Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Szalay Anikó versei


  Merre vagy?

Merre vagy, égen, földön? Hol lehetsz?
Kutatlak, kereslek - mérföldeket.
Óriási csizmám kopott, szárnyam ázott,
szemem megfakult.
Bejártam a nagyvilágot,
de nem találtalak sehol!

Mezőkön kaszált széna illatát szívtam,
reggeli réten harmatcseppet ittam.
Pajkos szellő túrt kócos hajamba,
s mint fáradt vándor, leroskadtam.

Néztem a bárányfelhős eget,
hangyák szorgos munkálkodását,
fákon a dús levélerezetet,
a természet lágy, finom csodáját.

Virágpompa vidított fel,
bánkódásra nem jutott idő.
Sorsom megtanított: előre kell lépni,
szedjem össze maradék erőm!

Pletykás szarkák fészkükben csacsogtak,
kelepeit egy fekete gólyapár,
a Pitypalatty-völgy sétára hívott,
szívem ringatta az árnyas délután.

Nem kereslek, nem kutatlak - régen.
Nyitott lelkem új utat talált.
Megértettem mi fontos, mi lényeg,
s hogy mindenütt vagy, ott, ahol az élet,
Friss tavasz - zord, hosszú tél után!
 

Vissza az elejére!


  A teremtés szava

Beindul a természet programja,
mint jó komputer, az Isten keze.
Szinte gombnyomásra, de kellő pillanatban
ébred az alvó világegyetem.

Olvad a hó - föld melege fűti,
reccsen a jég, s már rohan a patak
és mélyből feltört sóhajtás segíti
a nászra készülő virágokat.

Ágak rügye pattan a fényre,
öltözik e pőre, télből kelt világ,
minden percben - dicsőségben égve -
a Teremtés szava és óhaja száll.
 

Vissza az elejére!


  Kezedet kértem

Kezedet kértem, szívedet adtad.
Szívedet bírtam, kezedet kaptam.
Repült az óra, repült az év,
Veled egy emberöltő is kevés!

Percek múlnak, míg kezünk fonnyad,
Öregek, vének mi is leszünk.
De míg szemünkben lángok lobognak,
Nem kell félnünk semmitől!

Kezedet fogom. Ez is gyarló,
Vétkes emberi kéz.
Mégis: többet, szebbet akaró,
S nekem ennyi pontosan elég!

Kicsit elfáradtunk.
Rögöket vetett elénk az út.
Térdig jártunk gáncsban és szitokban,
Mégis hittük az igazunk.

Szívesen nyújtottad kezed,
S én örömmel fogadtam el,
Kezedet kértem, kezedet adtad,
Szívedet kaptam, szívedet bírtam,
Dacolva az idő múló perceivel!
 

Vissza az elejére!


  Arra szüless...

Arra szüless, hogy megvalósítsd magad,
S a jövőbe nézz, melyet épít majd fiad.
A múló pillanat gyönyöre tiéd,
De tudd és hidd: az élet távlatokban szép!

Küzdj ha kell, erőtlennek ne mutasd magad,
Még ha széttört láncaidon átüt is a harag.
Bizalommal, újult lelkesedéssel telve
eszmékkel, vágyakkal üzenj a végtelenbe!

Arra szüless, hogy jó légy és igaz,
Ilyenné válni most a legfontosabb.
Így a csaták kürt-harsonáiba veszve
Győztes vezér leszel mindörökre!

Arra szüless, hogy mindenkit SZERESS!
Az embereket soha, de soha meg ne vesd!
A hírnév, a bőrszín nem számít már semmit.
Hófehér, tiszta szív mindenütt születik!

Arra szüless, hogy bíráld önmagad.
Ne várd: mások tegyék helyetted azt,
Tanulj, hogy tudj, figyelj, hogy eszmélj,
Haragot ne tarts, mert kínzó ellenség!

Találd meg magadban hol van a tehetség,
Azt keresd, azt kutasd! Mégis a szerénység,
Sok egyebek között legyen fő erényed,
S te másokért is élj, másokért is érezz!

Arra szüless, hogy mindig örömet találj,
Itt, e földön építs fel egy boldogság-palotát,
S hogy ebbe mindenki beleférhessen:
Nyisd meg a szíved, TE
porból gyúrt, porrá váló EMBER!
 

Vissza az elejére!


  Otthon

Tavasszal, ha új élet fakad
és zene ring a friss zöld lombokon,
fönt a fákon, a dús-eres levélen,
s a fűcsomó-tarka buja pázsiton,

vágyom már haza, ha távol voltam.
Magyarország északi csücskébe,
egy alvó kis faluba hív a megtört lélek,
és örülök, hogy végre itthon lehetek:

Hol harmat remeg reggeli homályban
és esti csendben száz tücsök dalol,
hol békakórus próbál a mocsárban,
s a fenyves alatt Sajónk kanyarog.

Hol alkonyatkor béke száll a szívre,
és hajnalban a nap sugara kelt,
hol kutyám vakkant, és a drótsövényen
ülnek pletykás, nagyhangú verebek.

Hol talajvíz tör néha a felszínre,
s kacsák lubickolnak langyos pocsolya
ingoványos, náddal szőtt vizében,
s hol gyümölcs huppan öreg fák alatt.

Itt élek. Nékem édes ez otthon:
a harsány csaták, s drága pillanatok.
Néha borús a kedvem, de derűs máskor!
Ez az a hely, hol lelkem fáj,
de mégis felragyog!
 

Vissza az elejére!


  Hittel őrizem

A mosolyod szeretném őrizni anyám,
csengő nevetésed, csillogó szemed!
Kitárt karodba bújnék, ha ringatnál,
s őrizném hittel gyermekségemet.

Arcod bársonyával betakarnál engem,
dúdolván altató, szép melódiát.
Mikor sír, zokog megtépázott lelkem
vigasztaló szavak gyógyírbalzsamát

áldott két kezeddel homlokomra szórnál,
s én csókkal hinteném be dolgos tenyered,
és virágot gyűjtenék tündérszép csokorba,
hogy jóságodért így köszöntselek!

Szeretném őrizni minden mozdulatod,
csilingelő hangod, gyors lépteidet.
Hányszor csodáltam szilárd akaratod,
s kemény, határozott véleményedet!

Csillogó hajadba ősz tincsek vegyülnek.
Az idő halad, hadd fogjam hát kezed!
Szeretnék néked megköszönni mindent:
hogy értem dolgoztál,
s ma is értem remegsz!

Szép emlékeinket megőrizem anyám,
vidám kacagásod, boldog két szemed.
Öledbe bújok, szelíden ringassál,
s én hittel őrzöm gyermekségemet!
 

Vissza az elejére!


  Apám keze

Apám keze munkásököl.
Csapolta még a vas aranyát,
üllőt simogatott, kalapáccsal ütött,
büszke volt arra, hogy kazánkovács!

Verítékben fürdette testét.
Az égő pokolba minden nap leszállt,
s világító, tűzforró kemencék
köszöntötték őt, a nagy ózdi kohászt.

Barátja volt az ütött-kopott gyár,
a félig modern, félig ócskavas.
Csokoládészínű lurgi-porban járt,
s arcára sötét korom is tapadt.

Vidám volt mégis ebben a mocsokban,
hol pernye hullott, s barna hó esett.
Csodáltam mindig. Olajos ruhája
dicsérte, s ő sosem szégyenkezett!

Énekelve állt a zuhanyrózsa alá
a jól végzett munka biztos tudatában.
Nem kételkedhetett, s ha vesztésre állt,
férfiasan azt is ugyanúgy vállalta,

mint a nehéz embertelenséget,
a kemény robotot, egy biztos pusztulást,
mit csupán sejtett: egyszer semmivé lesz,
de tette a dolgát, mert tudta, hogy muszáj!

Vele tán - gondolta - a közösség több lesz!
Bár tüdeje hörgött, és szökött a gáz.
Füstmarta szemmel, ahogy csüggedten nézett
látta jól, hogy ez így nem mehet tovább!

De csóválta fejét, s küzdött míg harc volt.
Ma némán hallgat, emlékekben él,
Fáj neki - érzem - a taposott kohászsors,
egy életforma, amely véget ért!
 

Vissza az elejére!


  Betlehemi gyermek

Jászolban a testté lett IGE,
Barmok melengetnek, ó Isten fia!
Vajon hová lett az emberek hite?
Az Úrnak koldusként kell szolgálnia?

Gazdag mégis a szeretet fénye,
mely átragyog a sötét éjszakán.
Csillag repül, hogy utat keressen
földi királyoknak, Jézusom, hozzád!

Térdelünk. A betlehemi bölcső
égi kisdedével reánk mosolyog.
Ő az, aki megválthat a bűntől,
tőle nyerünk hitet és bocsánatot!
 

Vissza az elejére!


  Tavaszi sóhaj

Rohan a szél, kacag, s zenél.
Éneke száll, ó, hallod ezt?
Megrázza magát a hófödte határ:
Jöjj napsugár, jöjj édes kikelet!

Víz csobban, jégpáncél robban,
Fény tüze táncol égő habokon.
A teremtett világ e döntő pillanatban
sóhajtól terhes. S bár
szunnyadt, szuszogott,

új napra, s kihívásra ébredt.
Teszi dolgát a szorgalmas, derék,
atomok, sejtek, számtalan élet:
a teremtő Isten, s az emberi kéz!
 

Vissza az elejére!


  A csend ölelésében

Mit mondhatnék? Elhallgat szavam!
Tőlem szebben beszél a frissen ömlő szél,
a gyenge fűszál - hangyazsombékot takar,
és a folyó csobogó, halk morgása,
mely zúg, dalol és épp hozzánk szalad.
S fülünknek szebb muzsika kell-e,
mint a trillázó, füttyös madarak?
Én mit mondhatnék? Veled hallgatom
a természet neszét. Milyen jó alkalom!
Ülünk a parton kapásra várva,
halak fickándoznak már a kiskosárban,
Arcunk, szemünk egymásnak üzen.
Ajkadon csüngök, s két szerelmest
átölelve betakar a CSEND!
 

Vissza az elejére!


  Élet

Az évek sietnek,
a percek se restek.
Minden elmúlik egyszer,
a test is elernyed!
De megmarad ami a lényeg:
ami nem anyag, hanem a lélek,
ami örök és csodákra képes,
mert igaz kincs, s maga az ÉLET!
 

Vissza az elejére!


  Karácsony

Hópelyhek cikáznak, játszanak a szélben,
S fagyos éjszakában csillagvándorok
mondják el milyen volt valamikor régen,
mikor útra keltek a jámbor pásztorok.

Mert hírül adta nékik az angyal:
E világ megváltója épp ma született.
Keljenek fel, imádni Őt induljanak rögvest!
Az IGE testté lett, az ÍRÁS beteljesedett!

Vezette őket egy fényes csillag,
mely az éjben csak úgy tündökölt!
Betlehem egén mutatott utat,
s megállt egy barlang-istálló fölött.

Barmok és szalma - ez volt a komfort,
hol a kisded Jézus jászolban pihent.
A világ didergett, rég érte sóvárgott,
hisz a szeretet lángja vele érkezett,

hogy felmelegítse a dermedt lelket,
hogy élet legyen sivár pusztaság,
gúzsba kötött idegek tépése helyett.
Jöjjön e földre le a mennyország!

Hópelyhek hullnak a fekete rögre,
nemsokára fehér lesz a táj.
S tiszta a lélek, mely magába mélyedt
és befogadta az isteni csodát!
 

Vissza az elejére!


  Csillogó karácsony

Vásári mulatság lett a karácsony,
pompa, csillogás, villódzó fények?
Kinek mit veszel drága áron?
Csábít-ámít a reklám-ígéret!

Pedig a GYERMEK oly szerény,
Elég neki egy kedves gondolat
és szegényes jászolban szalma. SZERETET-fény
ring e földön, ha közénk látogat!

Keresd ŐT! Mély alázat vezessen!
Megbocsátás, öröm lesz jutalmadul.
BÉKESSÉG! Mily nagyon várt az ember!
S kegyelmet, áldást mér az Úr!

Sajónémeti, 2005. karácsonyán
 

Vissza az elejére!


  Feloldozás

Mély áhítat ül csendes szívedben,
Kutató félelmed lassan elhagyott.
Csak imádkozz, tisztulj esendő lélek!
Lázadásod az Úr ellenében
röghöz kötött, bilincsbe forrasztott.

Ereszkedj térdre, úgy kérd az Istent
adja áldását, bocsánatát.
Mit érsz vele, ha a világ tiéd lesz,
hitetlen árnyként nem kapsz feloldozást!

Hófehér ruhád bepiszkoltad,
gennyes fekély vétkeid sebe,
s elárul ingó csontod recsegése,
mint gyenge nádszál a szélben, megremegsz!

Az egyedüllét zűrös dzsungelében
könnyelműen magadra maradtál,
csak egy morzsát dobott szerelmed
és sóvárgó tested odadobván

vágyad oltárán égtél emésztő, kínzó tűzben,
s most gyümölcsöd ring öled árva bölcsőjének
szűzfehér, hamvas, tiszta gyolcsán.
Kárhozatra szántak, hogy így letéptek,
gyenge, kis virágszál?

Sírj, csak sírj! Könnyed bűnök sarát mossa,
s a Mindenható tenyerén verdeső lelked zokogva
kér feloldozást, újra megbocsátást,
S bár nem vagy erre méltó - rád feszül a szivárvány!
 

Vissza az elejére!


  Lázas teremtmény

Csontig hatoló fájdalom, s lágy mosoly kerekében
nyikorgó szekered visz a rögös úton, döcögősen.
Meg ne torpanj, ha gödrök zakkantanának
és álmaidat gyötrő gonosz erők megaláznak!

Haladj csak pontosan, a tágas tér kinőtt határod,
Ragyogó napsugárral lobogó hajad selymében játszol.
Porba írt neved ékes sivatag-rózsája csillan.
E megkövült homok csókja landol messzi csillagokba.

Fel, fel, törj az egek dübörgő magasába
szelíden, tisztán, suhogó szárnyak birtokában.
Függj a fénylő magasban, forrj a sötét mélyben,
Tűnő gyertyalángként világíts merészen,

s dalolj Te Isten mosolyának lázas teremtménye!
 

Vissza az elejére!


  Árnyék

Hallgatag, lengő, kísérő árnyék
kirángat gondolatmenetemből.
Örök fekete párom, furcsa társ,
megfoghatatlan, néma tájék.

Ha állok, ő is mozdulatlan,
szomorú szobor, szokatlan,
s léptemmel együtt oson
csendben, a parkban.

Csillagtavirózsák nyílnak az ég vizén,
Holdsarló vág egy csokorravalót,
ledobja nekem, s elkapom. Vibráló fény-
ben utánoz árnyékom, hatalmas
máson a tűzfalon.

Velem van mindig, lépten-nyomon,
nyúlik, gyarapszik, szűz hóban,
testetlenül az anyagon.
S ha nem észlelném, én sem lennék már,
csak egy túlvilági szellemlátomás.
 

Vissza az elejére!


  Életünk tengerén

Vad szelek szaggatják tépett vitorlánkat.
Hányódik hajónk az élet tengerén.
Feneketlen mély húz puha iszapágyba,
honnan tovább nincsen menekvés.

A felkorbácsolt hullámok összecsapnak,
Rémisztő idő, mindez legbelül:
lelkünk kemény csatája, háborgása,
mely ritka adományként elcsendesül
az ölelő szeretet csitító karjában,
s megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül!
 

Vissza az elejére!


  Léptek a hóban

Lépteimmel bepiszkoltalak
szűzfehér, hólepte udvar,
vigyázatlan átgázoltam
rajtad, ó, én tudatlan!

Te tiszta subádat botló
lábam elé vigyázva terítetted,
mint hívatlan, büszke vendégednek,
hogy pironkodva szégyenkezzem.

Süppedő csizmám szántotta
szépséges, vakító ékességed,
vakon barázdákat mélyítve
e romlatlan, puha fehérségbe.

Menetelő harcos katonaként
tiportam hamvas üdeséged
korán érkező tél, frissítve
arcom könnyező, lenge széllel.

Győzelmi, üdvös mámor,
kristályok játékos, neszező lépte,
Hópehelylányok, lejtsetek vígabb táncot,
takarjátok el a rút világot,
s iménti súlyos vétkem!
 

Vissza az elejére!


  Téli reggel

A tűzre senki nem vigyázott,
kinyíltak hát a jégvirágok.
Beszőttek sok kis ablakot.
- Mogorva tél kopogtatott.

Dunna alatt pihent pajkos gyermeknép,
Nagyapóra figyelt, ki begyújtott, s mesélt,
elmerengve nyári ifjú álmokon...
- Kint dér szikrázott, fagyos szél jajgatott.

Friss, finom cipócskák illatoztak már,
habos kávéval mind reggelire várt.
Meleg konyha, otthon, édes ízek,
milyen jó volt gyermekként e béke!

Lassan hervadtak a hűs jégvirágok,
fehér csipkefátyol harmatcseppé mállott,
tovatűnt, elillant, kósza felhő-mámor,
hol vagy szép gyermekkor,
hol vagy tündérálom?
 

Vissza az elejére!


  Éji varázslat

Alszik minden, csendre csend felel,
Csillagtüzekkel tűzdelt takaród égni kezd,
Holdsarló ragyog, éjkirályfi vár,
táncra hív a csorgó, ezüst fénynyaláb.

Tündérek finom csipkefátyla lebben,
s tőled csókot lopnak, hogy ajkad is remegjen,
de oly titkon, ne tudja senki más,
mesebeli álom az egész világ!
 

Vissza az elejére!


  Zúzmarás fák

Ezüstös palástú, szikrát ontó fák,
pompás lepel vagy zúzmarás, téli táj.
Ágak tetején, mint apró tű hegye,
libben táncra a párás lehelet!

De zúgó szél haragja vetkőzteti már,
biztosan irigyli e vertcsipke-ruhát,
mely divatos göncként puha hó helyett
véd dermedt csendbe szorult ághegyet.

S észrevétlen kopasz lesz egy reggel.
Se zúzmara, se hósuba - takaró nem kell!
Langyos meleg fagyűrűit szelíden átjárja,
így illan el múlékony, hideg koronája.

Mire ez a jókedv? Felhői égrétnek
bárányszelídek a suhogó kékségben.
S felkacag a bölcs nap. Ravasz mosolygással
Tavaszt repít remek, smaragdzöld szoknyában!
 

Vissza az elejére!


  Szökőár után

Meredek falként emelkedett a szökőár,
ijedt tornyok, kupolák tetejére hágott,
zabolátlan, büszke őserő nyelte el
telhetetlen gyomrába az egész várost.

Örvénylő tánca magával ragadta
a néma sikolyt, az imába foglalt,
csendes, lágy fohászt
szörnyű rabságba, mely
bilincsek nélkül hozta
lobogó gyászruhád, halál!

Háborgó tenger hideg holtakat mosdat.
Megvolt az idei kényes nagytakarítás?
Elsöpörtél mindent, vajon mit akarhatsz?
Nászágyad iszappal sűrűn betakartad,
s romos a földi díszes oltár!
 

Vissza az elejére!


  Januári hajnal

Fagyos éjszakából kelő
csontkemény hajnal
zörög jégvirág-kristály ablakon.
Csillagok fáznak, pislognak félve,
dagadó holdudvar fénye
süt álmos szempillarostokon.

Csend dermeszt, korán kelők kabátjába bújik,
izmokig hatol a szúró fájdalom,
még kakas sem kukorékol,
de már hajnal dereng. Amott
a sötét ég alján finom
világos szalag, mint fekete kosztüm
fehér pikója, úgy ragyog.

A természet csipkés ruhában várja
az ébredő első napsugarat,
fagyott könny csillog ismeretlen arcon,
halott utolsó csókja halk fohászt fakaszt.
 

Vissza az elejére!


  Születő gondolat

Amikor formát ölt a születő gondolat
katonás rendben, izzó papírlapon,
lánglelked parázsló magasában
hevül szíved, s nő az izgalom...

Érzed? Pezsdít a pillanat öröme,
bódultan ölel, részeg-ittasan,
tétova álmod megvalósult képe
lebeg varázsos, alkotott sorokban.

Szikratollad mozdul, hegye táncol,
ó, vibráló fényben szántó akarat!
Diktál a nemes lélek, s ujjad fogja
finom jelzéseit: alászálló,
hullámzó gyöngyszavad.
 

Vissza az elejére!


  Hit a feltámadásban

Értünk vállaltál küzdelmes földi létet
ó, lélektől fogant nemes gondolat!
Töviskoronád sebzett, sajgó arcod vére
csúf köntösödnél volt csak bíborabb.

Ostorcsapások szaggatták, tépték húsod
Isten báránya, szentelt, eleven áldozat
e világnak, mely gyalázott rútul,
s nem fogta fel: A Messiás Te vagy!

A tömeg Barabást kívánta szabadnak,
Pilátus mosta mind a két kezét.
Csőcselék gúnyolt, tieid megtagadtak.
(Háromszor szólt a kakas, a Péteré!)

Két lator között szenvedő ártatlan,
mint élő remény, rászegezve bús keresztedre,
végtelen bűnünket kínjaiddal mostad,
nem szűnni meg az örök szeretetben.

Uram! Menny és Föld dicső királya,
ki legyőztél bűnt, s kegyetlen, rút halált,
és nekünk ajánlod minden nap magadat,
erősíted hitünk: lesz FELTÁMADÁS!
 

Vissza az elejére!


  Lillafüred lélegzete

Méltóságteljes ősvadon,
királyi, fenséges környezet,
Süppedő avarba rejtett nyomok,
Lillafüred lélegzete!

Sóhajod üde, friss levegő.
Ó, hogy ringat karján a csend,
magasság, mélység mily szédítő
elbűvöl e szépség, s öleli szívem!

Anna-barlang, s hegymászók sziklái,
egy karnyújtásnyira vagytok, közel,
mésztufaképződmény, ábrándok képei,
álmokba repít a szárnyaló képzelet!

Lombok között szikrázik a nap,
s a Hámori-tó tükrében ragyog,
hol éjjel megmártóztak már
a mesebeli, mámoros csillagok!

Felduzzasztott, hallgatag Garadna patak,
Vágyad szülte ezt a csodás halastavat,
turisták kedvenc csónakázó helyét
(télen fürge korcsolyázók birtokolják jegét)!

Sétálva a tó, s a pazar szálló között
a palota bástyás függőkertje hív és üdvözöl.
Húsz méter magasból zúdul alá,
párát lehel és fecseg a vízesés,
Szinva patak! Tündérlányok hajából szőtted,
ne tagadd, leomló, ezüstös fürtjét!

A fátyolfüggöny apró szivárványokban ég,
Fodros, csillámló habjain, nézd, megtörik a fény!
Zuhogó, bámulatos erő, muzsikálj, csak muzsikálj,
Nyugalom, idill, festő ecsetje hív e nyári délután!
 

Vissza az elejére!


  Esti tábor

A fáradt nap égő alkonyi sugárral,
bíbor ecsetjével festi az ég peremét.
Elhalkul nótánk, csak a szél járja
susogó táncát sudár fák büszke tetején.

Csend lapul bokrok gubbasztó árnyán,
csobogó Sajó víz fodra ring,
halászok vetnek hálót nemsokára,
mikor égi takaróról csillag kacsint.

Holdlámpás világít a taposott ösvényre,
éji vadak járják vadász-útjukat.
Villogó szemsugár pásztáz a sötétben,
bagoly huhog, tücsök fűben mulat.

Tábortűz hamvad, lángja kialszik,
pihen a gitár, mely előbb még dalolt,
sátrak szűkös ölelése védi az alvót.
Távolban vonat fütyül, zakatol.

S mikor Isten mindent látó szemével lenéz,
szárnyát teríti szét puhán a bársony éj.
 

Vissza az elejére!


  Internetes alkotók

Éteri hullámon száguldó gondolat,
mint ívelő, színpompás szivárvány,
öleled rohanó világunk határtalan,
égi zabolában vágtázz, csak vágtázz!

Szépséget bűvölsz az Interneten
küldesz sugárzó, csillogó fényt,
sóvárgó lelkeknek békét, hitet,
szemgyönyörködtető képekben reményt,

betűkbe burkolt kódolt szavakkal
égő, tiszta szent üzenetet,
s virágos csend nyílik szívünkben
ártatlanul, angyaltürelmesen.

Számítógép kattan, monitor vibrál. Láss világ!
Eléd hull a porból nőtt, esendő lét.
Távolról látható tündéri boldogság,
félelmek szülte kétségbeesés.

Fogható eddig soha nem tapasztalt
kitárult, emberi igaz érzelem.
Fénynyaláb szippant az elérhetetlenhez,
s megtalálod, amit úgy hitted, régen elveszett...

és mint nyitott könyvből hat reád
az ábrándok szőtte, szédítő varázslat,
s élted megoldása ott hever előtted,
a csodák kinyílt, merész kapujában!
 

Vissza az elejére!


  Nyílik a nyár

Nyílik a szivárvány nyár,
mint rózsa sodrott szirma ring,
édes illattal terhes a világ,
álom és valóság arcon simít.

Időben, térben, végtelenben
fut az élet, készül a jövő,
s a Te megújult szíved-lelked
sejtjeidben más-más testet ölt.

Zúgó vihar, kacagó napfény,
vízözön és bársony fuvallat,
színes tarkaság, mely eléd lép
és mutat sötétet, fényt,
mely ragyogtat vagy éppen eltakar.

De szíved békére int a zűrzavarban.
Csendje feltölt, s új embert teremt.
Ugye érted a kérést? A hangok kavalkádja
feléd száll sietve, és néked üzen

a harmat, mely fűszálak hegyén libben,
a felkelő nap, a nyugvó alkonyat,
tedd amit lehet, biztos lehetsz benne:
győzni fog erőd, s egy szent akarat!
 

Vissza az elejére!


  Nyári este

Nyugati ég szélén szétfolyó véres nap,
lángszemed lehunyod álmodó alkonyat.
Csend terül el, szürke szárnyú madár,
fészkét, e földet ne érje vész, se gyász.

Puha sötéten át ijedten ballagok,
árnyék nyúlik, éhes bagoly huhog,
susogó levelek, pletykáló akácok
bűnbánó léleknek súgnak imádságot.

Estike-illat száll, hogy szívem megremeg,
harmatos fűben halk tücsökzene zeng,
s amint palástod terül, lágy, neszező este,
csillagtüzek lobbannak fent, messze, messze.
 

Vissza az elejére!


  Emlékezés

Tankok dübörögtek,
ólom hasított, szaggatott a szívben.
Holttá meredt csalódott árny,
utca kövén csorgó, zuhogó véred
tudta vajon: Lesz feltámadás,
s mennyit ér egy maroknyi élet?

Amikor gyilkos golyók szelték
a levegő remegő kétes miértjeit
és tapadó koromban fürdött a lét,
bemocskolva hótiszta ingű, lelkes ifjaink,
hol voltál akkor magasságos Isten?
Halálangyalok arattak, suhogott fekete szárnyuk!
Miért kellett e csúfságot engedned,
hogy eloltsák a legnemesebb lángot?

Csillapulhat-e a múlt gyötrelme,
lelkek mélyén égő-feszülő fájdalom?
Újratemetettek hantjain kopjafák, keresztek,
S lobogó gyertyaláng kér bocsánatot!
 

Vissza az elejére!


  Őszi kép

Fáradt, őszbehajló, karcsú lombokon
kacsintva törtet a mézszínű sugár.
Hulló levelekkel kóbor szél andalog,
s értő füleknek dúdol muzsikát.

Még nyarat idézel lángoló,
vörösre festett alkonyat,
de hol van harsányzöld színed
erdő, titkokat susogó?
Sárba tiporják pergő aranyad!

Költöző madarak elárvult fészke
búsul kiröppent fiókák után.
Melegebb otthon hívja vendégének,
ha idehaza kopár, hideg a határ

mikor a rabló tél
héjaként hirtelen lecsap,
s ragadozó, fehér szárnya alatt
hever a tépett, tönkretett világ!
 

Vissza az elejére!


  Advent

Készülj ujjongó, győzelmi napra,
mikor a téli ég sápadt peremén
jégszívedhez, büszke ember, utat mutat
egy boldogító, ragyogó tünde-fény.

Készülj új feladatra, fénylő virradatra,
Zokogó lelkedből légy igaz, tiszta.
Taposd a sötét bűnt, mely vakságban hagyott.
Emelkedj magasra! Ugye szépek fent a csillagok?

Felgyulladt a szeretet lobogó lángja,
Szikrát szóró fény, lelkesítő öröm.
Adventi koszorún négy gyertya ég.
Ó, tündökölj, tündökölj
beteljesült isteni szent küldetés!
Angyalének zeng, lélek
tisztul, s csendes az éj.
 

Vissza az elejére!


  Fenyők karácsonya

Havas tájban büszke fenyők,
Gyönyörűek ma délelőtt.
Vállukon takaró: puha, meleg dunna,
Fejükön sokszínű, csillogó korona.

Mindnyájan remegve, s boldogan így állnak,
Katonái e fényes, sziporkázó tájnak.
Selymes, süppedő hó alattuk a szőnyeg,
S amerre a nap néz, minden csodaszép lesz!

Karácsonyt várnak e karcsú ezüst tornyok,
Meleg szoba fényét, színes áradatot,
Arany szalagokat, függőket, díszeket,
Még ha életük csak oly kevés is lehet.

Harangok búgását várják a fenyők,
hogy lehessenek végre ők is előkelők,
hogy érezzék a pompát, a dicsőséget,
S az egyszeri csodát, mely őket illeti meg...

Hogy hallhassák a béke varázs-szavát,
Mikor minden ember megérti egymást,
S gyermekek csilingelő, pajkos kacagása
Melegszívű család könnyei közt járhat.
 

Vissza az elejére!


  Olvadás

Rohanj végtelennek tűnő fénykaroddal,
Suhanj éltető, tavaszi napsugár.
Szunnyadó földünk áraszd meleggel,
s gyógyul e senyvedő, beteg világ!

Lázas bolygóarcunk beesett szemébe
a világosság égő gyertyáit gyújtsd,
Hitet, reményt plántálj csüggedt szívekbe,
mert az öröm elszállt és itt ragadt a bú!

Könnyezünk, vesztünket siratjuk,
Dögkeselyű kering, te cudar élet!
S mielőtt testünket koncnak odadobjuk,
lázálmunkból felráz a vigasztaló lélek.

Fénykarjával ölel a tavaszi napsugár,
Utat tör magának lassan a SZERETET,
Dermedt hideg enged oszló ködhomályban,
s felolvad ember, szúró jégszíved!
 

Vissza az elejére!


  Repedő burok
(Bor István Iván emlékének ajánlva)

Te már ősanyagba burkolt óriás vagy,
Fölötted glóriaként lebegő finom fény ragyog.
Jajt hagytál feltörni belőlünk zokogással,
S léted szétszórtad, mint ígéretes magot.

Irgalmatlan, fájdalmas űr tátong mögötted,
ahogy repülsz előre a tejút magasán,
Fényes égi ruhád tündöklés fonta-szőtte,
s csillagpor csillan lábad ködsaruján.

Új világ vibrál előtted – titkok titkában,
Múltat vizsgál, jövőt lát szellemed.
Szívverésed dobod le nekünk éjszakára,
hogy imára kulcsolj pár reszkető kezet.

S érted könyörgő fohászunk lelkedbe árad,
Veled nőtt a szeretet ringó álma,
mert a csontos héj, mely téged őrzött féltve,
repedt burokként pattant az örök égi fénybe.
 

Vissza az elejére!


  Holt szerelem

Emészt egy tűz, perzsel hiányod,
Gyűrt takaróm szenved, oly magányos.
Párnámon gubbaszt fáradt fejem.
Őrködik éjjel a holt szerelem.

Gondolat-villám emléket éleszt,
Kusza álmaimba száműzlek – végleg.
Mégsem szűnik e nagy fájdalom,
Pedig már hulló hamuvá hamvadok!

Üres helyeden megkondul a csend,
Betölti szomorú, szelíd szívem,
S nem izzik tovább a kihunyt parázs,
mint üszkös virág, elhervadt a vágy!
 

Vissza az elejére!


  Kikelet a télben

Illatos virágok bódult remegésben...
Hófehér pelyhe hol marad az égnek?
Szomjazva dalos, víg tavaszra,
forgó-nyikorgó szélkakassal,
merészen mély földből bújva
zöld hajtást nevel a róna.

Szárnyán friss szélnek borzas tollak
fészket raknának már holnap.
Csevegő csevely, halk alázat,
Napból folyó aranyos szálak,
Víz tükrében vibráló fények,
Mi lehet ettől szebb igézet?

Furcsa tréfát űz a nagy Természet
varázspálcás, bohó mókamester.
Káprázat? Csobban víg pocsolya,
Vijjog a hajnal tűzmadara,
Fák csupasz ágán duzzadt rügyek
üdvözölnek a télben – kikelet!
 

Vissza az elejére!


  Kései áldás

Zsong a lomb, ezer bokor,
millió virág nyitja szirmait,
Méhecske döng, e perc öröm:
Tavasz van, édes mámor,
színes illattal teli!

Simít a fény, dalol az ég,
madárka röppen, szárny suhint.
Rikkant a föld, mindent köszön,
Magvakat bújtat, csírát dajkál,
Fűszálak rostján az élet kering.

Hangos a tó, fecsegni jó,
Koncertet ad: sás, nád, berek.
Ébred az ember, csodára éhes,
S magasztalja, áldja, amit
TÖNKRETETT!
 

Vissza az elejére!

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2023 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.