|
|
Deák László Sándor versei
| |
Örömteli bánatos búcsú 758.
A városba sétáltam és megéreztem, hogy valami megváltozott,
A lelkem ma egy hírhozótól bánatos örömhírt, mint vihart kapott.
Szívem köré, mint gyűrű fonódott a sötét s nehéz fekete fellege,
Elszorította, és villámjaival sújtotta, s elöntötte lelkemet a melege.
Elárulta nekem, hogy a nagy Ő boldog és nagyon messze él,
Elárulta terveit s szíve vágya virágát, amitől boldogsága él.
A számomra jó és egyben rossz hír hozója Fegyveres Emese,
Elújságolta, hogy férjhez ment a szívem reménytelen kedvese.
Most ezen a nyáron történt a felejthetetlen és szép esemény,
És ezzel végleg elszállt a csendes, hiú szívbéli buta remény.
Nem tudom és nem is értem, mit gondoltam vagy mire vártam,
Bizonyára teljesen bolond vagyok, ezt most beismerem bátran.
Jó hír ez, hiszen Neki is jár a nagybetűs élettől a boldogság,
Jó hír ez, hiszen forró szíve szerelemtől dobban mostanság.
Jó hír ez, hiszen élete hajója hosszú út után most már révbe ért,
Jó hír ez, hiszen kék színű fényes lelke, van akit végre megért.
Örülnöm kellene, mert szíve boldog, amit neki én nem adhattam meg,
Örülnöm kellene, mert lelke lobog, ami tüzet én nem gyújthattam meg.
Rossz híz ez, hiszen szívünk soha nem találkozhat immár,
Rossz hír ez, hiszen szép tekintete tükrének fénye másé már.
Rossz hír ez, hiszen hangja csengettyűje nem nekem szól,
Rossz hír ez, hiszen most már szívem szerelmet így gyászol.
Sírnom kellene, de még is így helyes ez, ahogyan történt,
Sírnom kellene, de lelkem iránta mégsem gonosz s sötét.
Hát Isten veled, Te gyönyörű "Leány", szívem fájó dobbanása,
Isten veled, szép szerelmem, lelkem könnycseppjének csobbanása.
Kívánom, hogy boldogságod és szerelmed szívedben örökké éljen,
Kívánom, hogy szíved s lelked keserű szomorúságtól sose féljen.
Búcsú ez Tőled, életem egyetlen nagy és reménytelen szerelme,
Búcsú ez szívedtől Gizkám, szívem gyönyörű igazgyöngyszeme.
2007. október 11-20. |
|
| |
Ma éjszaka ismét velem voltál Gizka 757.
Ma éjszaka ismét velem voltál, agyam víziója által az édes álom húrjain,
Gyönyörű alakod elővillant a szürke ködből s méltatlanul érintettek újaim.
Fénylő bájos arcod láttán az irántad égő szerelemtől nagyot dobbant szívem,
Köszöntöttelek, és áhítattal sóhajtott, kéklő lelked bársonya iránt vágyakozó lelkem.
Kértelek Téged, gyere velem hozzám haza, mosolyogtál, s megfogtad kezem,
Csontjaim és húsom remegve kívánt Téged s érintett vágyakozva barna szemem.
Hanyatt feküdtél ágyamon szótlan, s blúzod alól kivillant mezítelen porcelán fehér hasad,
Ajakam vágyakozva kért, s megcsókolhattam lélektűztől parázslóan izzó tűzpiros ajakad.
Gyönyörű szemed fényes tekintete szívem forró katlanáig hatolt, mint fényes, éles tőr,
És ott, mint életem féltett kincsét, lelkem aranyládikájába zártam féltve mindentől.
Kincsek kincse, színes felbecsülhetetlen drágakövek s szikrázó gyémántok hihetetlen fénye,
Ez vagy szerelmes szívemnek mindég, ha életembe vagy álmomba, mint istennő lépsz élettel telve.
Az álomkép tovább lép, beszélgettünk eddigi életünkről, nevetgéltünk s csókolóztunk sokat,
Szemem szemed hihetetlenül mély, kék tavába zuhant és izgalmas volt a titokzatos tudat.
Derekad elfáradt ez idő alatt s plüss párnával egyenlítettem ki az ágy hátadtól forró gödrét,
Kemény feszes fenekedhez és forró derekadhoz, ahová a párnát tettem, kezem hozzád ért.
Izzó szívem s lelkem egyszerre sóhajtott oly hangosan, Istenem, mond ugyan mi jöhet még?
S a válasz tőled jött, ezt mondtad, kívánlak téged, gyere csókolj, forró karoddal ölelj még!
De az álom hirtelen, mint egy film megszakadt, a fényes felkelő Nap sugarai költenek engem,
Arcomon vibrál égető fénye, s nem vagy karjaim közt, üressé lett sajgó szívem s fájó lelkem.
Eszembe jutnak elfelejtettnek hitt szavak, mondatok, arcod mosolya s a régi megfakult képek,
Ahogyan én már csak a szívembe rejtett emlékeimben s egy-egy fényképen láthatlak Téged.
Ez a kis történet, ez a néhány mondat, mit papírra vetettem az álom örökségéül mostan,
Ez mondja el, hogy igazán mit is érzek irántad, amikor a szívem szívedért nagyot dobban.
2007. szeptember 10. |
|
| |
Lelkem, mint testem rabja 755.
A lelkem mintha százezer éves ráncos, vén volna, oly fáradt, kába és suta,
Cikáznak bennem a múlt csodaszép és vadul veszélyes emlékeknek a sora.
Vannak arcok, mosolyok és tekintetek, melyekre boldogan emlékszem,
De vannak könnyek, nehéz és súlyos ólomkönnyek, amiktől fáj a szívem.
Hihetetlen események is történtek velem a múltba olykor-olykor,
Pofonok, szidalmak és édes csókok is néha s tekintetek is sokszor.
Nehéz lelkem rabláncokon vasra verve él s csak álmai szállnak szabadon,
Melyek határtalanságát testem határai tartják várbörtönének poklában vason.
Vágyai, mint megannyi kincs, lelkem mélyében, mélyen eltemetve szunnyad,
Dühöngve, vadul kitörni szeretne, de bilincseibe, béklyóba kötve kushad.
Szemeimen keresztül kilát a zajló élet mindennapjaira, szűk kis ablakok ezek,
Sóvárogva tekint szét dohos börtönének mélyéből, talán láncainak kulcsa lehet.
A sötét mélyből értelmetlenül hangoskodik és kiabál, hátha észreveszik létét,
De nagyon elhagyatott környék ez s senki se találhat rá, nem láthatják fényét.
Színe virága megkopott már, fénye halovánnyá vált, mint élő a föld alatt,
Csak a bánatos sóhaj száll tőle reménykedve a súlyos, nehéz könnyek alatt.
2007. május 17. |
|
| |
Kiss Évike emlékére 752.
Egyre többet gondolok rád, te szép aranyszőke hajú kislány,
Mosolygós arcod és égnél kékebb szemed már oly halovány.
Emlékeim már nagyon megfakultak, mint régi sárga fénykép,
Ez nem is csoda, hisz régen elmentél, és itt hagytál végképp.
Tudom, nem te döntöttél így, nem te akartál menni, küldtek,
Pedig én annyira nagyon- nagyon csodáltalak és szerettelek.
Imádtam aranyszínű szőke hajad hosszú selymét simogatni,
És olyan szép volt benne az a világoskék fehérpöttyös masni.
Szerettem égszínkék szemed gyémánt fényű tükrébe belenézni,
És amit fényes kékségében ott találtam kétely nélkül elhidni.
Pedig még csak tizenkét éves voltál.
Amikor foghattam kicsi kezed, nagyon boldogok voltunk,
S a Nap fényében fürödve a kis faház mellett olvastunk.
A játék és a rosszalkodás tette mozgalmassá iskolai napunkat,
És az őszi meleg napfénye simogatta gyermeki hamvas arcunkat.
De hihetetlenül boldog idők voltak azok a kisiskolás évek,
Ha így a saját emlékeimben keresve-kutatva visszanézek.
Akkoriba ezt nem így véltük, nehéznek tartottuk életünket,
S sokszor sokkolta az iskolai tanulás és kötöttség kicsi lelkünket.
De téged megfosztott az élet ezektől a szép emlékektől,
Mert túl hamar elmentél, s most tekintesz le rám a felhőkből.
Pedig akkor még csak tizenkét éves voltál!
Sokáig úgy gondoltam az élet már nem olyan vidám nélküled,
Hiányoztál nagyon, s hiányzott édes mosolyod, szerető szíved.
Megsirattam hiányod szívemben s a könnyem arcomon csordult,
Szíved helyére szívemben az üres fájó magány sikítva tódult.
Sok idő kellett szívemnek, mire hiányodat valahogyan feldolgoztam,
S emlékképed s a neved hallatán már nem könnyeztem, zokogtam.
Sírodat sok-sok év múlva már fiatal felnőttként találtam meg,
Ahol a föld nyirkában nyugszik örökké, vidám gyermeki szíved.
Valahányszor meglátogatlak szívem már hiába dobban érted,
Fáj, hogy elmentél, s az emlékezés virágát hozom el néked.
Pedig még csak tizenkét éves voltál.
Sírköveden két bánatos kőgalamb ült, és vigyázta álmod,
Mára már csak az egyik maradt, ki osztja örök magányod.
Milyen borzalmas magányosan egyedül feküdni a hideg földbe,
De talán lelked a Nap melegét élvezi fent az örök menyben.
Nevedet s, hogy éltél, egy márványlap őrzi féltőn, a csendbe,
Ez maradt nekem és egy fénykép meg az emlékek a fejembe.
Magányos, kifosztott és gazos sírodat látva borzongás tölt el,
Nem hiányzol senkinek sem, s nekik még az emléked sem kell?
Szíved bennem elevenen él, s arcod mosolya lelkem féltett kincse,
De, ha én is meghalok majd, talán az lesz röpke életed valódi vége.
Pedig még csak tizenkét éves voltál! |
|
| |
Éji nyugalom 756.
Ezen a sötétcsillagfényes nyári éjszakán,
Csak a Hold sápadt fénye világít mélán.
A tücskök éji zenéje száll a hűs szellővel szépen,
Mely meztelen testem simogatja kicsit borzongva éppen.
Néhány kutya ugat valahol a távolban,
Egymagam vagyok a gondolataimmal mostan.
A távoli csillagok fényei is oly haloványak ezen az éjjelen,
S elszállt a nappali meleggel minden nyomasztó félelem.
Minden oly csendes és nyugalommal telítve,
A világmindenség van a markomba elhintve.
Olyan jó ez a végtelen mély és sötét nyugalom,
Rám telepedet és ül rajtam, mint király a trónuson.
Bár életem minden perce ilyen nyugodt és jó lenne,
El is élnék százezer évig a mostani bőrömbe.
2007.július 27-28. |
|
| |
Új béke 760.
Örök pihenésed s nyugalmad, hova eltemettek, háborítatlan békében maradhat,
Kifizettem az embersátánnak kemény ágyadul szolgáló nyirkos agyagos sírodat.
Nem vehet a sötét lelkű Gonosz erőt csontjaidon, kicsi tested földi maradványain,
Huszonöt évig ismét nyugalom honol sírodnál a csendes temető halovány árnyain.
Bízom benne most jót cselekedtem, hogy nem hagytam széttúrni elfelejtett sírodat,
Hogy örök álmodat méltatlanul ne zavarják, kapzsi kezek ne érinthessék csontodat.
Lelkem kicsit nehéz volt, szemem picit könnyes reád, és szép emlékeinkre gondolva,
Sok év után talán meghálálhattam gyermeki mosolyod, mely az idővel elszállt tova.
Hangod és nevetgélésed csilingelésére már nem emlékszem, számomra örökre elveszett,
Eltűntek az idő méltatlan homályában, mint elemésztő szürke ködben a képzelet.
Csak arcod gyermeki bája és nekem adott édes mosolyod él bennem még elevenen,
Ahogy felém fordulsz hirtelen, és fénylő aranyszőke hosszú hajad lebben a szélben.
Ennyi maradt nekem belőled és a gyommal benőtt elfelejtett sírod, és ez nem sok,
Ki tudja, mit hozhatott volna számunkra a jövő, ha nem veszi el életed a gyilkosod.
Ezt már soha nem tudhatom meg, hiszen az idő számodra akkor és ott megállt,
Szépséged keltette emberi gonosz vágy, elszakította életed drága aranyfonalát.
Életedet visszaadni nem tudom, én csak örök nyugalmadnak adtam újra egy kis időt,
Ez minden mit érted tehettem, és nehéz bánatos forró könnyeim a gyomos sírod előtt.
Ígérem, sírod méltóságát visszaadom újra, és virágot is ültetek az emlékezés virágát,
Hogy lelked ne könnyezve tekintsen alá fentről, hogy illatuk nyugtassa szíved álmát.
Csak a remény él a szívemben, hogyha majd egyszer én is meghalok, találkozunk újra,
És csodaszép tekinteted, és mosolyod gyémánt fénye, enyém lehet akkor majd újra.
De addig is pihenj békében hűs sírodban, s halott kicsi szíved álma tündérszép legyen,
Majd néha meglátogatlak a temetőben sírodnál, hogy ha akarsz, találkozhass velem.
2008. július 15-19. |
|
| |
Huszonöt éve... 759.
/Kiss Éva halálának huszonötödik évfordulójának emlékére/
Huszonöt éve, hogy életedet elvette egy akarat s meghaltál, közülünk elmentél,
Negyed évszázada, hogy a föld nedves és hideg nyirkának rabságába kerültél.
Huszonöt kemény év nélküled, mit velem, velünk élhettél volna boldogan szépen,
Egy negyed évszázad, ami idő alatt bármi meg történhetett volna, mint a mesében.
Huszonöt év alatt sokszor fájó forró könnyek közt szomorúan gondoltam rád,
Egy negyed évszázadnyi élmény a puszi, mit adott gyermeki szeretettel a szád.
A hangodra már nagyon régen nem emlékszem, milyen volt csilingelése a szélben,
Csak a szemed kékséges kék színe él elevenen bennem, ahogy reám tekintesz éppen.
Szőke hosszú hajad, mint hihetetlen aranyzuhatag úgy borította be vállaid vonalát,
S benne az a halványkék masni fehér pici pöttyökkel, úgy hordtad, mint egy koronát.
Mosolyod mellyel engem sokszor meg örvendeztettél mindég velem maradt,
És fényével töltötte be halovány emlékeimet, ami rólad mindég szép maradt.
Két és fél évtized, ami azóta hol sietve, hol kullogva eltelt az életemből,
Negyed évszázada pihensz fájó történeteddel a sírba Isten kegyelméből.
Huszonöt év multán el akarják venni tőled nedves, nyirkos ágyad,
Két és fél évtized multán is üzlet a kapzsiság, ilyen az emberi állat.
Még negyed évszázadnyi nehéz mindennap és talán már én sem élek,
Huszonöt év s velem hal kékséged, szőkeséged és a csodálatos emléked.
2007.november 6-7. |
|
| |
Egy vérvörös rózsaszál élete 754.
A rózsaszál élete a gyökereknél a nedves, nyirkos földben kezdődik el,
S az ásványi gondolat a rózsatőben válik valósággá egy meseszép éjjel.
Majd pici rügy pattan a kemény mélyen barázdált rózsatő barna kérgén,
És halványzöld vékony s törékeny szárba szökken az élet lüktetése révén.
Pici szárán levelek s tüskék nőnek melyek a túléléshez nagyon kellenek,
Az élethez, melyet majd később saját bimbója szépsége vérrel pecsétel meg.
Szára megvastagszik és keménnyé, fássá válik, hogy elbírja majdani koronáját,
Tüskéi éles, hegyes fegyverré válnak, hogy megvédjék a rózsa csodás virágát.
Majd a Hold fénye által dédelgetett hűs csillagfényes éjjelen bimbó készül az életre,
S a hajnallal és a napfelkeltével a zöld burok alatt éled a szivárvány dobbanó szíve.
Lassan eljön az a nap is, amikor elkészül a bimbó belsejében maga a színes csoda,
És az aranyfényű harmatcseppes hajnallal a bimbó szétpattan, s kinyilik a rózsa.
Gyönyörű vérvörös színű virága a szerelem istenség felbecsülhetetlen ajándéka,
Mint kincset adja a szerelmes szív a hőn szeretett szívnek aranyként ajándékba.
Ám, de ez a gesztus a rózsaszál életének néhány utolsó órája ezen a földön,
És az estével vérvörös fejét lehajtva haláltusáját vívja egyedül némán hörgőn.
Majd a csillagfényes éjjelen meghal csendben, és a hajnallal életét bevégzi,
Halott teste a föld nyirkába kerül, s az elmúló enyészet felfalja, megeszi.
2007.április 16. |
|
| |
Csak egy homokszem 751.
Hála a természetanyának vége a hideg télnek,
Lassan zöldül a természet, s a lányok szépek.
Pedig még nem oly nagyon rég a vörös orrú dértől,
Jéggyémántok ültek az út porában a fagyos hidegtől.
A kis pocsolyák fényes víztükre is jégtüskékkel volt teli,
De ez már a múlté, az idő szörnyetege ezt is megeszi.
Február végén harminchat küzdelmes év telt el az életemből,
Mint homokszem annyi ez, az idő nagy homoktengeréből.
Nekem még is talán a fél életem, ez a pinduri homokszem,
Melyet homokvihar sodort ide és nehezen szerzett kincsem.
Tapasztalatok, kudarc és siker, mi a tarsolyomban hever,
A boldogság és a fájdalom is az enyém, ami néha lever.
Életem fényes gyöngyszeme beéredni látszik a homokszemen,
Melyet sok munka által épít rá, örömmel s fájdalommal, testem.
Mégsem az enyém e kincs, csak bérlem ebben az életben,
Meztelenül érkeztem ebbe a világba sírva, és úgy is végzem.
Mint óriási szomjas sivatag homokviharában a homokszem,
Én is csak átutazó vagyok ebben a világban, ennyi az életem.
A múlt emlékei elevenen élnek szívem rejtekében,
Szerelmek és csalódások az élet forró hevében.
Volt, ami sikerült, és amit reménytelenül elrontottam,
Volt, amikor boldog, és volt mikor a halálra áhítoztam.
Most mégis örülök, hogy itt vagyok, s életem folyama nem apad,
S jön mindég új, virágzó tavasz a hideg télre, s a hó nem marad.
Jó itt, de az ember mindég jobbra vágyik, s többet akar,
Pedig az egészség az igazi kincs, melyet bőrünk páncélja takar.
Mégis reménytelenül szegénynek érzem magam, most és itt,
Pedig van munkám, házam, kincseim és ennem is van mit.
Anyukám szeme fénye őriz engem féltőn nap, mint nap,
S lelkem, arca mosolyától, biztatást és új lendületet kap.
Hajnalban, ha csillagfényű álmomra visszatekintek mélán álmodozva,
Mint régi szerelmek halovány emlékeit a szél szemem előtt úgy sodorja.
Néhány pillanat eréig gyermeki boldogságom szívemben életre kél,
S gyermekkorom műanyag színes építőkockái újra lelkemben él.
Elmúlt emlékek képei villannak fel, mint szivárványos szappanbuborék,
S pattan széjjel a hajnal tündöklő napsugaraival a kék színű álomkép.
2006. április 16 és 21. |
|
| |
Az idő szénásszekere 753.
Sötét nyirkos éjjelen, amikor csak a távoli csillagok fénye érinti a földet,
Gondolataim a múlt tavaszán járnak, ami elmúlt és nem jön vissza többet.
Barna szemű ártatlan gyermekként nyargaltam a hűs lenge széllel,
Mint egy kis poros, koszos angyal, ki leszállt egy csillagfényes éjjel.
A Nap melegétől izzó rét zöld füvében hancúroztam sokszor boldogan,
És szedtem szép virágokat Anyámnak, hisz kicsi gyermek voltam.
Álmodozva merengek elmúlt gyermekkorom hihetetlen nyugalmán,
S csikorogva fordul az időkerék az élet türelmetlen vénséges malmán.
Akkoriba még az út pora is oly tiszta volt, de sokszor játszottam benne,
Mostanság már a gyermekhomokozó is méreggel s szeméttel van tele.
Milyen istenkék volt az ég, és milyen hófehérek voltak a fellegek,
Mára már kékje megfakult, s szürkék, feketék esőkor a nehéz egek.
A kis patak vize előttünk, mint kristály, fénye úgy szikrázott,
Vizébe csiborok és színes vízi élet volt és vidáman tanyázott.
Most koszos vize átlátszatlanul csordogál szennyes medrébe,
Az ember nem szívesen emelne szürke koszos vizéből vedrébe.
Elmúltak azok a mindennapok és csodás évek szinte nyomtalanul
Üresen kongó helyébe a nyüzsgő, zajló és rohanó élet sietve tódul.
Nagyon nem szeretem ezt a felhúzott, zaklatott fertőt, amibe élünk,
Szeretnék visszatérni a tiszta múltba, ahol az élettől nem féltünk.
De oda többet vissza már soha nem térhetek, pedig milyen jó lenne,
Túl haladt rajta az idő szénával megrakott súlyos nagy szekere.
Már csak a csodaszép emlékek maradtak nekem abból az időből,
Melyek kicsit szépítik keserű lelkemet a távoli fényes édenből.
Az idő rajtam sem múlt el nyomtalanul, gyermekből meglett felnőtt lettem,
Majd mindenkit kiknek gyermekkorom szépségét köszönhetem, eltemettem.
Szép tavaszokat és nyarakat a bánatos őszök és telek követnek szorosan,
És angyalszárnyon elszállt az-az idő, ami álomszép volt, hihetetlenül gyorsan,
Életem delén járok rongyosan, félúton a fagyos fekete halál felé monoton,
És bármi legyen is, nem állhatok meg ezen a rögös, koszos és nehéz utamon.
2007. április 07. |
|
| |
Voltál, de már csak emlék vagy 537.
Miért nyomasztja lelkem egy lüktető és fájó érzés?
Miért emészti szívem egy vörösen izzó égető kétség?
Nem tudlak megölni az emlékeimben s megutálni téged!
Csak azt tudom, s érzem, hogy nem lehetek soha már veled.
Talán nem lenne szabad szép arcodat a fényképeden néznem,
De még mindég lüktető szerelemmel hevesen szeretlek, érzem.
Miért tetted ezt velem s szívemmel? Még ma sem értem teljesen,
Kétségek s megfejthetetlen kérdések között hagytál kedvesem.
Tudom és beismerem, buta voltam, és szívem is hibázott sokszor,
De talán te is vétkeztél ellenem és érzéseim ellen olykor-olykor.
Oly nehéz és szinte elviselhetetlen ez a könnyes, fájó gondolat,
Már-már szétveti fejemet és felemészti, megbolondítja agyamat.
Mosolyod, mint fényüket vesztő csillagok oly végtelen távoli már,
A boldogság is elveszett, mint a tavalyi elmúlt, perzselő szép nyár.
Forró sótól savas izzóan égető könny marja bánatos arcomat,
Széttép engem és fájó rab lelkem egy izzó eleven gondolat.
Olyan nagyon-nagyon messze, végtelen messze vagy már,
S nem láthatom boldog mosolygós kedves arcod többé már.
Soha nem láthatom szép élettől izzó gyémánt fényű szemedet,
S nem csókolhatom le szemedről értem hulló fájó, forró könnyedet.
Édes csóktól vérvörösen izzó ajkad tüzétől sem éghetek már,
S illatos szőkésbarna hullámos hajadat se simíthatom már.
Milyen irtó nehéz nélküled, és ezen, hihetetlen csodák nélkül,
Kísért ez a nyomorult élet, s talán nem csak a halál jön el végül
A fájdalomtól, melyet nap mint nap érzek, egész testem zsibbad,
Kezem bizonytalan bizonytalanná vált, agyam néha-néha kihagy.
Olyan nehéz színészkedni a többi ember előtt a nem étező boldogságot,
Erőm is fogytán már, szíven nagyon gyenge s egyre többet hibázok.
A színészi mosoly mögött elemészt a lelkemet rágó vadállat, a magány,
De ezt a bárgyú álarcot, mely arcomat takarja, nem vethetem le már.
Együtt kell élnem a magánnyal, ezzel a megvadult démonnal ezután,
Mint kóborló elátkozott láncot csörgető kísértet a megváltó halál után.
Sajnos tudom, hogy nem foghatom meg hófehér kezed kezemmel többé,
De talán az emlékek az enyémek maradhatnak még élek mindörökké.
Az a hihetetlen nagy boldogság és a zamatos mézédes csókod lángoló tüze,
Mosolyod, mely szívembe fényt hozott s a búcsútól fájó könnyeid özöne.
Emlékek lesznek szívemben-lelkemben immár a boldog felejthetetlen múltból,
Mely így veled és kedves szíveddel az én életemben nem jöhet el soha újból.
Szívem meghasadt hideg közönyödtől, mérges elutasításodtól, s már élettelen,
És ezt mind te tetted velem és irántad égő szerelmes szívemmel édes kedvesem.
1991. február 25. Aszód. Átírva: 2008 február 29. |
|
| |
Gyöngyhalász 503.
Nagyon-nagyon szeretlek egyetlen szép szerelmem,
S úgy fáj a szívem, hogy messzire el kell mennem.
Búcsúzóul hallgasd meg e kis történetet, ezt a mesét,
Mely a szerelmes szívemből száll egyenesen feléd.
Volt egyszer egy hatalmas mélykék vizű tenger,
S homokos partján élt néhány nagyon szegény ember.
Sokféle munkájuk s még több tennivalójuk volt,
De a mi emberünk megélhetése, gyöngyhalász volt.
Kicsi tengerparti nádfedeles fakunyhójukban éltek szerényen,
Dolgos hétköznapjaik nem urasan teltek, hanem szegényen.
Minden kincse egy asszony, az élete párja, kedveskéje,
Ő volt az élete kék virága és lelke-szíve, szemefénye.
Nagyon-nagyon szegények, szinte koldusok voltak,
Ritkán akadt néhány hófehér gyöngyöcske a jónak.
Szegénysége már-már az éhhalállal fenyegette, az életére tört,
De az nap akkor a szegénységátok egy csapásra végre megtört.
Nagy levegőt vett, s lemerült hát a sötét vizű mély tengerbe,
Küzdött eleget a sósvízzel, amíg lefelé úszott szegényke.
Nehezen leért a nagy nedves kékség homokos, sziklás aljára,
S ekkor kezdődött még csak a nehéz életért küzdő munkája.
Széles nagy kagylókat keresett, s bennük gyöngyöket,
De csak néhány kagylót talált és sok-sok hasonló követ.
Fehér gyöngy híján üres volt minden szép gyöngykagyló,
S ez a tudat s a levegő fojtó hiánya nagyon lehangoló.
Levegője, mely elkeseredett életének feltétele, fogytán már,
Kábult is a víz által fellépő nyomástól tudata nem tiszta már.
Egy nagy sötét szikla tövében talált egy kagylót, mely szép,
És kába fejében a gondolat úgy dönt, ezt utójára megnézi még.
S a mélytengeri csoda abban a pillanatban történt meg,
Óriási bársonyfényű igazgyöngyöt pillantott benne meg.
Kivette e hihetetlen szép kincset a kagyló nyálkás testéből,
S az ájulás határán az örömtől telve evickélt fel a mélyből.
Útközbe a csillogó napfény felé sok-sok megpróbáltatás érte,
Sötét kékvizű tenger ezer borzasztó halálos hihetetlen veszélye.
Küzdött az éhségtől fájdalmasan múló, s talán már szebb életéért,
A gyöngyért, mely boldogságot hozhat s a gyönyörű kedveséért.
Tenger vizében halálos örvénylés s cápa ezerfogú éhes szája,
Végül is sikerrel járt nehéz embert próbáló kitartó munkája.
Fából készült kis csónakjába bemászott pihent, lihegett,
S markába szorította elengedhetetlenül a fehér életet.
E csillogóan fényes gyöngyszem oly óriás boldogság volt neki,
Elveheti feleségül kedvesét, ki az életénél is fontosabb neki.
Gazdag lett ő is, mert szívében fájó félelem többé már nincs,
Hisz az ember szívének boldogsága mindennél nagyobb kincs!
1990. augusztus 29. Átírva: 2008. március 18. |
|
| |
Szívem királynőjének 498.
Kedves egyetlen drága, gyémánt szemű szerelmem,
Úgy, hogy azt leírni se lehet, úgy hiányzol nekem.
Csak néhány röpke órája vagy tőlem s szívemtől távol,
Mégis úgy hiányzik a tőled kapott mézédes mámor.
Hiányzik félénk pillantásod s szép fényes barna szemed.
Szívem félve remeg szívedért, rossz ezek után már nélküled.
Most már soha el nem engedném a kicsi kezed, ha tehetném.
Bárcsak még szemem szemed tükrébe ég, mellettem lehetnél.
Hiányzik, izzó lelkemben élő kedves arcod, zamatos mosolya,
Ajkad isteni nektárnál, és méznél édesebb boldogító csókja.
Mint hegyi patak csobogása, hiányzik hangod nagyon nekem,
Szavaid csengése, mint ezüstpénz csilingelése, nagy kincs nekem.
Hiányzol, mint növénynek az éltető fényesen szikrázó napfény,
Ez a színtiszta igazság, most hiányodtól könnyezve bevallom én.
Hiányzik, kecses dolgos újaid csiklandozó és simogató bársonya,
Hiányzik, szerelemtűztől forrón izzó szíved, szívem vánkosa.
Szép hullámos hajad, szívemet megnyugtató, részegítő illata,
Újaid könnyű szerelembilincse, karod féltő és szorító katlana.
Hiányzol, mint megfáradt szomjas őznek a hűs patak tiszta vize,
Vagy csillagfényes nyári estén, a távoli halk és szép tücsökzene.
Magadért, és ezekért a csodákért szeretlek kimondhatatlanul téged,
És ha tőlem, féltő szívemtől távol vagy, ha nem vagy itt velem, félek!
Életem vékony fonala, és izzó szívem boldogsága, kezedbe vagyon téve,
Rendelkezz vele, szívem-lelkem egyetlenem, drága szerelemkirálynője.
1990. augusztus 01. Átírva: 2008. március 11. |
|
| |
Gyermekkorom illata 774.
Álmodozva sétáltam ezen a napfényes délelőttön,
Szívtam magamba a nap meleg fényét dédelgetőn.
Olyan varázslatos érzés kerített óriás hatalmába,
Elégedett és boldog voltam ebben a csodás órában.
Szívmelengető érzés volt a múlt kopott kövén járni,
És egy-egy varázslatosnak tűnő helyen megállni.
A kis dalos madarak csivitelő csicsergését hallgatni,
A langyos szellő bársonyos érintését arcomon tudni.
És ekkor érintett meg a buja tavasz igazi, értékes kincse,
Egy gyönyörű virágzó fa alatt feléledt az emlékek színe.
Olyan illatot éreztem melyet már oly nagyon régen nem,
Édeskésen mézként csorgott általa gyermekkori emlékem.
Ez egy hihetetlenül kedves illat, bágyadt szívem számára,
Olyan csodálatos volt, korona ez a szerelem álom számára.
Mintha ismét ott és akkor éltem volna ebben a pillanatban,
Ezernyi színével, kedvességgel éledt újra a gyermeki múltam.
A régmúlt eltűntnek hitt bájai ragadtak el engem magukkal,
Mint forgószél repültem az időben vissza a vágyódó tudattal.
Vágytam érezni a már halottnak hitt érzéseket és illatokat,
Vágytam égni a gyermekkor heves tüzétől, hallani a szavakat.
Azokat a szavakat melyek már réges-rég elszállva elhaltak,
Melyek szívemnek ás lelkemnek akkor oly kedvesek voltak.
Vágytam látni azokat a képeket, melyek agyamba égtek,
Melyek most már távoli halovány színes csodás emlékek.
De csak egy édes álom volt az egész, egy röpke szép pillanat,
Hiszen tudtam, ez csak álom lehet, s testem most is itt maradt.
A múlt csak emlék már, mely távoli és megváltoztathatatlan,
Az utazás az illat által jó, de szívem számára már hasztalan.
Itt és most élek a jelenben, ez a kincs, mely most fontos nagyon,
Most kell megállnom a helyem, az életem most jól irányíthatom.
2009. április 12. |
|
| |
Új kályha 777.
Házam belsejében a nappalim kőfalának oldalában amott,
A cserépkályhám lázas betegen prüszkölve haldokolt.
Hajdan fényes cserepeit kikezdte az idő sós szörnyetege,
És összerepedt sötétbarna forró falú óriás gnóm teste.
A tűz mely vasszívének belsejében lángolva-lobogva izzott,
Füsttel és szürke porral öntötte el a szoba levegőjét itt-ott.
Vasszíve meghasadt néhány helyen s a füst, mint kóbor lélek,
Kijárt szíve falán, s dicső dolgos élete ezért ért most véget.
Kihunyt szíve kohójának izzó fényes tüze ezen a tavaszon,
Örökre elnémítva szíve sajgó dobbanását egy nagyobb hatalom.
Mindég korgó folyton éhes gyomra sem kordul az éhségtől többé,
S morogva nem ereget szürke füstöt, mely sokszor vált köddé.
Cserepei összetörtek, s téglái szétmálotak így lett teste porrá,
Így lett lélektelen lyukas vasszíve élettelen rozsdás rommá.
Megszokott helyén hol mindég ő állt méltóságteljesen eddig még,
Most óriás kormos és poros lyuk tátong a kőfalba, ez a vég.
Új lélekkel töltöttem meg megjavított befoldott vasszívét,
Mely új reményekkel és új erővel világítja meg a jövőjét.
Ismét képes majd izzó tüzet tartani dobogó-lobogó szívében,
S a hideg télen, felmelegíteni a ház belsejét, ha tőle ezt kérem.
Új testet is adtam neki, falának vázát piros téglából raktam,
Majd izomzat gyanánt bodrogkeresztúri kővel beborítottam.
Lélektűztől füstös száját új helyen újra a kéménybe kötöttem,
Tizenegy nap kellett mire az új s szép kályhát ismét felépítettem.
Nevet is adtam neki, ő lett a turbó minaret sok új extrával,
Boldogan áll régi-új helyén új tekintélyt parancsolva álmával.
2009. augusztus 19. |
|
| |
Augusztus 20. 778.
Beérett kint a szántóföldeken az aranyló sárga búzakalász,
Learatták féltett kincsét, és osztályozza a vidám magász.
A magtárból vittek zsákszám az érett magból a malomba,
És boldogan őrli lisztté a fehér hajú molnár ki mogorva.
A lisztet megkapja ez után a nagybajuszú piros arcú pék,
És illatos ropogós új kenyereket süt belőle, ami oly szép.
Így hát megérkezik hozzánk az új s piros cipókenyér,
Mely számunkra új és talán boldog jövőt, életet ígér.
Ő az, maga az Isten fia, az élet testünknek s lelkünknek,
Még van kenyér, van erő elménknek s dobogó szívünknek.
A látványa és a csodálatos illata lelkünket nyugtatja meg,
Még az íze éhünket csillapítja, üres gyomrunkat tölti meg.
István királyunk, aki a nagy magyar államot megálmodta,
A magyarnak itt ezen a földön a szép országot megadta.
Új életet s végzetet, új lehetőséget kapott a magyar nép,
Hogy a Kárpát medencét életével s színével uralhassa e kép.
Lettek magas hegyeink, folyóink és búzát termő földjeink,
Hol aranybúza ott kenyér és élet is, ezt mondták eleink.
Hol éltünk, hol haltunk ebben a hazában mi magyarok,
Mikor ki tiporta földünk s lelkünk, voltak nagy harcok.
Tatár és később vad török, majd osztrák, német is és orosz,
Mégis itt vagyunk és élünk, bár a múltban volt jó és rossz.
Mindég volt búzánk, mert ez a nép vért izzadva dolgozott,
S volt kenyerünk hol több, hol kevesebb, mely életet hozott.
Sokszor megpróbálták elvenni tőlünk gyökerünket adó földünk,
De mindég sikerült vissza szerezni és megtartani kicsi életünk.
Bár a kegyetlen ellenség az országunkból mindég tépett egy darabot,
Kiűzni nem tudott, egyre csak tüzelte szívünkben a nemzeti tudatot.
Annyi búza mindég termett, hogy a büszke magyarnak elég volt,
Ha foszlós kalács nem is de kenyér, ha nem is mindég fehér az volt.
S lám, bár területileg és számszerit a magyar megfogyatkozott,
De kiáltjuk, bár mi is történt élünk, ármányuk csak kárt okozott.
Mert van koronánk és lobogónk is, és meg van még az országunk,
Melyet több mint ezer éve féltve óvunk, s magyar vérrel locsoljuk.
Kik meghaltak érte és értünk, ők adják létünk, hitünk erős alapját,
Mely ország nekünk magyaroknak kőszikla, nem adjuk a Hazát!
2009. augusztus 20-21. |
|
| |
Kazincbarcika a város 816.
A Bükk hegység lábainál ez az a kisváros ahol megszülettem,
Kazincbarcika szép városa az a hely ahol eddigi életemet éltem.
Itt voltam óvodás, kisiskolás és középiskolás is, itt cseperedtem,
Minden ideköt engem, a munkáimat is javarészt itt végeztem.
Itt voltam szerelmes kamasz és itt lettem komoly felnőtt ember,
És úgy érzem a jövőm is ide köt, itt leszek majd vén öreg ember.
Ez az a város ahol egész eddigi életemet éltem, itt dolgoztam, itt éltem
és alkottam, s mégis szinte senki sem ismer.
2009. október 13. |
|
| |
Amarilla 823.
Nyolc éves korodtól ismerlek és nevellek téged, s talán már apádnak tekintesz,
S mára egy gyönyörű nagylány lettél okos és szép, s múlik az idő annak a jele ez.
Kislányomnak tekintelek téged, s ha tudok, és tehetem, segítek is, ha megkérsz,
Jó meghallgatni, amit nekem lelkesen az életedből hazafelé az úton elmesélsz.
Bár nem bújtál hozzám sohasem, és nem is ölelsz meg, idegen vagyok szívednek,
Megértem, hogy nem teszed, nem én vagyok az édesapád, csak kicsi része életednek.
2009. december 10. |
|
| |
M, mint múlt 825.
Ma beleolvastam egy kósza ötlettől vezérelve a múlt írott kincseibe,
És könnyes lett a szemem, apró gyöngyeit olvasva, lassan szemezgetve.
Ízlelgettem mézédes csodáját, a régen átélt boldogságunk történetét,
De szívem nem sokáig bírta és elindította szemem forró izzó könnyét.
Mint megduzzadt áradó folyón a vízesés, könnyem immár zúgó zuhatag,
Úgy csorgott forrón és bánatosan égetőn a fájó emlékek távoli súlya alatt.
Ó, csak egyetlen csodás fényes napra térhetnék vissza oda veled a múltba,
De nagyon-nagyon boldog lennék, fejest ugranék a feneketlen szerelemkútba.
És bár halálra zúznám magam a kéjes mélységben, és örök időre vesznék ott,
Hol veled s szerelmeddel oly nagyon boldog voltam azon a nyáron akkor és ott.
De hol van már az a szép idő, elmentél és a szerelmünk is elveszett örökre,
A forró nyári napok heve, s a hűvös éjszakák buja kincse ment akkor tönkre.
A felejthetetlen múltat oly kár siratni, de mit is tehetnék, a könnyem hull,
Irányítani szívem sajgó buta érzését nem tudom, csak sírok bénán bolondul.
Édes Ágikám, ha a neved kiejtem magamban, még a hideg is gonoszul kiráz,
A történetünkre és szerelmünkre bársonyos bordó színű verseskönyvem vigyáz.
Ott él már csak némán merengve, ez a rég meghalt bánatos kicsi szerelemvirág,
Életre soha többé nem kelhet, hisz megölted, csak fájdalmában egyet néha kiált.
Ilyenkor kinyitom csodaszép borítóját, és beleolvasok, mint ahogyan ma tettem,
De megmenteni, feléleszteni nem tudom már, így újra fehér lapjai közé temetem.
2010. január 11. |
|
| |
Szutykos nemes 826.
Álmaimban hűs éjszaka sokszor boldogabb vagyok, mint nappal ébren,
Mozgalmasabb és felemelőbb az éji álombéli érdekes, vélt édes életem.
Ott minden értem van, csak rám vár és könnyen elérhető, egy más világ,
Színes mozzanatok összessége, egy bokréta, melyben él sok szép virág.
De ez a bokréta minden hajnallal szétesik, ahogy ébred fényében a Nap,
Álmom tovaszáll a felejtés kísérteties szellemével, mely reggel erőre kap.
Ágyamban ernyedten fekve talál rám a szörnyű új nap és az ébredés,
Megint egy csalódásokkal és gondokkal teli nap, kell ez nekem, tévedés.
Visszabújnék a meleg takaró alá és behunyom szemem, de az álom nem jő,
Gondolataim máshol járnak már, hiába minden vágy, már ismét túl késő.
Ébredni kell és szembe fordulni a megoldásra váró kérdések garmadával,
Tennivaló is van elég, és indulnom kell, mert estig sem végzek a harmadával.
A munka rám vár, senki sem csinálja meg helyettem, enyém a lehetőség,
Erő, ötletes kreativitás és a megoldásig eljutó sokszor nehézkes vesződség.
De megéri a sok és nehéz harc mindennap, amikor végre elkészül a munka,
Felemelő az érzés, én alkottam meg egymagam, és nem voltam ma sem lusta.
Az esti fáradság így talál rám, fáj a túlhajtott és erőltetett testem olykor,
De ez a fáradt tudat segít, ha ágyamba kábán roskadok élettelenül sokszor.
Ez az enyém, a munka és az általa átélt öröm, no meg az álmaim kincse,
Ez érlel bennem felemelő nyugalmat, ezért él testem lüktető-dobogó szíve.
S ha újra rám talál a csodálatos álom, ott vagyok igazán felhőtlen boldog,
Ott én vagyok a minden, s szememből bánatkönnyem forrón nem csorog.
Látok és átélek álmaim vidékén sok-sok hihetetlen s igaznak vélt csodát,
Bár örökre ott élhetnék bennük, és laknám boldogan, mint egy kisszobát.
De az új hajnallal új nap kezdődik újra és újra, mint egy torz időhurok,
Telnek a nehéz napok, s minden újból elölről, munka, fájdalom és szutyok.
De jó lenne valami mást is megélni, fényűző, boldog és gazdag édes létet,
Amikor az álmaim valósággá válnak, mint egy rám váró mesebeli végzet.
Hát ez a cél melyért mindennap vadul dolgozom, s mit sokszor megálmodom,
Egyszer földemen én leszek a nemes, és kincsem lesz a fényűző boldogságom.
2010. január 25. |
|
| |
A negyedik X 829.
Ma ismét megszülettem és betöltöttem este a negyvenedik életévemet,
Kicsit elszomorít a tudat, megöregedtem, elveszítettem ifjúi fényemet.
Dolgos és szorgos volt az eddigi életem s nem bővelkedett túl sok jóban,
Mégis nosztalgiával tekintek vissza, s megkönnyezem sok rímes szóban.
A rokonságon kívül alig néhány barát s barátnő köszöntött ezen a napon,
Pedig de sok embernek segítettem életem során, hálátlanok ők ezt tudom.
Néhány gyermekkori barát és osztálytárs kinek eszébe jutottam a mai nap,
Oly szívet melengető boldogsággal töltött el, lelkem ettől újult erőre kap.
Ők azok a sok millióból, akiknek talán kicsit hiányoznék, ha nem lennék,
Kicsi vagyok, még a kicsinél is kisebb, s ha ők sem lennének nekem, félnék.
De nem így van szerencsére s a barátok szeretete mellett melegszik a szívem,
Akár milyen cudar is volt hozzám a múltban a sors, most rám tekint, érzem.
S a felemelő köszöntések között is az egyiknek igazán nagyon megörültem,
Nem semmi az, hogy neki az eszébe jutottam, Ő a múltban fontos volt nekem.
Gizka köszöntött a világ másik végéről szép szavakkal, megdobbant a szívem,
Bár butaságom által elveszítettem örökre, most mégis felköszöntött, írt nekem.
Lehet, hogy nincs is semmi jelentősége, csak én képzelek erről túl sokat már,
De nekem akkor is nagyon jólesett,hogy a szülinapom ideje az eszébe jár.
Felemelő boldogsággal olvastam szavainak egybefűzött rövid gyöngysorát,
És ez az értékes szép gyöngysor most szívem féltett izzó zugában él tovább.
Erőt ad a folytatáshoz, abban a küzdelemben ahol az életben maradás a tét,
A mindennapos kemény harc jutalma a túlélés s a jövő, és a győztes nem vét.
Ezért kell hát az ajándékba kapott életelixír mely új erőt ad a küzdelemhez,
Éles kard s páncél ez a Gonosszal szemben, és szikrázó fény ez az élethez.
2010. február 26. |
|
| |
Őszi kesergő 815.
Óriás sápadt erősen világító telihold tölti be fényével a mai éjszakát,
Még a kristály csillagok fénye is elhalványodik mellette, a rézangyalát.
Hideg van már, hiszen október havának elején járunk, az idő meg nem áll,
Már a télnek a gyilkos leheletét érzi az ember, a tájon, mint szellem száll.
Nappal még a napocska fényénél a munka közben melegszik a szívem,
Hűs szellő sodorja a lehullott elhalt faleveleket egy temető lett az éden.
A nyári forró vidámság hol van már, a könyörtelen idő kergette újra el,
Nincs megállás, csak előre gördül az idő rozsdás óriás kereke, menni kell.
Haladni kell a múló idővel, soha nincs pihenés még egy röpke perc sem,
Csak visszatekinteni lehet, de visszatérni, visszamenni többé már nem.
Amit a múltban bárgyún elrontottunk, otthagytunk egy életen át kísért,
A rég vétett hibákért mindég a jelenben lakolunk, s nagyon fáj, de miért?
Tehát újra ősz van, nappal most még verőfényes az idő, de éjszaka már hideg,
Mint mérges gyilkos kígyó mikor a kő alól előbújik, pózol, és vadul sziszeg.
Megvan ennek a borzalomnak is a felemelő s felülmúlhatatlan gyönyörűsége,
Hiszen nélküle és tettei nélkül nincs halál, s tavasszal az új élet sem létezne.
Mint elő hírnöke a kemény fagynak előkészíti a terepet, lám szükség van rá,
Bár szívünk nyári boldogságát hűvös ködbe burkolja, még sok munka vár rá.
Nem szeretjük, mert gonosznak hisszük, pedig nem az, ezzel jár az idő múlása,
Egyszer minden elmúlik, ami szívünknek kedves és szép, eltűnik csodás varázsa.
Egy élet is sokszor kevés ahhoz, hogy megszokjuk azt, hogy hol lent, hol fent,
Az életünk és a könyörtelen idő is folyton folyvást változik, van gonosz s szent.
De most még naphosszat élvezzük a fényes izzó napsugár melengető érintéseit,
És ne gondoljunk a téli elmúlásra, becsüljük ennek a csodálatos ősznek a kincseit.
2009. október 3. |
|
| |
Óriási hóesés 827.
Szörnyülközve nézem bentről, ahogyan hullik megállíthatatlanul a hó,
Mindent elborít vastagon hideg szörny teste, ennyi már ebből sem jó.
Súlyával mindent agyon nyom, tekeredik és nyög alatta a természet,
Bár a kemény fagytól óvja a földet, s leheletétől nem bont az enyészet.
Seprem és lapátolom, alig-alig bírom, mindent elborít és nincs már helye,
Hegyekben áll felkupacolt lassan már jéggé sűrűsödő fagyott gyilkos teste.
Belegondolni is szörnyű mi lesz, ha majd elolvad, s hömpölygő vízzé válik,
Elönti, feláztatja tajtékzó árja a szántóföldeket, és bénító híg sárrá válik.
Ki tudja hány meg hány megáradt folyó önt majd ki medréből tavasszal miatta,
Amikor a hegyekből az olvadékvíz majd elindul, mint gyilkos gyors lavina.
Remélem csupán, bár a remény elég kevés, hogy elmarad ez a nagy özönvíz,
Jó lenne, ha lassan olvadna el és csendesen csorgadozna, mint az esővíz.
De most még nincs vége a télnek, és bármi lehet még mire a szép tavasz el jő,
Bízva bízunk a csodában, ami mindég elmarad, mint nyári viharban a szellő.
Most még hideg február van, és az sem lehetetlen, hogy még több hó esik,
A gyermekek a téli játékokat és a sűrű hóesést, mint valami csodát élvezik.
Épül a bástyás hó vár és a répa orrú szén szemű nagykalapos dacos hóember,
Vívnak benne óriás hócsatákat, oly játékos még kicsi, gyermeki az ember.
De most még nézzük ki csodálva ki elborzadva a hihetetlen nagy hóesést,
Kinek-kinek mi jut belőle kinek szórakozás kinek munka és nem is kevés.
2010. február 5. |
|
| |
A rét és az erdő télen
Szakad a nagy pelyhes fehér hó, az erdő csendben áll, és az idő csak megy,
Amott a messzi távolban a havas tájon valaki ténferegve ide-oda megy.
Mint mozdulatlan jéggé dermedt, befagyott tenger, olyan sík a havas rét,
Alant repül a sápadt haloványfényű Nap, mint egy fáradt szürke veréb.
Az erdőben néha a mély csendet megtörve meg roppan egy-egy száraz faág,
Néhány ember kis szánt húz nekifeszülve, és rajta magasra rákötve tűzifát.
Az erdész az erdészház szobájában a kandalló melegénél tisztítja a puskáját,
Mert úgy gondolja, ilyenkor senki nem lopja a hideg nyirkos erdőben a fát.
A nagy bajuszú vadász is ilyenkor a lobogó tűz mellett szundikálva ül,
Mert tudja, ha kimegy a csontig hatoló hidegbe, akkor átfázik, meghűl.
A szénaillatú csűr mellet a párás istállóban néhány tehén mélán elbődül,
Jobb szeretnének kint zöld füvet legelni, és inni a kis tó tiszta vizéből.
Havat kavaró jeges szél szalad végig-hosszig a fagyos szántóföldön,
Kettő meg bősz erejét fitogtatva egymásnak megy a légbe amott fönn.
Ha a kitartó birkózás után erejük fogytán, alkony felé fáradtan elülnek,
Az erdőre és a rétre halvány tejszerű hűvös nyirkos ködök települnek.
Ilyenkor repkednek ám igazán a fekete hollók és néhány frakkos szarka,
A nagy hóban térdig süllyedve fáradtan megy egy ló s egy szürke marha.
Lomha gazdájuk a nagy bottal támolygó pásztor egy kicsit tőlük lemaradva,
Pipáját meggyújtva nehéz füstöt eregetve, a parázsló dohány ízét szipákolva,
Halkan, dörgő mélyhangján az orra alatt elmordul – gyi te Ráró, gye te Riska! |
|
| |
Hideg ősz
Megint itt van, és újra eljött a szép sárgás színű lehullott falevelek ideje,
Itt van újra a csípős ködtől könnyes kegyetlen idő a hűvös ősz hidege.
Az éjszakai megpróbáltatástól megfagyott vörös rózsák csak kókadoznak,
És a nyári színüket elvesztő sápadt levelek már fájdalmasan bólogatnak.
Egy hatalmas és mélyen barázdált kérgű hársfán két sárgás levél,
Az elmúlást félve, dideregve a széltől és keseregve e képen beszél.
Nekünk is eljött már az időnk, ettől féltünk s felvirradt ez a nap is,
Nincsenek már a kék égen hófehér bárányfelhők, s halovány a Nap is.
Olyan szép vagy ma reggel ebbe a félhomályos sápadt fényben.
Ne bókolj kedves, hiszen haldoklom, én is tudom, hogy végem.
Világos életszínű zöld kabátkámat a jeges hűvös miatt levettettem,
És helyette kicsit vastagabbat s bágyadt okkersárga színűt öltöttem.
A jeges szél úrfi nagyot ránt elfáradt ághoz kapaszkodó karjukon,
Melytől bennük végestelen végig, mint villám hasít a sajgó fájdalom.
Nem bírom már ezt a véget nem érő rángatást, erős örökös tépést,
Nem bírom ezt a nehéz fájó kínt, s hallom a sürgető kéjes nevetést.
A természet s az idő múlása súgja fülembe kacagva: Ma úgyis véged!
Ezektől a nehéz fájdalmaktól haldoklik a szívem, hát ennyi, Isten veled!
Nélküled édes kedvesem nem akarok ezen a faágon tovább én sem élni már,
A gyilkos hideg ősz engem is végtelenül kínoz, én is haldoklom, hát várj!
Egyszerre szakadt meg a szívük, s kérges karjukkal elengedték az ágat,
A nedves nyirkos föld lett halott testük nyughelye, ott vet az idő ágyat.
De holtukban sincs nyugtuk még, szállnak tovább a gyilkos hideg széllel,
És az elmúlás szele a földön sodorva kergeti őket is a többi halott levéllel.
A rózsák látták mind ezt a könnyfakasztó késő őszi halálos borzalmat,
S az egyik halkan bágyadt hangon, e képen kérdez nehéz aggodalmat.
Nagyon magadba mélyedtél, s oly komor lettél, hol jár a gondolatod?
Az enyém az már nagyon-nagyon messze, nincs időnk már, te is tudod.
S a vérző nyakú vörös rózsa csodaszép fejét megadóan fáradtan lehajtja,
A szép múltba tekintve, a gyönyörű nyarat megkönnyezve az elmúlást várja.
Szúrós és éles fájdalom hasít végig a tündéri röpke életét adó tövében,
S a hidegtől elfagyott bimbó holtan hullik le az ősz szürke ködében.
Szemrebbenés nélkül munkáját végezve és süvítve, vihogva gyilkol az ősz,
És az elmúlást váró örök természet behódol a zsarnoknak, ki dühödt bősz.
A csípős reggeli hidegtől piros arcú vidáman szaladgáló játékos kisgyerekek,
A park ködtől nedves földjéről sárga, barna és piros színű leveleket szednek. |
|
| |
Őszi séta, őszi színdarab
Fázom.
Vastag s meleg ruháimba begubózva, epedve rád gondolok és álmodozom.
Az emlékek szépsége és a szél könnyet csal szomorú szememre fátyolként,
Milyen nehéz ez az élet, és gonosz is szívemhez, bár élhetném játékként.
Áhítattal kértem a sorsot, hogy szeressen belém Ő, az életem kincse-virága,
De nem szerettél soha, s most sem szeretsz engem, minden erőlködés hiába.
Fázom.
Szívem a magánytól didereg és lekuporodtam egy fa alá, s magányom látom.
Őszi színű sárga falevelek hullnak rám, mint régen elmaradt szent áldás,
Szememen, mint a hűvös köd a tájon, könny ül, szívemet kő nyomja mázsás.
Az erdő fái között, mint a mély csend néma falai közt, tejszínű köd szitál,
Milyen szép ez a haldokolva elmúló természet, s az idő szinte-szinte áll.
Fázom.
Fel állok hát és elindultam a nedves füves kis erdei úton, és a tájat szánom.
Bágyadtan szinte lázas betegen bóbiskol az őszi fájdalomtól a természet,
És a szagát érezve, a halált gyászolva, valahol bont a nyüves enyészet.
Nem keresem meg, hisz lelkem nem bírná el a hemzsegő nyüvek látványát,
Így is lemoshatatlannak érzem szívemen a boldogtalanság fekete kátrányát.
Fázom.
A végtelen táj is olyan, mint a szerelem, feléled és elmúlik, mint egy szép álom.
A hihetetlen mély csendet csak a falevelek szüntelen hullásának zaja töri meg,
És gondolataim most újra mosolygós szép szemeid távoli emlékét találja meg.
Milyen csodaszép lenne most a százszínű színes levelekben térdig gázolva,
Veled lenni, és kézen fogva sétálni a szerelemtől elborító mély édes mámorba.
Már nem fázom!
Szívemben emléked tüzet gyújtott perzselően, izzik szívem, mint a levegő nyáron.
Néhány madár mellettem felrebben, s utánuk a bokor csupasz ága megrezzen,
Ijedtemben szívem bután félve dobban nagyot, bénán kalimpálva megretten.
De álmodozva térek vissza repesve bájos mosolyodhoz, és kincsemhez, hozzád,
Mely álom végtelenül buta, s ostoba, hisz szerelmemmel nem érhetek fel hozzád.
Már nem fázom.
Cipelem szerelmes álmaim súlyát, mint csiga a színes csíkokat a csigaházon.
Vége a sétának mely feledteti a szép fényes és forró kedves virágillatú nyarat,
Lassan hazaérek, és zsebkendőmmel felitatom a bánattól forró könnytavat.
A természet elkezdte, és folyamatosan játssza az őszi színdarabot, majd itt a tél,
Hullik a fagyos levegőben a sárga falevél, nem szeretsz, s soha nem szerettél. |
|
|
|
|
|
 |
|
