitva van a kapu. - Tényleg... úgy felejtettük. Meg az ajtót is... Még szerencse, hogy nem járt erre betörő. - Igen. Még be se kellett volna törnie. Máskor vigyázzatok jobban! Az ablak egy mozdulattal a helyére került, majd a bácsi elhajtott. - Látod, sokkal jobban jártunk volna, ha egész nap tévézünk vagy társasjátékkal, játszunk. Nem csináltunk volna ennyi kárt. - Lehet. De most már csináljunk valami jót is! - Én már elköltöttem a zsebpénzemet. Az nem elég? Megyek játszani. - Igazad van. Belátom, azzal szerezzük a legnagyobb örömet, ha több bajt nem csinálunk. Vissza a prózákhoz! Akit szeret az Úr...    Réka érezte, hogy ezután a kiadós vita után férje meghívását, hogy látogassák meg a szüleit, csak az udvariasság diktálja. Egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson. Semmi kedve nem volt a férfi családjával eltölteni néhány hűvös napot, tele visszafojtott indulatokkal. Magányra vágyott. Ami gyógyítana. Kimondhatatlan fáradtságot érzett.    Miután a férje elment, ő is biciklire ült, és a kiserdőbe kerekezett. Hogy hallhassa a madarakat, a szél susogását. Talán tőlük megtudhatná, hogyan tovább... Leült egy mohával benőtt nagy kőre. Hátát egy fenyőnek támasztotta. Behunyta a szemét, és igyekezett minden gondolatot kisöpörni a fejéből. Nem tépelődni semmin, csak úgy pihenni minden cél nélkül. Tudta, hogy egyedül van, nem jár erre senki. Most nem is hiányoztak az emberek. Csak nyugalmat akart.    A kora reggeli órákban egyre inkább éledezett az erdő. Valami koppant. Épp a lába elé esett egy fenyőtoboz. Réka felnézett, és egy mókust látott, amint átugrott a szomszédos fenyőre. Leszaladt a fatörzsön, a fűben folytatta játékos táncát. Egy másik követte, önfeledten kergetőztek. Réka megmoccanni sem mert, nem akarta elriasztani őket. De azok a félelem legkisebb jelét sem mutatták. Jókedvükkel megfertőzték a lányt. Csendesen, sokáig figyelte őket. Amikor eltávolodtak, mintha magukkal vitték volna Réka bánatát is. Mint aki akkor ébredt, szétnézett. A belső szorongása eloszlott, és rácsodálkozott a tájra. Nem a nagy egészet figyelte, hanem az apró részleteket. Lába előtt virágzott a harangvirág. Olyan kedvesen hajladozott az enyhe szellőtől, úgy tűnt, mintha a ledöntött bicikli kereke alól nőtt volna ki. Réka arra gondolt, milyen jó, hogy nem taposta le. A kelyhében megcsillant egy pici harmatcsepp. "Hogy férhet el ennyi szín egy kis harangvirágon?" - morfondírozott magában. Lila virágának nem is tudta megszámlálni az árnyalatait. Fény és árnyék játszadoztak rajta. Nem valakitől kapott virágot, hanem a virágtól kapott valamit. Kellemes melegség járta át. Mintha mégsem lett volna egyedül. Akkor, ott társra lelt ebben a kis harangvirágban. Minél közelebbről vizsgálta, annál szebbnek látta. - De jó, hogy pont itt nyíltál ki! Mintha valaki közvetlenül nekem ültetett volna. Hogy megnyugtass. Vajon hogy került ide az a száraz mag, amiből aztán kicsíráztál, életre keltél? Lehet, hogy a szél itt tette le véletlenül, vagy kiesett egy rigó csőréből? Milyen csodálatos, hogy aztán megfelelő mélységbe került a földbe, kapott vizet, elegendő napfényt, hogy aztán létezhessél.- Réka óvatosan kikerülte, hadd virítson tovább, hátha másnak is élményt nyújt majd. - De honnan lett az első mag? Az első hal, az első ember? Miért születtem éppen én? Miért pont ilyen vagyok? Valaki ezt így tervezte, vagy csak véletlenül történt? Kell, hogy legyen minden embernek egy feladata ebben az életben. Egy titkos küldetése. Mert különben nem lenne értelme annak, hogy a világra jött. Hirtelen egy idézet villant át az agyán, amit nemrég olvasott. Egy középkori egyetem faláról való: "Csodálatosak az Isten tettei. Bárki kutathatja, akinek kedve telik benne." - Az Isten. Ott van minden titok fölött. Milyen régen nem jutott eszembe. Évek óta nem imádkoztam. Miért nem vettem észre, hogy szükségem van rá? A körülöttem zajló világ lekötötte minden figyelmem, saját belső gondolataim eltereltek a lényegről. Kell, hogy létezzen! Mert akkor nem léteznék én sem...    Megnyugodva indult haza, és elhatározta, hogy holnap vasárnap lévén elmegy a templomba. Ami ott van nem is messze tőlük. A harangszó elhallatszik a házukhoz, mégsem gondolt arra soha, hogy az neki is hívó szó. És itt az erdő csöndjében meghallotta ezt a harangot. Alig várta a holnapot, hogy ott lehessen. És várta haza a férjét, hogy hozzásimulhasson. Mert máris hiányzott. Érezte, hogy a reggeli vitájuk csak még jobban összekovácsolta őket.    Reggel Réka korán ébredt, jókedvvel készült az istentiszteletre. Mint egy találkozásra, amire régóta várt. Évek óta nem járt templomban. Az utolsó padba ült le. Amikor meglátta a tiszteletest, elcsodálkozott. De hiszen ez Jánosi Ferenc! Kolléganője, Sarolta fia. Sosem mondta, hogy a fia pap. Milyen keveset tudunk egymásról… Furcsa volt most palástban látni a férfit, aki gyakran eljött az anyja munkahelyére. Igaz, eddig nem sokat beszélgettek. Hát a templomba kellett eljönnie, hogy jobban megismerje. Hallgatta a szavait. Mély, megnyugtató hangon beszélt. Oda kellett rá figyelni. Minden mondatának súlya volt. Nem üres locsogás, érződött, hogy meggyőződésből beszél. Vallja is, amit mond, elgondolkodtat. A 8. zsoltárból idézett: "Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom, - hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?" Beszélt Isten végtelen és türelmes szeretetéről. Rékának erősebben, hevesen dobbant a szíve, amikor végiggondolta a példabeszédekből vett idézetet: "Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel." Bizony, néha szükség van a dorgálásra, hogy jobbá váljunk tőle. Nem élhetünk elkényeztetett gyerek módjára, aki bármit megtehet, amihez éppen kedvet érez. Vagy ha mégis, annak kárát látjuk az utolsó napon. A számvetés idején. A templom kórusának csengő hangja rásimult Réka kisverébként verdeső lelkére. „Az Ő szeretete olyan nagy, hogy fel sem mérhetem. Nem tudja felfogni az emberi értelem. Mikor bűneim súlya alatt a Golgotára ment, meghalt azért Ő, hogy én élhessek…” Amikor a záró imádságot közösen mondták, Réka próbálta visszatartani feltörő könnyeit. De érezte, hogy hasztalan. Ezek a könnyek megtisztították, fokozatosan kisöpörték a benne lévő, összegyűjtött haragot. Megbékélt a világgal, megbékélt a férjével és önmagával. Komolyan vette az imádság sorait, és bizalommal tekintett a jövő felé.    A templom udvarán, ahol már kevesen maradtak, odament a tiszteleteshez. Az megismerte őt, barátságosan üdvözölte. Együtt indultak ki a kapun, közben beszélgettek.    Amikor a kávéház elé értek, Ferenc meghívta egy capuccinóra. A nyitott teraszon találtak üres asztalt, oda ültek le beszélgetni. De nem nagyon hallották egymás hangját, mert egy nő hangoskodott a közeli asztalnál. Veszekedett egy férfival, aki valószínűleg a párja lehetett. Látszott, hogy a nő ittas, nem volt teljesen magánál. Az odakiáltott vádak után keserves zokogásban tört ki.    Réka kissé megvetően jegyezte meg: - Micsoda viselkedés ez! Leitta magát, aztán itt cirkuszol. - Pedig valószínűleg nagy baja lehet, ha eddig eljutott. Vajon milyen probléma vezetett idáig? Mi, emberek általában könnyen és elhamarkodottan ítélünk. Rásütünk valakire egy bélyeget, pedig lehet, hogy tévedünk. Milyen jogon szóljuk le? Lehet, hogy olyan kilátástalan az élete, amelyből nem könnyű kilábalni. Azt nem mondom, hogy lehetetlen is, csak ő most nem látja a megoldást. Nem is tudunk róla semmit. Ahelyett, hogy megkérdeznénk: - Segíthetünk valamiben? – inkább leszóljuk. Most nem rólad beszélek, csak úgy általában magunkról. Sokszor néhány jó szóval is segíthetnénk. De mi tovább rontunk a helyzeten azzal, hogy kigúnyoljuk, és magára hagyjuk a másikat. - Most zavarba hoztál. Belátom, hogy van igazság abban, amit mondasz. Én nem vagyok képes arra, hogy minden embert szeressek. Ha valaki engem sért meg, nem nagyon tudok mosolyogni rá. Nem tudok a felém dobott kőre lágy kenyérrel válaszolni. Van olyan ember, aki tud? - Csak Isten által. Aki maga a szeretet. Te nem érzed, hogy Ő szeret? Pedig miattad kel fel reggel a nap, vagy hoz örömet az első hóval. Neked is nyílnak tavasszal a virágok és árasztanak jó illatot a levegőbe. Miattad csillagfényes az égbolt nyári éjszakákon. Hagyd, hogy Isten szeressen téged! Tapasztald meg a jóságát. Olvastad-e már a Bibliát, az Élet Könyvét? Ha nem, nyisd fel és tartsd a kezedben. Ismerkedj vele. Ne félj tőle! Abban mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. Amit ő megígér, az nem üres szó, hanem valóság. - Mégis miért van ennyi szenvedés? Itt ez a nő is a szomszéd asztalnál. Láthatóan gyötrődik. És sokan rajta kívül. Aki fájdalmakkal telve kínlódik, hogy vehetné észre, hogy őt is szereti az Isten? - Ez tényleg fontos kérdés. Kezdetben én is azért imádkoztam, hogy előbbre jussak, legyek valaki. Helyette kaptam képességet arra, hogy gondolkodjak, és erőt a testembe, hogy dolgozhassak. Bátor akartam lenni, aki legyőzi az oroszlánt is. Ehelyett veszélyek zúdultak rám, amelyeket megtanultam legyűrni, igaz néha keservesen, de végül sikerrel. Ha erőt kértem az Úrtól, ő megedzett a nehézségek által. Imádkoztam, hogy szeretni tudjak, és ne legyek keserű. Találkoztam elesett, beteg, már minden célról lemondott emberekkel, akiken segíthetek. Elégedett vagyok, mert a legtöbb vágyam teljesült. A legnagyobb óhajom az, hogy egyszer szemtől szembe köszönhessem ezt meg Istennek, ha eljön az ideje. - Boldog ember vagy. - Igaz. Mert tudom a titkot. "Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. Hat bajodból megszabadít, és a hetediken sem illet a veszedelem téged." - Nekem is jutott bőven nehézség az életben, de én még sosem láttam ilyen szemszögből a sorsomat. Képes leszek rá valaha? Otthon, a gimnáziumban a filozófiatanárom feltette a kérdést, hogy vajon igaz lehet a teremtés elmélete? Kapásból soroltam a cáfolatokat és a benne rejlő ellentmondást. De tegnap, az erdő csöndjében úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Ahogy körülnéztem, Istent láttam mindenütt. Ott volt a növényekben, a felhőben, a harmatcseppben. Nem akarom újra elveszíteni. Elég sokáig éltem nélküle. - Csak merd megnyitni a szíved Isten felé, ő majd válaszol a kérdéseidre. Engedd Jézust a szívedbe. Ha hagyod, kisöpör minden rosszat belőled. Ne szorongasd a lelkedben a múltad rútságait, hanem nyújtsd felé, Ő megtisztít és megszabadít ezektől. Megáldja életedet. Ne takargasd előle azt a sok rosszat, amit az évek alatt magadba szedtél. Mert belelát a legsötétebb zugba is a szíved mélyén. Jobban ismer téged, mint te magadat. Tudja az indítékaidat. Támaszkodj rá, mert a magad erejéből képtelen vagy az önzetlen szeretetre. - Nos, ennek megértése számomra még nem könnyű... - Itt ez a könyv, olvasd el. Ha pedig kérdésed van, a templomban megtalálsz. - Köszönöm. Jól esett elbeszélgetni veled. Most tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, de azért reménységgel is. Viszlát, Ferenc! Örülök, hogy beszélgethettünk. - Viszlát! Remélem, majd eloszlanak a kétségeid! Hazafelé össze-vissza csapongtak Réka gondolatai, csak egyet tudott biztosan, hogy rendbe kell szednie az életét. Este, miután telefonon jó éjszakát kívánt a családjának, rögtön nekifogott a könyv olvasásának. Különböző emberek írták le, hogyan érezték meg Isten gondviselését, hogyan tapasztalták meg csodáit. Ámulva olvasta egyiket a másik után. Némelyiket hihetetlennek tartotta. Volt, amit háromszor is elolvasott. Mint a hóviharról szólót: "Szokatlanul kemény tél volt. Február 8-án olyan hófergeteg tombolt, hogy néhány háztető beszakadt a hó súlya alatt. Egy notórius betörő úgy találta, hogy éppen alkalmas az idő a cselekvésre. Egy keresztény családhoz tört be, kirámolta a földszintet, aztán felment az egyik emeleti hálószobába, ahol egy kisbaba aludt. Attól tartva, hogy a kicsi fel fog ébredni és elárulja őt, kivitte a házból, és letette a hóra. A baba hamarosan felébredt és sírni kezdett. Sírása felébresztette az anyát, majd az apát is, aki kijelentette, hogy szerinte kívülről jön a hang. Alig léptek ki az ajtón, amikor beomlott a tető. Később a betörőt holtan találták a romok alatt, aki még holtában is zsákmányát szorongatta."    Rékának eszébe jutott egy régi emléke még abból az időből, amikor megszerezte a jogosítványát. Eger felé tartott az autóval, még nem volt sok gyakorlata a vezetésben. Egy forgalmas kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget, és a Stop tábla ellenére nagy sebességgel belehajtott a keresztirányú forgalomba. Két kocsi között úgy száguldott át, hogy egyiket sem érintette, pedig csak centiméterek hiányoztak hozzá. A következő sávba már nem rohant bele, mert pillanatok alatt keresztbe állt az út közepén, így mások ki tudták kerülni. Még most is emlékszik az út szélén álló emberek megdöbbent, falfehér arcára. Volt, aki az öklét rázta, mások hitetlenül ingatták a fejüket. Továbbmenve hálát adott Istennek, mert érezte, hogy csak az ő segítségével volt képes egy karcolás nélkül ezt megúszni.    Krízishelyzetben nincs más, akitől segítséget várhatnának az emberek.    Így volt ez Rékával akkor is, amikor tizenkét éves korában megbetegedett Csöpi nevű kiskutyája. Az orvos injekciózta, bíztatta, hogy van remény a megmentésére. De estére a kutya nagyon rosszul lett, keservesen sírt, vonyított. Szelíd szemeivel könyörgött, hogy Réka segítsen rajta. Ő pedig tehetetlen volt, majd a szíve szakadt meg a kutyáért. Éjfél felé már nem bírta hallgatni panaszos sírását, látni nagy fájdalmait. Ekkor jutott eszébe Isten, és imádkozott, hogy szabadítsa meg ezt az ártatlan jószágot a szenvedéseitől. Abban a pillanatban, ahogy kimondta az áment, a kutya örökre elhallgatott. Rékának azóta is sokszor eszébe jutott ez a pillanat. Meghatározó élménnyé vált, hiszen ez volt a legkönyörületesebb megoldás. És amire ő saját erejéből képtelen volt, azt Isten megcselekedte helyette.    Visszaemlékezve ezekre az esetekre, most kezdte érezni Isten végtelen szeretetét és irgalmát. Csodálkozva tapasztalta, hogy vágy ébredt benne Isten Igéje, a Biblia iránt. Máté evangéliumát olvasva megértette Jézus helyettes áldozatát. Ráébredt, hogy az ő bűnei miatt is ömlött Jézus vére. Fájó sebek és rég eltemetett események törtek elő lelkéből. Megvallotta Istennek ezeket, és hitte, hogy bűnei megbocsáttattak a Krisztusért. Soha nem tapasztalt örömöt és hálát érzett, s most már tudta, hogy betöltődött lelkében az az űr, amit egyedül csak az Isten fia, Jézus Krisztus tölthet be. Vissza a prózákhoz! Te már észrevetted?    Te már észrevetted, amikor egy angyal elsuhant feletted? Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy léteznek égi lények, akik megóvnak a veszedelemben, a sorscsapások közepette. Isten oltalmát gyakran megtapasztaltam, és adtam hálát mindazért a jóért, amivel engem illetett. De sosem mondtam köszönetet azért, "Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban." (Zsolt.91,11)    Amikor úgy érzem, majdnem összeroskadok a mindennapok terhe alatt, sokszor kiáltok az Úrhoz, és Jézust is kérem, hogy segítsen. Isten meghallgat, ha az ő akarata egyezik az enyémmel. Érzem, hogy gondot visel reám. De mi van az angyalokkal? Istennek biztos ígérete van felőlük is: "Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket." (Zsolt 34,8)    Közeledik a karácsony, és az iskolában az osztálytermet feldíszítettük a tanítványaimmal repkedő angyalokkal. A gyerekek kiszínezték, kinyírták és kiragasztották a falra. Bájos, szárnyakon repülő, fehér ruhás kislányokként képzeljük el őket, és e szerint ábrázoljuk. Pedig a Biblia beszél Gábriel arkangyalról, aki férfi nevet visel. Vagy valóban férfi? Van-e az angyaloknak nemük? Mivel telik egy napjuk? Vagy náluk nem így jelenik meg az idő? Ők biztosan nem halnak meg, hanem örök életük van. Irigylem őket, mert ők ismerik Istent és az Úr Jézust teljesen közelről, állandó kapcsolatban állnak velük. De angyal volt Lucifer is, aki egykor fellázadt és több akart lenni Istennél. Maga mellé állította az angyalok harmadát, akik démonokká, ördögökké váltak. Rájuk nem is akarok gondolni, pedig tudom, hogy az ő tevékenységük hatással van az életemre. Nekik érdekük az, hogy én bűnben éljek. De ilyenkor karácsony tájt el akarok felejtkezni róluk. "Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben." (Eféz. 6:11)    Remélem, most a szobám légterében is van valahol egy angyal, aki óv engem, és nyugalmat hoz a lelkembe. Nem szárnyakon, fehér liliommal a kezében, de megsimítja az arcom, csendre inti háborgó gondolataimat, és messzire űzi a démonokat. Vele üzenem Istennek, hogy szeretem, és megköszönöm, hogy ő is szeret engem. Mert ezt ígérte, és az ő ígérete bizonyosság.   Te már észrevetted, amikor egy angyal elsuhant feletted? Érezted azt a szellőt, amellyel megsimogatja az esendőt? Behunyt szemeiddel láttad, ahogy a bajban hozzád vágtat? Állj meg te is egy pillanatra, hogy a nyugalmad visszahozza.   Vissza a prózákhoz! Gyergyói fenyő    Ezer szállal kötődöm a Gyergyói – medencéhez elválaszthatatlanul, mint fatörzs a gyökérhez. Édesanyám szülőhelye, Székelyföld lelke. Mintha én is ott születtem volna a Gyergyói hegyek koszorújában, annyira szeretem. Kilenc falut és egy várost ölelnek át a hegyek, akár tyúkanyó a csibéit. Számomra a legszebb hely a földön. Védett, puha, meleg fészekben érzem ott magam, ahol bántódás nem érhet. Az égre nézve ott látom a legszebb kék színt, a fák lombján a legszebb zöldet, mit sehol másutt. Erős, szinte harapni lehet a levegőt. Eső után megcsap a föld illata. Innen, 520 km távolságból is gyakran vágyódom ez után az egyedi, mással össze nem téveszthető aromás illat után. A föld szaga.    Gyermekkorom sok nyarát töltöttem ezen a tájon. Nagyszüleim szeretettel nevelgettek minket öcsémmel együtt a szünidőben, amikor Tiszalúcról megérkezett a két távolba szakadt unoka. Megosztották velünk kis fekete kenyerüket, amit jegyre vettek. Ott, ahol nem terem meg a búza. S a cukrot, amiből 1kg járt havonta. Gyakran csirkét vágtak, amikor megérkeztünk. Pedig hej, de nehéz volt felnevelni! S még mi mindent kaptunk tőlük! De legfőképpen szeretetet. S a szigorban is sok-sok szabadságot. Egy egész gyereksereg vett körül nap, mint nap. Vidámak voltunk, szertelenek, mint a hegyen szétfutó vadnyulak. Egyszer még egy néger kisfiú is közénk keveredett. Különlegesnek találtuk, de az ő ereiben is csörgedezett egy csöppnyi székely vér.    Minden reggel vágyakozva néztem a hegyek irányába. Úgy tűnt, mintha a kezemmel is elérhetném. De amikor nekivágtunk a kirándulásnak, bizony hosszú és fárasztó volt az út. A kövér legelőkön marhacsorda legelészett. Most is hallani vélem a kolompolást, ahogy lustán, ráérősen baktatnak, miközben érdes nyelvük kóstolja a nedvességtől csillogó, zamatos füvet. Odébb sárgállott a szárhegyi, rég elhagyott kőbánya, annak tetejéről lógatta le lábait az akkor két éves unokahúgom, Zsuzsi. Amíg a felnőttek aggódva keresték, kiáltoztak utána, ő csendben és szelíd nyugalommal ült a bánya tetején, onnan kalimpált lábaival a mélység fölött. Kissé távolabb a Lázár-kastély falai fehérlettek, Bethlen Gábor gyermekkorának színtere. Parkjában sok fa- és kőszobor, a nyári alkotótáborok termékei. Messziről visszanéztem a csomafalvi templom tornyára. Amikor megszólalt a harangja, szinte a szívem együtt dobbant vele.    Annyi medve-kalandról meséltek a felnőttek, szinte már magam is átéltem őket. Vödörszám szedtük a málnát fenn a Dél-hegyen, és vártuk, mikor bukkan fel a bokor túlsó végében a medve, amint az kereszttátival egyszer megesett. A fa tetején várta meg az estét, csak akkor mert lemerészkedni.    Most, amikor visszalátogatok, és már gyermekeimet terelgetem, hogy ismerkedjenek ezzel a vidékkel, őseik földjével, bármerre nézek, kislánykorom tükörcserepei egy-egy emlékfoszlányt tükröznek vissza. Ezen a meredeken szánkóztunk, amikor sírva értünk a völgybe. Úgy dobott magasra a jeges föld, mintha labdák lettünk volna. Amott sízni tanultam. Felgyorsulva mennyire féltem, nehogy nekimenjek egy fának, mert fékezni nem tudtam. Itt ittam a leghidegebb és legtisztább forrásvizet életemben, mintha különleges erővel ruházott volna fel. Csatavesziben árvalányhajat szedtünk, kissé beljebb rókagombát, kokojzát. Ott folyik a Lok vize, milyen szép pisztrángot fogtunk benne! Úgy ficánkolt a vödörből kiugorva, alig tudtam visszatenni. Síkos teste minduntalan kicsusszant kezemből. Amott akkora tábortüzet raktunk, hogy hajnalig izzott. Milyen jó volt köréülve beszélgetni, énekelni. Ilyenkor a felnőttek titkaiból is elcsíphettünk egy keveset.    Ma is gyakran feldereng nagyapám hófehér haja, amint a bodzabokor zöldje előtt szinte világít, mintha maga is bodzavirág lenne. Milyen finom szörpöt készítettünk aztán az együtt szedett bodzából! És a fenyőújulásból… Zsenge, friss tűlevelekből készült, aztán köhögés, torokfájás esetén csodákra volt képes. Nem felejtem nagymamám fekete ribizli borát, melyet aztán kiskanállal adagolva gyógyszerként kaptunk meg, hogy jó legyen az étvágyunk. Legtöbbször zsíros kenyeret akartunk enni paradicsommal, de mivel ez utóbbi ott nem ért be, inkább csak fokhagymaszárral kaptuk. Nagyapám egy éve már szeretett földje karjai közt nyugossza örök álmát, eggyé vált vele.    "Ott van a naplementében,    erdei fenyő illatában.    Kövek közötti apró résben,    morajló patakcsobogásban." Aztán nagymamám is sietett utána, nehogy egyedül érezze magát. Mintha még egyszer visszaintene. Jaj, hányszor láttam integetni őket! Álltak a nagy székely kapu előtt, és minden búcsúzáskor könnyek között kívántak jó utat a távoli Magyarországra visszatérő Klári lányuknak, Marcinak és nekünk, unokáknak. Aztán indultunk a messzi útra, el erről a szépséges magyar földről, Erdély földjéről. S nem tudhattuk, mikor látjuk egymást újra.    "Világszerte egyedüli a helyzet,    hogy egy ország önmagát tekintve,    saját magával legyen körbekerítve."          (Vengrinyák János) (Nincs is Csomafalván egy román sem a rendőrt kivéve, őt is hivatalból helyezték oda.)    Aztán még megálltunk a Bucsin-hegy oldalában, hogy hazavigyünk egy olyan emléket, ami eredeti, örökzöld, hamisítatlan gyergyói termék: egy kis fenyőcsemetét. Kiválasztottuk a legformásabbat, alig volt harminc centi. Nagyobbat nem lehetett, mert még el kellett rejteni a határon, csempész árúnak számított. Becsavartuk nedves ruhába a gyökerei között lévő földdel együtt. Romániából földet kivinni pedig szigorúan tilos! Mi mégis megtettük, legalább jelképesen...    Az a fenyő azóta szép nagyra nőtt házunk előtt, jelenlétével felidézi a Gyergyói – havasok vadregényes táját. Karácsonykor legalsó ágaiból asztali díszt készítünk, gyertyával a közepén. Ilyenkor úgy érzem, mintha újra ott állnék a medence közepén, mint ez a gyertya, és körülöttem a fenyő zöldje jelképezné a hegykoszorút. Számomra a legkedvesebb fa. Ha egy madár megpihen rajta, mintha a határ túlsó oldaláról hozna üzenetet. A legmagyarabb fa. És az a pici föld ott izzik alatta... Vissza a prózákhoz! Húsvéti nyulak - Apa, légy szíves, vidd már ki a nyulaknak a reggeli maradékot! Dénes megfogta a szemeteslapátra összegyűjtött zöldségleveleket, tojáshéjat, és beleszórta a nyúlketrecbe. A nyulak örömmel estek neki a finom csemegének. Hat kicsi, tenyérnyi szürke nyulacska és az anyjuk osztoztak az elemózsián. Mohó szájukban csak úgy ropogott a frissen szedett káposztalevél és sárgarépa maradék. Zoli, az öt éves kisfiú megunta a mesenézést a tévében, és leült az előszoba közepére, hogy lábára húzza cipőit. - Kimegyek az udvarra játszani. - Menj csak, szépen süt a nap, éppen szaladgálásra alkalmas idő van. Jobb is, mintha egész délelőtt a szobában kuksolnál. - Érjen utol, aki tud! – kiáltotta örömmel, de egyik testvére sem futott utána. Először üdvözölte Bodrit, a keverék pásztorkutyát, aki élvezettel nyalt bele a felé nyújtott kis tenyérbe. - Bárcsak ne kéne téged láncon tartani! Mindenhová követhetnél, mint a rendőrkutyák. Elkísérhetnél még az óvodába is, aztán délben értem jönnél. Hogy csodálkoznának a fiúk! Majd arra is megtanítalak, hogy kell a karikát átugrani. Ekkor vette észre Rózsit, a kis bocit, aki nagyokat szökkenve futott ki az istállóból. Körbeszaladta az udvart, majd megállt az etetőnél, amiben friss széna volt, és érdes nyelvével nekifogott a falatozásnak. - Jó étvágyat! Ugye finom? Nekünk tojás volt a reggeli, te azt szereted? Még sose láttam, hogy ettél volna. Ne búsulj, majd legközelebb hozok ki neked is, hogy kóstold meg – megragadta a boci nyakát és szorosan magához ölelte. – Itt a jó idő, már nem kell fáznod kabát nélkül. Megnő a lucerna, és te is nagyra nősz, meglátod. - Hé, tyúkanyó! Melyikünk a gyorsabb? – azzal kergetni kezdte a kendermagost, de nem sikerült megfognia. Régi játék volt ez közöttük, de amikor fáradni kezdett, eszébe jutott apja intelme, hogy ne kergesse a tyúkokat, így abba is hagyta. - Csak karban tartom az erőnlétüket – védte magát legutóbb is apja rosszalló tekintetét látva. – Így még több tojást is fognak adni, meglátjátok! Pihenésképpen bement a juhok istállójába, hogy megsimogassa a kisbárányt, aki épp egy hete született. Odabent az állatok párájától jó meleg volt, és átható szag terjengett, de Zoli ezt már megszokta, sőt szerette is, teljesen természetes volt számára. Paradicsom ez egy mindenre kíváncsi kisfiúnak, akinek még a fűszál is barátja. - Kicsi nyulak, jól aludtatok? – nyújtotta kezét, hogy benyúljon a ketrecbe, és megsimítsa a legközelebb eső szőrgombolyagot, amikor megdermedt a látványtól. A lucerna között tojáshéjat fedezett föl. Nem akart hinni a szemének. Tehát igaz! Közeledik a húsvét, itt a bizonyíték. Máris izgatottan rohant vissza a házba, és messziről kiabálta a nagy újságot: - Anya, apa, Kati, Zsuzsi! Képzeljétek, megtojt a nyúl! Láttam! Ott vannak a tojáshéjak! - Biztos vagy benne? - Ha nem hiszitek, gyertek utánam és győződjetek meg a saját szemetekkel! – azzal az egész család a nyúlketrec elé sietett. - Tessék! Nézzétek meg! - Tényleg. Egy hét múlva húsvét. A nyulak már szorgalmasan készülődnek. De azt tudjátok, hogy csak a jó gyerekek kapnak nyuszitojást? - Mi jó gyerekek vagyunk. Különben miért pont a mi nyulunk tojt volna? - Az előbb láttam az ablakból, hogy valaki megkergette a tyúkokat. - Ó, apa, tudod, hogy az csak játék! Nekik is szükségük van a mozgásra a friss levegőn. - Én is kapok majd nyuszitojást? – kérdezte izgatottan Zsuzsi, a legkisebb csemete a családban. - Hát persze. És te majd odaadod a locsolkodó legényeknek. - Csabának is adhatom? - Ha meglocsol...! - Remélem, igen. - Én most megyek, és megnézem, Barabás Zoliéknál is megtojtak-e a nyulak! – azzal Zoli vágtában átrobogott a szomszédba, és hamarosan izgatott gyerekhangok szűrődtek át a szomszédos kertből. - Apa, ne rontsuk már el Zoli örömét! Olyan boldog, hogy ilyen különleges dolog szemtanúja lett. – szólalt meg Kati, aki már második osztályos volt, minden titok tudója. Így aztán anya és nagylánya nekiláttak a piros tojások festésének. Mire Zoli hazaért a látogatóból, már egy tányéron tizenöt piros tojás volt elrejtve a kamrában. - Képzeljétek, Barabáséknál még nem tojtak a nyulak, de mondtam nekik, hogy ne keseredjenek el, mert még egy hét van húsvétig. Így történt, hogy a kisfiú minden reggel egy piros tojásra lelt a ketrecben, és gyűjtögette egy tányérba. Húsvét reggelén aztán az egészet a nővérének adta. - Ez a tiéd. Odaadhatod a locsolóidnak. Én majd úgyis kapok a lányoktól. Ez biztos, mert minden nap a szomszédban is tojtak a nyulak. Csillától tudom, és Barabás Zoli is látta. Csak azt nem értem, hogy a nyúl mivel festi pirosra. De talán egyszer majd arra is rájövök. Még korábban fogok felkelni, vagy el sem alszom. Egyszer meglesem a titkot! Vissza a prózákhoz! A túlsó parton    Napok óta tombolt a kánikula. A nap sugara, mint parázsló égi kard perzselte a növényzetet, a fű sárgulni kezdett a szárazságtól. A kókatag levelek, kiszáradt gyökerek vízért kiáltottak. Szomjazott kert, mező. A szántóvető emberek, akik a földből éltek, búsulni kezdtek. Csapadék híján nem lesz mit aratni. Mindenki az esőt várta, de hiába. A fülledt éjszakák sem hoztak enyhülést. Egyedül a gyerekek örültek a nagy melegnek. A Maros hűs vize csalogatta őket. Jó volt belecsobbanni, önfeledten fröcskölni, úszni benne. Csak a víz jelentett felüdülést a forróságban.    Berci és Lali, a két elválaszthatatlan jó barát is a Marosra igyekezett ezen a kora délelőtti órán. Amint megérkeztek, ruháiktól megszabadulva rögtön a langyos vízbe vetették magukat. Jó úszók voltak, hiszen a víz partján nőttek föl, még édesapjuk tanította meg őket az úszás fortélyaira. Amikor kellemesen elfáradtak, a part menti óriás fák árnyékában kerestek menedéket a tűző nap elől, beszélgettek, viccelődtek. S nézték a vizet, amint szelíden simította medrét. Mintha kedvesen visszamosolyogna rájuk, s azt suttogná: barátok vagyunk. - Te Lali! Menjünk át a túlsó partra! Janitól tudom, hogy azon a nagy nyárfán héja fészkel. Másszunk fel és lessük meg a fiókákat! - Jó ötlet. Ne próbáljuk ki a lengő hidat? Most nincs kedvem újra összevizezni magam. A Marosnak ezen a szakaszán nem volt semmilyen átkelő, a legközelebbi híd Marosvásárhelyen ívelt át a folyó felett, innen tíz km-re. Amikor a gázt vezették a faluba, a Maros fölött hozták át a csöveket, és hogy a karbantartó munkások dolgát megkönnyítsék, a csővezeték fölé egy kötélhidat rögzítettek. Ez nem volt alkalmas közlekedésre, tudatosították is mindenkiben, hogy használni tilos. Volt néhány gyerek, aki mégis kipróbálta, ezért Berciéket is vonzotta a lehetőség. - Én megyek előre, gyere utánam, ha már átjutottam! Berci felkapaszkodott a kötélre. Nagyon lassan és óvatosan tudott haladni, mert a kötél össze-vissza libegett alatta. Lali látva a szerencsétlenkedést, inkább a vizet választotta. Majdnem egyszerre értek a túloldalra. Megtalálták a fészket, de bánatukra a fiókák már kirepültek. - Találjunk már ki valami jó mókát! Napok óta nem történt semmi érdekes. Az unalomtól fogok elsorvadni. - Van egy jó ötletem! Te csak maradj itt a bokor mögött, akkor gyere elő, ha mondom! Jó hecc lesz! Majd meglátod, milyen jól fogunk szórakozni. Azzal sarkon fordult, átúszta a folyót és futni kezdett a falu irányába. Laliék háza nem messze volt, bekiáltott a kerítésen. - Juliska néni! Jöjjön gyorsan! Lali fuldoklik a Marosban! - Mit beszélsz, fiam? Mi történt? De hát tud úszni! - Begörcsölt a teste... Vagy a szíve...? Megfullad! Juliska néni pánikszerűen rohanni kezdett. Fájós szíve vadul kalapált, időnként nagyot hasított a mellkasában. Futott, nem törődve a fájdalommal. Nem állt meg, hátha tehet még valamit a gyermekért, akit mindenkinél jobban szeret. Az egyetlen gyermekéért, aki most nagy bajban van. Szemével embereket keresett, valakit, aki segítene, valakit, aki tudná, mit kell ilyenkor tenni. De kihalt volt az egész part, sehol senki. Már csak Istenben bízott, s egyre kérte, mentse meg a fiát. Ne vegye el tőle, még ne, ha már a világra jött, nem lehet itt vége. Semmivé foszlott minden más probléma, ami még fél órával ezelőtt is nyomasztotta. Nem számított már a nagy szegénység, a nyomorúság, csak egy dolog volt fontos, hogy a fia megmeneküljön. Nélküle mit ér az élet? - Istenem, te segíts rajta! Én olyan tehetetlen vagyok. Segítsd a veszedelemben, mentsd meg a bajban! Én még úszni sem tudok, és olyan gyenge lettem. - Hol a fiam? - A túlsó parton! Ott lett rosszul! A néni elérte a kötélhidat, futott volna át rajta, de az a nagy lendülettől kilengett, dobálta a testét jobbra-balra. Nem tudott megkapaszkodni, belecsobbant a vízbe... Lali észrevette a bajt, beugrott a Marosba. - Édesanyám! Tartson ki! Itt vagyok! De ő már elmerült, elnyelte a víz. A folyó habja magába zárta az asszonyt, vasmarokkal szorította. A két fiú tehetetlenül kereste, de hiába... Várták a csodát: egy fejet, egy kezet, egy kiáltást... hátha mégis felbukkan a mélyből. De csak a döbbent csend némasága ért el hozzájuk. Egy barna fejkendőt sodort a víz egyre távolabb, s már az is a messzeségbe veszett... Lali nekiugrott a társának. - Te bolond! Jó vicc volt? Te gyilkos! Mit tettél? Megölted az anyámat!    A két összeakaszkodott fiút egyszerre hagyta el az ereje. Elterültek a földön, fájdalmas zokogásukat messzire vitte a szél... Vissza a prózákhoz! Határkerülők    Az udvarfalvi erdő alatt hatalmas dinnyeföld terült el. Amikor a görögdinnye jó édesre beérett, időnként egynek-egynek lába kélt. A szőlőből hazatérő munkások nem állták meg, hogy meg ne kóstolják, amikor olyan hívogatóan mosolygott rájuk. Aztán a gyerekek is nagyon kívánták, az egész testük ragadott az édes létől. Nagyapám, aki ácsmester volt, mindig tele munkával, nem őrizhette a termését, ezért gondolt egy nagyot, és megtette az öt éves fiát, édesapámat csősznek. - Na, Marci fiam, holnaptól fontos munkával töltöd a nyarat, határkerülő leszel Tibivel együtt. Tibi éppen négy évvel volt idősebb apámnál, ennél fogva okosabb, járatosabb a világ dolgaiban, akire a kisfiú tisztelettel nézett föl. Örültek ennek a felelősségteljes munkának, nemcsak a dinnye miatt, amihez így legálisan is hozzájutottak, hanem mert most már igazán nagyfiúknak lettek nyilvánítva. Nem voltak szem előtt, egész nap szabadon csatangolhattak az erdőszélen, bejártak ungot-berket, napközben játszadoztak a pickával, amit más vidékeken bigének hívnak. Tibinek jó érzéke volt a kereskedelemhez, így néhány dinnyét eladott bicskáért, ostorért, horgászzsinórért, és más efféle hasznos holmiért. Éjjel, ha egy-egy felnőtt el tudott jönni, a kalyibában aludtak. Ha nem, szürkületkor indultak hazafelé. Tibi ilyenkor érezte igazán elemében magát, élvezettel ijesztgette a mellette lépdelő kicsit, aki le nem maradt volna mellőle. - Látod azt a nagy szürkét? Az borz. És máris elszaladt, elrejtőzött egy bokor mögött. A közelgő este leplet terített a tájra, így a kisfiú szemében minden nagyon nagy volt és minden nagyon szürke. Hatalmas borzokat látott közeledni minden irányból, ő meg ott állt egyedül és védtelenül. Az esthomályban távolról felsejlő domboldal is óriási borzzá alakult, egyre fenyegetőbben jött felé. Félelmét fokozta egy bagoly huhogása, amint egy faágra röppent. Meglódult egy bokor, lendült a fa karja, csikordult egy kavics, ezer hang riogatta. Még a szellő is azt susogta: vigyázz, mindjárt itt lesznek a borzok. - Tibi! Gyere vissza! Ne hagyj itt! – ordította Marci kétségbe esetten. Ekkor Tibi előugrott a rejtekéből, hogy még jobban fokozza a gyermeki rettegést: - Mindjárt felbukkannak az éjjeli pillangók! Akit sötétben az úton találnak, hatalmas szárnyaikkal felkapják, és elrepítik messzire, ahonnan még senki nem tért vissza... Marci zokogva futásnak eredt, bízva abban, hogy még idejében hazaér a pillangótámadás előtt, és hátha megkönyörülnek rajta azok a nagy szürke borzok. A következő vasárnap kaptak a fiúk egy kis szabadságot a csőszmunka közben, s boldogan nekivágtak az útnak a Maros felé, hogy horgásszanak. Tibi megígérte, hogy úszni is megtanítja a kicsit. Rekkenő volt a hőség, szinte parázslott a levegő. Egész úton perzselte bőrüket a nap izzó sugara. Sietősre vették a lépést, hogy minél hamarabb lehűtse testüket a víz. Közben Tibi saját hőstetteivel szórakoztatta unokaöccsét. Ott lapult zsebében a nehezen megszerzett horgászhorog. Előző este cserélte egy várhegyi fiúval, egy szatyor édes, nyári körtét adott érte. Nem volt ez saját termés, a szomszéd kertjéből szerezte. Marci a kerítés túloldalán, a kukoricásból figyelte az eseményeket. Amikor hazaérkezett a fa gazdája, hirtelen rákiáltott az ágak között serényen munkálkodó fiúra: - Tibi fiam, mit csinálsz? - De Albi bácsi kérem, ez nem én vagyok! Albi bácsi azt sem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. Elvette a körtét és megfenyegette a kis tolvajt, de azt nem tudta, hogy egy szatyorra valót már jól elrejtettek. S most boldogan haladtak a Marosra, hogy kipróbálják az új szerzeményt, amivel bizonyosan kifogják majd a rekord nagyságú halat. Útjuk egy búzamező szélén vezetett. Elbűvölte őket a lengedező, messziről virító, vöröslő, vérző pipacsok sokasága. Vidámmá varázsolták lobogó piros színükkel a tájat. Ahogy a szellő táncoltatta, mintha lángszoknyák libbentek volna. Lengett, hajladozott a sok könnyű kis szirom. Jókedvűen ölelték a napsugarat. - Csodavirág! – kiáltott Marci elragadtatva. - Ne szedd le, csak lepergetné szirmait! Azt nem szeretném. Inkább itt sokasodjék! - Gyere, itt átvágunk a búzán, s már a folyónál is leszünk. Mélyen gázoltak a búzatáblába. Marci még olyan kicsi volt, hogy nem látott ki, de Tibi igen, így pontosan tudta, merre járnak. Előreszaladt, otthagyta a gyereket, aki egy idő után, amikor hiába kereste a kivezető utat, pánikba esett. Az érett kalászok az arcába csaptak, izzadt teste fekete lett a rászáradt portól. Koszos arcán szétkente könnyeit, hasonlított egy kéményseprőre. Mi lesz, ha nem talál haza? Ha itt is felbukkannak azok a félelmetes és ismeretlen nagy szürke borzok? Ha beesteledik, és elragadják az óriás pillangók? Egyszer csak meghallotta Tibi távolról jövő hangját: - Vigyázz, jön Cujcicin apó! Hogy az öreg határkerülő honnan kapta ezt a ragadványnevet, nem tudni. De Marci félt tőle, mert mindig nagy botot hordott magánál, azzal hadonászott, és kiabált a gyerekekre. Főleg ha feltételezte, hogy az a gyerek nem egyenes úton jár. Most nem bukkant fel, ez is csak Tibi egyik tréfája volt. Marci egész délután szipogva, kétségbeesve kóválygott a magas búzában. Próbált támpontot keresni a visszaúthoz, de odabent minden kalász egyformának tűnt, a pipacsokat sem találta. A tűző nap hólyagokat égetett a vállaira. A napszúrás és a szomjúság kimerítette. Elmaradt a várva-várt fürdés, el a horgászás is. A kisfiúnak már csak egy vágya volt, hogy végre hazajusson. De ilyen hosszúnak még sohasem érezte a hazavezető utat. Vissza a prózákhoz! Lehetőségek  Pályázat  Antológia  Alkotótábor  Tiszteletbeli tagok  Tagságunk  Dokumentumok  Dicsőségtábla

		© MAIT, 2001-2017 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.