Bari Gábor versei
| |
Múló évek nyomán
Múló éveink parttalan haladtak,
s ha nem vigyáztunk, a szálak szakadtak.
Szakadt volna végül utolsó pászma is,
ha kezed nem nyújtod, bizony fáztam is...
Hamvadó tüzemhez adjál még levegőt,
hogy telünk odázzuk,
tedd meg a lehetőt!
Ha elközelg csöndesen
felénk majd végnapunk,
csak abban bízz:
egymásnak vagyunk. |
|
| |
Délibáb
Kisfalum határa sík mezején,
helyén lápnak, ősi mocsárnak,
nyár, akác hűvösén, delelt a fény,
ábrándos álmok, szerelmet vágytak.
Láttam ott én, lengő délibábot.
Szőttem az álmot, fűn heverészve
alkottam számos csodavilágot,
mit vágytam, áltenger tükrét nézve.
Ott épült szép, lebegő képzelet,
hol unta magát gémeskút csöbre,
tündérarcú képeket teremtett,
s remegő város nyelte, örökre.
Könnyű volt, mint szerelem születése...
Gyorsan tűnő, mint szívbeli sóhaj.
Szárba-szökött álmaim vetése,
s meghalt, egy apró szélfuvallattal. |
|
| |
Álmodtam felőle
Szomorú szemek, telemnek hófödte tájain...
Nesztelen test tűn és jön,
hajnali álmaim látomásain...
Arcomba kérdez a holdfénytekintet...
Nem mozdul ajka, csak arca beszél...
Látom én, szeme szegletén:
álmodójára szórja szeretetét,
el nem csókolt csókját...
Kiért már semmit nem tehet,
annak beszélnek a szomorú szemek.
Dolgok tudója Ő, ki már elment,
s járja örökkön az időtlen ismeretlent.
Sorsomon, nem tudhatom miért szán,
ki csak volt... és most is... az Édesanyám. |
|
| |
Cseppek és könnyek
Cseppekben csordul
az élet méze,
mint őszi permet
teraszom üvegére.
Életünk terebélye,
már csak csenevész...
Pók szálon lógunk
a világ köldökén... |
|
| |
Tarcali alkony
(alkotótábor, 2006)
Előtted hever a Természet Szépe
Isten áldása. Hajolj le érte!
Emeld föl fejedet, nézz a magas égre:
esti bíbor ömöl Tarcal hegyére.
Tarcal szőlőhegyén aprócska kápolna
őrzi Tokaj kincsét, mintha csak csősz volna.
Nem csősznek fogadták, Isten lakhelye az.
Bécs felé merengve ért meg sok-sok tavaszt.
Felhők szoknyáján, már csecsemő-holnap
babrikál s köszönget múló napomnak.
Zemplén hegysörényén alkonyati fényben
Rákóczi-emlék zúg szőlőérlő-szélben.
Jó gazdánk borából reá is köszöntök,
meg a barátokra; lehetek közöttök.
Vissza is koccintnak, kortyintnak a jóból,
magyar dalra fakad, hallgatag is attól...
Véget ér a nóta. Est száll s tücsökzene.
Alkotókat bódít őseink szendére.
Elringat engem is, míg a párnám alatt
verscsemetém szundit s jön reá virradat.
2006. augusztus |
|
| |
Nem görnyed tovább
Fenyőfák karja csüng a fagyos légbe,
borókaág is szinte földig hajol,
roppan gerince. Most sóhajt valahol
egy öreg tölgy hol a Szinva susog délre.
Már alig csorog, úgy elfogyott télre,
mint éji vándor, a nemrég telehold.
Arcomra havat jeges, hideg szél hord,
de figyelek a fa reccsenésére.
Eltűnt a tájból és földre dőlt végleg.
Fájó élete terhét eddig tűrte,
meghalt inkább!... de tovább már nem görnyed.
Nem fáj nagyon, hogy zavarta a csendet.
Nekem üzente pusztulásra szülve,
hogy őstörvény tart természetben rendet... |
|
| |
Miklós napján
Alig felkel a nap, máris pihenni tér,
arcunk csípi a fagy szikrákat szór a dér.
Hegyről alásétál a sűrű hóesés
pelyhe arcunkra száll, hajunk borzolja szél.
Álmot röpítenek szélsebes paripák,
gyors szánon érkeznek ezernyi kis csodák.
Gyöngyszemű gyermekek mosolya ragyog rád
messziről érkezett, ősz hajú Mikulás.
Miklósnapi estén kicsinyekhez tér be.
Piros puttonyában sok szép és jó fér meg.
Ajándékot váró gyermek reggel, ha kel
cipőben, vagy párnán ajándékokat lel.
Almok Mikulása! Szánod messze robog.
Mosolyt varázsoltál, meg szépséges napot.
Várunk egy év múltán: bízunk, szánod elhoz!
Miklós napján boldog, ki Örömet osztott. |
|
| |
Szeretet és gyermek
Távoli tájon, régi időben,
pásztorok ültek tűz közelében.
Csillagos éjben anekdotáztak,
farkasok ellen nyájra vigyáztak.
Fényesség támadt nagy magasságban,
angyali szózat szólt a pusztában:
"Dicsőség fönn az élő Istennek,
szeretet, béke minden embernek!"
Nappali fény lett, mintha dél volna,
gyermek született egy istállóba'.
Isteni gyermek ajándék király,
sok nemzetségnek Karácsonyt hoztál!
Világ népei örvendezzetek!
Szabadító lesz ki ma született.
Isten fia, ki jászolban fekszik
hódolni hívja Kelet bölcseit.
Karácsony estén boldog minden nép,
szülő szereti kedves gyermekét,
gyermekszív juttat kis ajándékot,
így lesz a Földön sok család boldog.
Szeretet, hála, mit ember adhat,
Istentől lelki béke, mit kaphatsz.
Jézus született minden emberért!
Istennek hála nagy kegyelméért. |
|
| |
Három fenyő
Mindig azt a fenyőt látom
ha este van, vagy felkelek.
Egynek látszik, lehet három...
ha nap süt rá boldog leszek.
Amott fenn a hegy tetején
árválkodik három kereszt.
Olyan árva, olyan szegény
míg meg nem jön a kikelet.
Fenyőágon három madár
dalt énekel reggel óta.
Három kereszt nem árva már,
nékik nyílik három rózsa. |
|
| |
Melyik jobb?
Két kezedből jobb a jobbik?
Agyad, bizonnyal balos.
Ez uralja tetteid is,
bár nem mindég ildomos!
Kevesek kik agya jobbos,
többségben él jobbkezes.
Ám ha így áll, az a bölcs
ki balkéz felől született?
Egyet se félj!
Öröklésnél egy-háromhoz az esély.
Értelmedben harmónia
alakul, mint kész tökély...
Balra-e, vagy jobbra lendít?
Merre kaszál a halál?
Sorsodat, ha bélyegezte, oly mindegy.
Biz' eltalál.
Ne torzsalkodj, inkább szeress!
Élj békében e Földön!
Jobb és bal, ha nem egyeznek,
kasza helyett géppel jön... |
|
| |
Szerelem-gyöngyök
Zöldellő rét virághabos tengerét
szórja az Ég.
Madárszegfü illatát lengi felénk a szél.
Szép vagy, be szép!
Rajongás sugara árad pilláid alól.
simogatlak.
Szemem füröszti lágyívű tested tájékait;
hagyd, öleljek!
Gondolat-csokromra szerelem-gyöngyök hullnak.
Ragyogj reám!
Fényed melegéből szerelemillatok szabadulnak,
vedd le ruhád!
Elsüllyedünk a zúgó, nagy éjszakában.
Velem alélsz,
mint két kihűlt könny
utca kövén...
S a szerelem-gyöngyök csak hullnak, hullnak...
Fölébredek. |
|
| |
Ne ítélj hamar
Ne ítéld a nőt hajáról!
Ében-szín ma, holnap lenszőke.
Jól beszél az igazságról,
ha bebocsát a kies mezőre.
Virága-kelyhe ha rabul ejtett
emléke él, színét elfelejted.
Ne ítélj nő jelleméről!
Bűbájoska, máskor zehernye.
Karja ölel, szeme kérő,
ha csalódik, dühében megverne.
Kit megkíván, testét annak adja,
de lelkét, csak imádottja kapja.
Ne bántsd meg, ha kora hajlott
haját dér, már átfestette.
Mint szerető s anya feléd hajolt
mi benne szép volt, mind rád fecsérelte.
Egy élet kevés, tanulni nőket...
Percig se hidd, hogy ismerem őket. |
|
| |
Őszi üzenet
Koros ősz gubbaszt tarlott bokrok alatt.
Talpaink alá csusszan hosszan az út,
mely dísztelen-nehéz s velem is elfut.
Életfa-virág s lomb, mögöttünk marad.
Mint barna-piros-arcú levél, haraszt
- zöld csak Lúcra, Feketére sárga jut -,
hűvös hullámok fogain bámulunk
s fejeink loboncán fehéret fakaszt.
Szív, ha sajdul, bánatba hull a lélek...
Grieg-muzsika búg Aase halálán,
valahol síró angyalok zenélnek.
Évszakunk elfut, üzenünk levélnek:
jön új szerelem, új tavaszígéret
ha majd, kacagó angyalok zenélnek. |
|
| |
Mondóka 2001-ben
Szarka száll a Megyeházra
Páva, nálunk nem honos.
Szarkáné, nem Panelházra,
szárnya szegett, nem használja;
aranykalit ildomos.
Mit elszór, azt veréb eszi
Rigómadár, fekete.
Megosztoznak becsülettel,
varjak jönnek nagy sereggel
díszmagyarját eltette.
Karmot vesztett a Sasmadár,
talján fürjeket rendel.
Fürjtojásból szépítőszer
kell hozzája kettőezer...
mezőkön kukactenger.
Újra megjött Turulmadár,
zöld ormokon dalra kész.
Nagycenk felé lopva tekint,
paszománya rejtve megint,
Rigó, Veréb éhen vész. |
|
| |
Nevem ürügyén
Mely tájról kélt a világra e nemzetség?
Űzött-e Meótisz mocsarán vadakat,
Dula leányának rabolt-e aranyat,
s mely vihar terelte őseim erdejét?
Sodorta szét népek homokját, mezejét.
Űzve folyón, sztyeppén, mert ősi honban
nem lelte helyét... Mily sokak a sorban
kiknek méltó (?) sarja e mai nemzedék!
S cigányozták, kinek magyar családja.
Apjának, csak a Kárpát volt hazája,
bagóért, túl nem adott becsületén.
Fajtámnak nem volt hegedűje, sátra
csak sorolta sorsa, s hűbérúr hátra!...
Makacs komorság ül, fáradt-kék szemén. |
|
| |
Már nem zúg...
Csinos igájukat még keményen húzzák...
Sudarak árnyában fényt vágynak, meleget.
Nem érzik még? Szabadok is lehetnek!
Arcukon alázat, szívükben dac bujkál.
Ó, Te kis Csemete, apró árva Cserje!
Ne álmodd más tájon létezésed múltját,
e hazában leld örömöd, lelked búját
mert itt van oltárod, s ősmagyarok nyughelye...
Már nem zúg az egykor nyugtalan berek.
Délceg terebélyek vetnek rá szemet,
de ne higgyék, hogy megszűnik a vihar,
ha bokor, cserje hajlong ágaival.
Bár sír, jajong viharok terhe alatt,
lelke tiszta, törzse egyenes marad. |
|
| |
Jelek az út mentén
Jelek az út mentén, útszéli keresztek...
Nagy rohanásunkban mindent elvesztettek.
Óh, hová siettek? Emléken sír a szél...
Anyák elhullt könnye mind őróluk beszél.
Hervatag virágot elmos őszi eső,
mi volt látomástok, mikor tűnt az erő?
Kit ölelt gondolat, utolsó e földön?
Hamarszellő búsong fakult örökzöldön.
Sírt éretted apád, mint magáért Jób,
Testvérek közt voltál Te a legvirágzóbb.
Hagytál ide talán búsongó szeretőt?
Gyermeked idézi gyászban a szemfedőt.
Intelmek út mentén, útszéli keresztek,
pusztában némaság, üröm, öröm helyett.
Köddé vált tettesek közöny, lélekölő,
száguldó időnkben egyre ránk köszönő.
Jelek az út mentén, megannyi üzenet.
Lám, rajtok a nap rég elsötétedett.
Vétkes, vagy vétlen volt? Gyászuk szívet szorít
lelkük itt lebbent el. Óh memento mori! |
|
| |
Télvégi reggelen
Hó szállong gyéren a fehér tájon,
madár dalolgat a nedves ágon.
Fehérbe téved az erdők lába,
jácintfej leskel a rózsafára.
Hópihe landolgat ráérősen,
szelecske segít, hogy ereszkedjen.
Fűszálon billeg, mint csöpp pillangó,
harmatként csillog a kelő naptól.
Ott ragad szemem egy formás testen,
lopva pihen két ringó mellen.
Szerelem nem dúlja éjszakámat...
Fáradt szél tépdes, mint száraz ágat. |
|
| |
Hozzád megyek
Elvonultak a madarak az ég alatt.
Csak egy magányos héja száll kerengve,
kutatja még a tájat koncra lesve,
étket alig talál, tán csak néhanap.
Búsul az ég. Csak hull a gyászos eső.
Teraszom rácsán koppan csepegve,
bükkalji várról bagolyhang remeg le.
Én várok, csak egyre várok, de nem jössz.
Unt-magányom sír a falikárpiton,
de valahol dallamvirágok szirma pereg le,
fényesen villódz még a szürkületbe',
mint vágy, s én ajkad csókolni áhítom.
Máris hagyom kormos kedvem feledve,
hozzád megyek, s búm, öledbe teszem le. |
|
| |
Látomás
Írólapján gazdátlan tolla pihen,
szemüvege sem mereng betűk során.
Asztali naptárán a tegnap üzen,
s nem nyílik Biblia vasárnapján.
Ablaka polcán egy fokföldi virág,
yuccát hajtat könyvekkel teli polcán.
Falán unokakép, székén hűlt hiány,
megtört a rím elgondolt dalon, nótán.
Mint örök szerelme, lebben szép mesén,
bolyong a Mindenség lélektengerén
s koszorút lenget síkon és ormokon.
Csonka álmai sírnak könyvlapokon...
Őszök darazsa mézel napszállaton;
kékszínű tó partján, ünnepet remél... |
|
| |
Örökmécs
Csillagos égre, ha nézek,
integetnek a fények.
Láttak-e másféle képet,
akik régmúltban éltek?
Egükre akkor, ha néztek
súgták nékik a fények,
hogy földünk szép gyermekének
égnek az örökmécsek?...
Itt lenn, ha nem lesz már élet,
ott fenn, sírnak a fények. |
|
| |
Emlékképek
/Alkotótábor 2008/
Tarcalra jöttem, Zemplén-ölbe.
Szűkebb hazámba, megbűvölve...
Várt sok barát,
hegykaréjok és szőlős lankák,
gondolatvonzó párás síkság;
köszöntelek hát!
Messziről néztelek sóvár szemmel
mögötted, volt hazám dereng fel,
Tokaj hegye!
Közelben állok telt pohárral
- nincsen megtöltve csordulással -,
ragyog leve.
Bájos pincérlány elénk hajol,
hajlása pírt kelt az arcomon,
Ő is tudja...
Kedves mosolya csupa kellem,
megpihen szemem két szép mellen,
lelkem dúlja.
Tavaszi, nyári, őszi dalokkal,
olykor búsongón - szép tartalommal
verselgetünk.
Néha, vitázunk formát bontva
bírálat hangzik, - nem mogorva -,
s együtt megyünk:
pincevendégnek bort kóstolni
szép, magyar nótákat dalolni;
boltív remeg!
Külvilág, gond, baj elfelejtve,
gádor, e népet mért rejtette?
nem tudják meg?
Kálmán gazda és Lajos bácsi
étel, itallal megtraktálni;
szívök meleg...
Idősotthonban, Keresztúron
Jónás imáját elé súgom
értő fülnek.
Több társ vidámít méla arcon,
úrrá lesznek a fájó harcon,
felderülnek...
Tarcalra jöttünk, hívő körbe.
Templomi csendben adtunk közre
Isten-áldót...
Szándékunk szép volt s hitvallásunk;
gyülekezetben reményt lássunk?
Áldás-békességet köszönve,
visszavártok? |
|
| |
Generációk
Sárfészekből kiröppentek
ereszaljak csicsergői.
Nem keresnek eleséget:
mitől fognak tovább nőni?
Légkábelen ücsörögnek
tollruhákat fésülgetve,
míg szüleik bogárt gyűjtnek,
nem serkenve nótás kedvre.
Csőreikben étket hoznak
fiak, dehogy is ellenzik.
Lábbal drótba kapaszkodva
nagy kegyesen mind elszedik.
A madárpár ismét repül
tó fölött a légbe szökve.
Egyik sem jön étek nélkül
gyermekére fittyet lökve.
Míg az éhes has nem telik,
ők a léget bogarásszák.
El nem telnek gyerekeik,
önmagukat nem táplálják. |
|
| |
Ha nem süt holdvilág
Nézem az esti égi csodát.
Mily távoliak és mégis
közelemben érzem e fényorgiát.
Most, szokatlanul fényes
nagy, kicsi, mindahány,
tejút-folyam foszforeszkál,
mintha apróit külön látnám.
Akad oly csillag,
mely megrázta magát,
őrizget köréje-fagyott zúzmarát,
vagy viselne ruhaként hódarát?
Széleit kókuszba mártva
s magát imígyen felkínálva
hívna: jöjj hát felém!
Harapj csak belém!
Nincs holdvilág, amely
halványítna e csodás éj
szédítő ragyogásán...
De eltűnődök az ember mohóságán
ki e földgolyót, már rég kikezdte,
új hazát, ott fönt keresne,
hogy "emelje" azok fényét...
A Hold, már hordozza szemétjét
meg pár bolygó, légtér...
Tisztán, ott sem soká élnél! |
|
| |
Magyar zsoltár
Dicséretekben zeng az Úr dicsősége,
mily gyönyörű az énekek zengése!
De nem nyugodhat, kit pompával temettek:
megrabolnak oltárt, perselyt és nyughelyet.
Kényét, az erős rád szorítja
ha az Úr bünteti, szíved a könnyet issza...
Mit ér, ha hazádban részed a kín,
ám odaát asztalod dúsan terítik?
Ki nemzetet lop, büszkén emeli fejét,
álhűsége, aljas árulással felér.
Reszkessen, ki elhever utcakövön
legföljebb a fagyhalál reáköszön...
Ki megfizet házbért, számos adókat,
annak zsebére küld újabb vérszopókat.
Születik ezernyi fiktív, blöffös akta
fizet, ki erejét, eszét bérbe adta.
Dicséretekben zeng az Úr dicsősége;
mily szép is lenne az énekek zengése,
ha végre e nemzet együtt énekelhetne!
S a nyílt határ, nyílt értelmet jelentene... |
|
| |
Szirmok hulltak
Szerte terjed a dúsan tág nyári határ
Karcsa vize csókol hevült testeinken.
Langy szellő lopóz, mint kéz blúzok alá
elpihen a gond, bú is messze innen.
Termékeny nászban él virágzó kert, mező.
Ezüstös fényben ragyogni készül a hold
elfogyott a nap, észrevétlen tűn égről
már hosszúra nyúló árnyékunk láthatod.
Villámló szempár, csillag köszön felém:
szőke-szép remény, szelíden ül mellém...
Haja elomol az esti sugárban...
Szempillák alól előtör a bánat...
Lassul ritmusa szív dobogásának:
ég volt tanúja szirmok hullásának. |
|
| |
Adventi fák
Fák lombján babrál halovány alkonyfény.
Fenyők imádkoznak a téltől félve
fohászuk felszáll, tör a magas égre...
Valahol hegedű zendít panaszos dalra
a sziszegő fűrész is őt hallgatja.
Szól szívszorítón a halál bánat-dala
szárnyal, majd beleszunnyad a tájba
a csillagcsapatos, fémes éjszakába.
Avarba hullott a bánatos dal...
Siratja szárnysuhogást álmodó gally,
szánja harasztra zuhanó barna levelét,
mely céltalan száll, de ünnepet keresgél,
s megleli szélnek támaszkodó testvérét.
Kik maradtak, hálálkodnak télidőt megélve,
hálájok felszáll, egyre tör a magas égre,
mintha a hegedű csak érettük zenélne.
Amíg fűrészeknek meg nem gyűlik éhe. |
|
| |
Téli képzetek
Ködökkel ül tele hegyek hónaalja,
egyre hosszabbodnak az esteli árnyak,
rövidül a napunk, mint nyulacskák farka,
áldozata kél a nap hanyatlásának.
Orromon csipkédnek dérszagú reggelek,
elábrándozgatok: nékem mi volna jó,
mit el nem érhetek s tilt időrengeteg:
csöndet ringató nyári pacsirtaszó,
ifjúság lázától újra felhevüljek,
zöld fák alá lánnyal meneküljek.
Botor képzetem Uram, megbocsájtod!?
Idők sodorták enyhet adó zöldem,
tőled várom végül rég kívánt földem,
mely elhamvaszt minden lobbanó lángot. |
|
| |
Ha súlyosak az álmok
Üdvösséges nyáresti csend terül elém,
teliholdat sejttet az esti homály.
Átszüremlik a fény akác levelén
s mutogat a Vándor örök fényes orcát.
Jázmin, rózsák illatát lebbenti felém
a szellősen lebegő esti levegő
kistokaji kertünk gyermekded ölén.
Lámpafényen lepke szitál lebegőn.
Nem alhatok, ha súlyosak az álmok...
Halkul már tavaszt zengő dalolásom
s mélázok szívbeégett piruláson.
S ha elsiratok megtalált könnyeket,
élettitkom, majd énvelem szendereg,
mint szirmok alá búvó sóhajtások. |
|
| |
Balatoni éjben
Mint fövénybe fúlt hullámok zúgása
tompán, simogatva morajlik a csend,
kezeim közt érzem puha kis kezed.
Dallamszál vegyül virág illatába,
s az estéli légben együtt vibrálnak.
Karomhoz simul "véletlen" a melled,
szép arcod aprócska mosolyt terelget,
s kezem köszön finom szirompárnak.
Elringat éji csodatévő érzés,
csókra-tett csókjaimból egyre kérsz még.
Ó, bár csak lenne végtelen e ringatás!
Szerelmem két szemén elpihen az éj,
testünkön szunnyad az észveszejtő vágy.
Miénk lett e nagyszerű egyszerűség... |
|
| |
Ha él a lélek...
Óriás rózsaalkony
nyílott az esetre.
Sóhajunk utcák porába hull.
Magánytalan nemlétbe fulladunk,
a Mindenség üvegháza
vár lelkeinkre.
Ott emlékezünk,
ha él a lélek s lehetünk,
ha már nem leszünk. |
|
| |
Imádságos remény
Elsuhant felettünk
sok-sok szárnyas év.
Oly jó lenne élni,
sokszor megidézni
elmúlt Karácsonyok
szeretet-ünnepét.
Vénségünk hadd lesse
fényes ünnepeste.
Fenyőgally bólintson,
apró dísz ragyogjon,
arcunkat pír fesse
s ünnepünk öröme
csorduljon kezekre...
Fölvesszük poharát
és isszuk a borát
dicső ünnepünknek
édes szeretetben...
Már éj cammog felénk
imádságos remény,
vágyódó remegés;
Megváltónk szülessen. |
|
| |
Húgom udvarán
Borostyán kúszik egykori kútra,
utcára bámul szilvafa ág.
Csenevész meggyfán barna levél leng,
szélbe vegyülve nagy némaság.
Nagyi ölében unoka mókáz.
Elvágyik autó, motor után.
Merengek csöndben, múltban időzve,
virágesőben úszik e ház.
Béke köröttem, testvéri szóban;
szőlőlugos fent, mézet ígér.
Levelét szél, meg eső bodorítja,
lehullva hal, de boldog, ki él.
Borostyán bokrán messze időzök.
Mellette nyílik rózsavirág.
Oldalt egy kisszék, hol régen anyám ült.
Ránehezül most bús némaság. |
|
| |
Diósgyőri sétán
Diósgyőrben, sétáló utcán járva,
belerúgtam egy "gesztenyefába"...
utcakövek vádlón néztek reám
s szemrehányást véltem omló ház falán.
Utolértem még azt a gesztenyét, - megvárt.
Buja szemében csillogott szerelemvágy.
Nem ölni jöttem!
Kezemben békevirág szirma simul
s a barna csillogásban Isten kedve kigyúl...
Szépre lelt a "fa" föld ölében.
Égre meredve álmodik a várfok,
előttem, betűsorokban alszik a történelem.
Hegyoldali erdő pihenő helyzetébe fordul
s Nagy Lajos király fémszeme fogja kezem:
hódoló hívásra szólít: vaku villan...
Kedves örökít percet, s magukkal visznek
királyt és várfokot.
Én, lovagi tornákra gondolok,
az utca kövén menüett-ritmusok pengnek,
tetszhalott-fák szegélyezik e gondolatsort:
porlott kövek sarán vonszolja magát
korok, századok sírba fúlt nemzedéke,
várfokok, bástyák könnye hull alá!
Emléktábla üvölt… Vért szül a béke..!
Parancsol új kor. Templomok, kocsmák erdeje,
s csirát fakasztva lángol... a gesztenye. |
|
| |
A költő emlékére
Soha nem halványul örök fáklyafényed,
élő ércként zubog vibráló emléked.
Szárszón, gondolatban, fej-lehajtva járva
zsarátnokot szórok feledés falára.
Elsiratni Téged, nem keresek szókat;
mért zavarnám csöndjét örök utazónak?
Száll feléd pillantás rőtfényű alkonyon
nesztelen ittlétem, hullongó őszi lomb.
Eleget zeng, dohog, dobog a hangos tér
körülötted, rólad, mióta elmentél.
Proletár voltodat sosem vettem zokon
tanítasz örökké- nem… iskolás fokon.
Nem kaptál katedrát, mellre kereszteket,
örök tanítóvá, utókor esketett.
Fanyalgott feletted az elit önérzet,
általad is újult a magyar költészet.
Oly rövidre szabott az értelmes élet
kín-keserved étke, sorsod szerelmének.
Ne gyógyuljon seb, mi szavadra kivérzett
a Költőt-teremtő, örök-bús szívének!
Csillámló szikláktól, hegyek sörényéig
zúgják erdők egy lány tündérnevetésit.
Sinrefagyott lelked üvölt asszonynevet;
soha sem teljesült, remélt szerelmeket. |
|
| |
Legyen áldott
Ezerszer áldom ezt a drága helyet,
ahol a sík és a kéklő messze ég
mint szeretők, egymást ölelve össze ér,
ahol szemem e kékségben keresget
megtalálni azt, ki minden szépet szerzett.
Gyarlóan-illetlen ajkammal ma még
szanaszét szórom áldásom és a lég
nékem, mint szusszanó szellő felelget.
Ez a hely, hol oly sok lelket áldozott
Árpád óta a futó történelem,
Verecke után nem szűnt önvédelem;
volt, s van népem irigyelt, elátkozott.
Hol csöndesen elporló apám, anyám
áldani szólít halmaik hajlatán. |
|
| |
Csak nő a távolság...
Nem juthatsz közelebb Teremtő Istenedhez,
ha sziklaoromra építed menedéked,
mintha barlang mélyen vagy síkon-rónán
tárnád feléje leborulva, lélekmélyed.
Építhetsz templomot, szentséget bő arannyal
rakhatod zafírral, gyémánttal, ezer kinccsel
ha azokat kincséhes rablással szerezted
s szennyezted ártatlan emberek vérivel.
Emelhetsz kápolnát, műremek katedrálist;
majd bámulják milliók századokon át,
ha nem leli benne Teremtő Istened
gonoszságmentes, nyugtató, igaz-otthonát.
Hányszor hamisították, csalták meg Igédet
magukat papjaidnak valló, de kivénhedt
lelkek, s hadat üzentek mindnek, aki csak
fikarcnyit is vétett-ártott dogmáiknak!
És azt hitték: már közel jutottak Tehozzád
s nem tudták, hogy nem jöhet az áhított Ország
amíg ezen a Földön nem tűnt a gonoszság
minden hívő és sok hitetlennek vélt szívből.
Csak nő a "tudás", csak egyre nő a távolság. |
|
| |
Úrvacsorán
Reszkető kézzel
kenyérhez nyúlva
áldásod kérem
imát mormolva.
Jézusnak vére
áradj kehelyből;
sóhajom elszáll
hozzád e helyről.
Bűneink mocskát
mossad tisztára
lelkem előtted
hagyom kitárva.
Imám hallgasd meg;
bár, csak tagoltam.
Tested s véredhez
méltó, ha voltam. |
|
| |
Karácsonyra
Voltak életünkben szegény Karácsonyok,
idézve lelkünkbe Megváltót, Csillagot.
Arcokra varázsolt reményes, szép hitet
ha ablakra karcolta virágát tél-hideg.
Nem baj, ha most, nem hull patyolat-szép friss hó
csak ne legyen sehol fűtetlen lak, viskó.
Nem baj, ha nem hull hó, nincs a földnek éke,
adja Mindenhatónk: legyek rajta béke!
Hogy kívánjak mást is, - mohó hadd legyek
csupán ezt: mármint, díszítse szeretet
szívek és lelkeknek szép fenyőfáit.
Jöjjön minden házba Karácsony fénye
lelkünk átjárja Jézus reménysége,
új Karácsonyokban egymásra találni. |
|
| |
Életre kelő papíros
Fehér papír hever
előttem habtisztán,
mint szűzien-szép hómező.
Gondolathullámok söpörnek reá
betűk és szóhömpöly árad:
hangokra nyitja indulatos számat.
Ritmusba áll a kimondott szó;
álmodom rókahajtó szelekről
s máris útba áll az utazó,
hideg-szép képek jönnek elébem
s mint pattogó tűz, lobog éneklésem.
Ablakomon túl, tavaszias szél lenget
csak szívem dobbanása töri a csendet
s a holtat, élővé édesgetem... |
|
| |
Éji csodák a nyárban
Semmibe hulló csillagok a nyárban...
csak pillanat és máris szöknek el,
a Göncöl rúdjától paripát kötnek el
bolydítva lelket rózsás éjszakában.
Szívekhez szóló az éji csalogánydal;
zeng s lesz egyé illat és dal a sötéttel.
Hallgatja Hold is s csak éji madár kémlel
lomb közt s telik lég Teremtőnk dallamával.
Kölcsönparipám röpít végtelenbe
dalos est, balzsamos éj ködbe veszve
s egy-egy fénycsóva, mint kósza vágy illan
hangja nincs, fénye elenyész, mégis létező
s múlt időnk sorsírta lapján tündököl,
mint régvolt szerelmünk... A hulló csillag. |
|
| |
Ha végét járja
Végét járja hegy-völgyön mézízű október,
vígan forr a must, ó- borunk dalt kínál.
Nem riaszt kaszával száműzött Csontember,
azt hiszed rád ömölt az égi kincsestár...
Őszi fák remegnek hegylankán pirosan,
mint tüdőt megbántott lázban szenvedők.
Völgyekből lágy szellő űzöttként kirohan
letépve nyírfákról sárguló keszkenőt.
Költözők röpülnek kisebb-nagyobb rajba'
szürkét ölt hegy, a rét, bájt sirat győri táj.
Elpihent nézésem ott feledem rajta
betakarja szemem s úr lesz az esthomály.
Tegnapízű csókok mind-mind múltba hulltak
kapaszkodok szőlők tömény illatába.
Asszonyszív, szerelmek sorra elvonultak
örömünnep lapul gyümölcsös kosárba.
Végét járja hegy-völgyön s dalt kínál október
május üde-zöldjét kert aljára lopta...
Éltesd még dalunkat lombtipró november,
üdítse kis zöld folt reményünk, naponta. |
|
| |
Téli örömök
Felhőcskék úsznak a légben
bámész fák lakzis-fehéren.
Vivaldit búg a mindenség
fenyőlomb őrzi sötétjét.
Szánkóval vágtat a pej ló
csengettyű peng, vidám hej-hó
kisszán is messzire csusszan
kiáltás hegyekről huppan.
Arcrózsán csókol a napfény,
valahol fölnyerít pej mén
irigyli: társa cikázik
párjával száguldni vágyik.
Zsibongás tölti az erdőt
riasztva arra-tekergőt,
pár madár lendül a légben
versenyez szánnal röptében.
Hófelhők tűnnek az égről
gyermekek, felnőtt is végül;
fáradnak utas és pej ló
meleg ház, tűz jó ilyenkor.
Tűz pattog s forró itallal,
étkekkel terhes az asztal.
Istenhez köszönet képpen
nevével alszunk az éjben. |
|
| |
Szerző és rózsa
Szürkületben, napsütésben
lassan járt tópartra.
Eltöprengve, meg-megállva,
mint kinek nem sürgős mára
- gyásza fogva tarja...
Egy szál vásott hegedűjén
csak rögtönzött, vagy kitalált
dallamokat zengett,
nem értették meg mit akart
azt hitték, csak lélek-zavar
pedig csodás harmóniát
százat is teremtett.
Lombjavesztett csipkerózsán
késve nyíló virág
áll magában, kert ölében
szürkületben, napsütésben
hallja a muzsikát.
Csak az tudja, csak ő érti
amint meghallotta
mitől szállt el a derűje
miért bús mindég hegedűje...
... és csak sír miatta. |
|
|
 |
|
|
 |
|
