Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Szabó Zsolt versei


  Tiszta szívből

A múltat fosztva őrzöd fejedben,
A jelent vakon látod szemedben,
A jövőt ejtve tartod kezedben,
Ha azt nem tiszta szívből cselekszed!
 

Vissza az elejére!

  Kalandozás, az égbolton

Napunk újra alkot az ősi szerepben:
Derűs napot kínálva a kékes égnek,
Sugárzó sugarai a Földön égnek,
A horizontot átfestve zöld szememben.

Még szelíd szellő sem érinti az arcom,
Még vakító fénynyalábok is rám tűznek,
De érzem melegét a frissen gyúlt tűznek,
Mi fényesebb ezeknél, s enyhíti bajom.

S a tikkasztó hőség magától elkábul,
A sötétség világost vált a világban...
Már odakint fekszem a lámpa-világban,
Mikor a csillagos égbolt is feltárul...

Mintha bársonyra szórt gyémántokat látnék!
S mint a szerelemtől könnyben úszó szemnek,
Oly ragyogása van minden egyes szemnek,
Milyenre halványan pislákolva vágynék.

A kipontozott nyári égbolt terében
A csalfa csillagár végtelenül képes,
S gondolatom e téren szárnyalni képes
Kalandozó oroszlán-lelkem jegyében!

S el-elmerülök időtlen fellegébe
A színekben sziporkázó, mesés várnak,
Minek seregei mindig visszavárnak
Az estében elvetődő messzeségbe.

Mélyen lebegve, itt, Köztetek, érzetem
Voltából szívemből édesen megered,
Mint mikor oxigén dúsítja meg Ered,
A kérés: fényfátyol fedje új képzetem!

Órákig időzve, álmosan, csendesen
Köszönök el most Tőled, Est, Hajnal, Csillag,
Mikor már lenyugszik az Esthajnalcsillag
A szürkületben úszott, földi fellegen...-
 

Vissza az elejére!


  Gondolatok

Fejemben gondolatok játszanak,
s ha akarom, szívem leolvasva
újabb édes érzésre váltanak,
mielőtt a régi elolvadna
utódját látván
tündöklő táncán...
 

Vissza az elejére!

  Évszakok illata

Még túlfűtött napfényben fürdenek
gyümölcsfái az alkonyi tájnak,
s még langyos lázban érzem idillbe
tárt illatát a kései nyárnak.

Még zöldellő dallamot dúdolnak
a falevelek barna águkon,
s még szomjas szellő ringatja éber
álomba őket, gyönge szárukon.

De az idő tovaszálló, mélykék
köntösével ráköszön derűnkre,
s dermesztő széltől duzzadó fátylát
borítja őszülő fellegünkre...

Hideglelő illatok hevében
úszkál tova az őszkékes égbolt,
hideg fénnyel kísérve változik
át minden, mi a nyárnak még szép volt...

Már sárguló gyászdalt nyöszörögnek
a levelek elhagyott lábukon,
s már vízbő vihar éli ki dühét
rajtuk, nevetve hűs halálukon.

Már metsző hideg hangban vacognak
gyümölcsfái a hajnali rétnek,
s már forró lázban érzem idillbe
várt illatát a közelgő télnek...
 

Vissza az elejére!

 
Villámok tüzében

Mindig tiszta fényben ébredt,
S szemébe is visszafénylett,
Mint hűvös hegycsúcs friss hava,
Az őszi képek illata.
Derűs felleg fátyolában,
Hűs fénycseppek záporában
Ázott e Flóra örökre,
Ázott a Rózsa közötte... -
Ugara napra változott... -

Aznap a fény vízben hevült,
Mikor az égboltra felült
Légörvények lágy ölében
Ringatott felhők körében
Vihar született halálra,
Majd halált zengő szavára
Az Ég a Föld kezét kérte,
S villámmal fizetett érte,
Minek tüzében egy Flóra
Ázott... Ázott már a Rózsa... -
S látod, "aznap" halált hozott... -

Most köd takarja a Mezőt.
Oszlatni, Nap nem ad erőt,
Pedig, míg vér érint eret,
Addig még ész ért, szív szeret. -
Azért a gyászt nem felejtjük.

A 2001. szeptember 11-i, az Egyesült Államokat ért
terrortámadás áldozatai emlékére...
 

Vissza az elejére!

  Téli enyhülés

Csak nézem egy lehulló hópehely
hófehér színét, fagyos téli álmát,
elköszönő selyme sudár tisztaságát...

Földre érve még hideg vízcseppé
hevülve fürdeni látom a sárban,
majd színét vesztve eltűnni a mocsárban. -

Már fölolvadni látszik a világ,
mikor reggelente az új nap felkel,
s megtelik a lég mentol ízű meleggel.

S én újra érzem a napfény csípős
csókját, kincset érő téli pillanat,
mely gyorsan elillan, míg ködbe fúl a Nap. -

Korai még e földi enyhülés!
S míg a bús természet új tavaszra vár,
aluszik az élet s álmodik a halál...
 

Vissza az elejére!

  A szeretet ünnepén

Újra hóval takaróznak a Föld
ormai, szép, zöld
szépségébe a természet belefagyott,
a táj hűvös, halott.
A reszkető utcák fásultságát
halk fények járják
be untalan, s színek szerenádja táncol
ablakon és házon.
A légkörben mínuszok dolgoznak,
s hideget hoznak
bársonyos bőrünkre, de mi mégse fázunk!
Szeretetre vágyunk,
ez fűti keblünket... S a szeretet
ünnepén lelket
lehel szívünkbe a boldogság illata,
életünk csillaga,
hiszen, míg kéz a kézhez, mint szív ér,
szeretni nem kér...,
mert szeretve szeret.
 

Vissza az elejére!


  Szemeim alkonyán

Tétova órák illannak
tova, elhullanak meddő
gondolatim, időt nyelő
gyöngéd tavaszi sugallat-

varázs szórja elbűvölő
álmát, s szemeim merengve
szunnyadnak le, majd egyszerre
múlttá lesz a jelen s jövő

eltűnik homályos, de szép
álmaim szívébe, a sors
ködös fellegébe, ahol
csak a tiszta szeretet él. -
 

Vissza az elejére!

  Egy tavaszi reggelen

A vak holdfényben sütkérező
természet dermedten állt a tavaszi
égbolt még pislákoló csillagai,
a Tejútrendszer alatt,
mikor a pirkadat s ködmező
a vén vidékre szaladt.

A hajnali köd, mint tűzvészből
gomolygó, ezüstös színű füstfelhő,
fedte be az álmából ébredező
tájék minden rejtekét,
míg a végtelenség mélyéről
fény nem érte fellegét.

Pillanatok lebegtek a múlt
kietlen idősíkjának porában,
s percek pihentek a jövő nyomában,
ahogy csillagunk képe,
mint Bereniké haja, lehullt
az ég s föld peremére.

S mintha szerelmet esőznének
sugarainak tompa nyalábjai,
úgy melegedtek fel hűvös tájai
egy forrongó világnak,
melynek növényei fényt kértek
a jövőnek és mának.

Így derengett az élet reggel,
a napfényporos föld felszíne felett,
amíg a Nap lassan fölemelkedett
a horizont keblére,
bearanyozni friss meleggel
a vidéket estére... -

Szép volt a ragyogó reggel, szebb,
mint a legszebb szerelmes lelkű álom,
melynek képét talán még megtalálom
számtalan sok éjszakán,
hogyha elmerengek szeretett,
hű hitvesem ajakán.

S szerelmes, szende álmainkban
ott leszünk majd, talán, míg kéz a kézben
repülünk a végtelen messzeségben,
egy fényűző fellegen,
hol elmerülünk vágyainkban
egy tavaszi reggelen...
 

Vissza az elejére!

  A szív szavai

Nem tudom miért,
de rajongok érte;
egy tiszta szívért,
ki szívemet kérte.

Szemében ég egy
szerelem szikrája,
szerelmet ébreszt
bennem pillantása.

De hogyan szóljak,
közeledjek felé?
Csak araszoljak
vagy rohanjak elé?

S mikor ott állok
vele, szemtől szemben,
magamra várok,
csak várunk a csendben.

Tűnődve nézem
bűbájos szépségét,
bőrömön érzem
mosolya hőségét.

S míg lelkét lesem,
beszélnem oly nehéz,
mint mikor szemem
a tűző napra néz.

S az idő múlik...
Úgy érzem, felemészt,
sorsomba bújik,
hogy kitépjen egy részt... -

Tudom, nincs remény.
Mi átjárja fejem,
már csak tünemény,
az örök sejtelem:

Olyan ő felém,
mint egy kis hableány,
nem lehet enyém,
várja az óceán. -

S eszembe jutva,
egy új szólam remél...,
de a szám csukva,
csak a szívem beszél...
 

Vissza az elejére!

  Egyedül a félhomályban

Az út, mely elvezethet
az örök életű szerelemhez,
homályos,
sehol sem világos,
sötét, mint a csillagtalan éjszaka,
az erdő, a fák illata
ringat el csak csupán
reménytelen célom után,
egy olyan álomvilágba,
melynek porát csak szívem járja,
testem-lelkem talán sohasem.
S most múzsámat keresem
e letűnt világ égboltja alatt,
mint akinek csak ezen egy esélye maradt:
várni,
s közben az álmok tengerére szállni
nem tudok,
inkább elfutok
a feledés ködös homályában,
mintsem a sors fogságában
rágódjak egy teljes életen át.
Utam tehát
előre vezet.
Ennél rosszabb már úgysem lehet
a Szerelem,
e láncaitól szabadult, tüzes elem,
mely mint piros tűz a fekete szenet,
gyújtotta fel alvó szívemet.
De hiába szerettem,
csak csodálója lehettem
egy olyan lánynak,
kire különb fiúk várnak,
mint én,
ki csak álmodozik szerelmén,
de szólítani már sohasem meri,
mert fél, hogy a szégyen elnyeli,
s elhagyja minden erő,
mert nem elég vakmerő...
Még ezernyi sajgó gondolat villant
át agyamon, már a lant
húrja is alig remegett
kezemben, de mindezek felett
én csak rohanok, csukott szemmel s szájjal,
dacolva köddel, félhomállyal,
halkan, csendesen
elfelejtem képzelt kedvesem
utolsó tekintetét s mosolyát, a "nagy Ő"-t,
kiben úgy láttam a nőt,
mint magát a megtestesült Szerelmet.
De félek, nem kapok kegyelmet
magamtól,
mert hogyha a szív közbeszól,
lélek már nem tarthatja vissza,
csak a fájdalmait issza
magába,
mintha ez lenne az örök álma,
s végzete,
miközben képzete
egy új álom felé halad...,
de egy régi, mégiscsak, mint emlék, megmarad.
 

Vissza az elejére!


  Miért?

Miért kezdtem verset írni,
ha csak arról szólnak, ami fáj,
s amiket leírni nem muszáj?

Miért tudtam vakon sírni,
ha nem is láttam azt, ami bús,
mi felhőtlen, de mégis borús?

S miért hagytam magam hinni,
hogy a szerelem is vak, mint én,
"ki csak álmodozik szerelmén"?

Nem tudom, de megfogadom
halk szívem összes ékes szavát,
s eldúdolom még száz dallamát!
 

Vissza az elejére!

  Ámulat

... s bársonyosan selymes, üde keze,
csillagfényben úszó, mélykék szeme
szerelemtől könnyes tekintete,
szívének vérpezsdítő melege

megérinti lázas lelkemet,
s tüzes testünk összeforr a vágytól,
s én ölelem, csókolom őt százszor,
ölelem, mint szirén szellemet

a szél, s elmerengek karjain
csengő hangú, édes csábításán -,
és már csüngök rózsás ajkain,
mint szerelmes könny a szempilláján...

S míg kezem szeme felé halad,
a könny lehull, a kép megszakad,
majd egyszerre csak valami villan... -
Csipog a telefonom - reggel van.
 

Vissza az elejére!


  Emlékek

Már nem emlékszem a meleg hangra,
mely meglékelte fagyos szívemet,
s megkavarta forrongó véremet,
ütemesen a kongó harangra...

Már nem emlékszem a vidám szóra.
Talán elfedte a bú s a bánat,
mint hóvihar a megkopott tájat, -
egy világot intve nyugovóra.

De emlékszem még kökény szemére,
s orcájának azon kis helyére,
ahol félénken, de megcsókoltam. -

Az emlék mára darabokra hullt,
örökre eltűnt a jelen s a múlt, -
mert én csak a jövőre gondoltam...
 

Vissza az elejére!


  Szenteste

álmosan pislákoltak szemeim
a karácsonyfa fényeit nézve
ezernyi álmot láttam a színek
múló árnyékában felidézve

a jelent s múltat majd a jövendőt
véltem elsuhanni a sötétben
figyelő tekintetem nem pihent
ébren álmodtam mint a mesékben
 

Vissza az elejére!


  A szeretet ereje

Ha e zord időben elönti lomha
vérünket a karácsonyi mámor,
mert eltalálta szívünket Ámor
tüzes nyila, a szívünk majd elmondja
helyettünk, mennyire szeretünk, hogyha
itt a szeretet ünnepe, s százszor
szép ruhában játszik, szinte táncol,
színekben pompázik a karácsonyfa,
s fényének meghitt varázsa átjárja
szomjúhozó lelkünket, hol meleg
szívünket a szeretet körbezárja,
mint oltalmazó angyali sereg,
s minden lázas dobbanását vigyázza,
amíg a csúcson csillag díszeleg...
 

Vissza az elejére!

  Mit ér a szó?

Mit ér a szó,
ha csak elakad torkomon,
s csak szívem szavai
rajzolódnak ki arcomon?

Mit ér a szó,
ha számmal el sem mondhatom,
miként és mennyire
szeretlek Téged, angyalom?

Mit ér a szó,
ha már nem hallgatja senki,
és szomorú szívem
szorongva, de elfelejti?

Mit ér a szó? -
Egy nagy tövises virágot,
mely mögött már nem is
Látom tisztán a világot...
 

Vissza az elejére!

  Csak egyszer

csak egyszer láthatnám
gyönyörű mosolyát
a lehulló alkonyat
utolsó percében
ha a vak csillagokkal
elvarázsolt égen
a Hold ezüstös fénye
fonná be dús haját
csak egyszer láthatnám
gyönyörű mosolyát
ha szemem pillájának
sűrű köntösében
felgyülemlő szerelmes
könnycseppek egészen
homályossá mosnák szét
képzetem világát
csak egyszer láthatnám
gyönyörű mosolyát
ha csókolni hajolnék
ajkait merészen
akkor édes álomba
merülnék el ébren
álmodnám kivirágzó
szerelmünk tavaszát
csak egyszer láthatnám
gyönyörű mosolyát
 

Vissza az elejére!


  Szerelem

Valami elárasztja tűzforró testemet.
Valami megdobogtatja alvó szívemet.
Valami kellemesen fájó, furcsa érzés.
Hát ez lenne a szerelem? - ostoba kérdés...
 

Vissza az elejére!

  Túlbecsült álmok

Egy halk pillanatig sem volt csendben.
Lángoló érzelmek tusája
dúlt-fúlt már felolvadó szívemben,
és éreztem: mennyire fáj a
     szerelem.

S mintha napfény olvasztana havat,
úgy olvadt fel csókod arcomon.
Még öröknek tűnt minden pillanat,
míg ajkad ízleltem csókomon.
     Szerettél.

Szerettük egymást, mint test a vágyat,
mint sötétség a holdvilágot,
nappalok a múló éjszakákat,
mint női szívek a virágot
     tavasszal.

Éreztük egymást, mint vér az eret,
ha átjárja szívünk képzetét,
mely Téged már mindörökre szeret,
és őrzi szerelmünk életét-
     halálát.

Mint égen a hullócsillag fénye,
félve suhant végzete felé.
Kívántam én, hogy ne legyen vége,
bár tudtam, a Sors már elnyelé
     álmomat... -

Szeretném ölelni még testedet,
érezni még egyszer illatát.
Csókolnálak, de immár nem lehet,
csak emléked íze járja át
     nyelvemet. -

Ezernyi álom halt meg azóta.
Már csak a Remény él egyedül.
S Ő, ki szívem sebeit ápolta,
most lassan, álmosan elmerül
     lelkemben...
 

Vissza az elejére!


  Még fáj

Még örömkönnyekben úszkáló szemekkel
tekintek vissza régi iskolámra,
még erőm sincs, hogy letöröljem számra
lefolyt cseppjeit kővé dermedt kezemmel.

Még hullatnám ott a tintát, de már nem kell. -
S az öreg suli küszöbén megállva,
sok kedves emlék záporában ázva
szívem csordulásig megtelik meleggel.

Még fáj, de indulnom kell, hív a nagyvilág,
az élet, mely olyan, mint egy szál virág:
locsolni kell, hogy új szirmokat adjon.

S míg kelyhemnek újabb szirmait kitárom,
virágzó lelkemnek ugarát felszántom,
s vigyázok rá, hogy harmatos maradjon...
 

Vissza az elejére!


  Szeretni, Téged

Szeretnék szemedben égő fáklya lenni,
Szeretném könnyeid égve elfeledni;
Őrizni világát, éltetni a fényét,
Lobogni látni a szerelem reményét.

Szeretnék hajadban nyári napfény lenni,
Selymes fürtjeiben meleg fürdőt venni;
Fényemmel befonni százszorszép erdejét,
Arany fotonaim hullatnám szerteszét.

Szeretnék kezedben vörös rózsa lenni,
Szeretném szálamat szíved fölé tenni;
Bársony szirmaimmal orcád simogatni,
Lecsorgó könnyeid kelyhembe itatni.

Szeretnék lelkedben örök álom lenni,
Kedvesed képében mindig megjelenni;
Pajkosan szórni szét lényemnek varázsát,
Kitárni előtted virágzó virágát.

Szeretnék szíved szerelmes húrja lenni,
Szeretném ódámat neki elpengetni;
Örökre érezni lelkének melegét,
Húromnak hangjait zúgatnám szerteszét. -

Egy csillag mosolyog Rád a messzeségből.
Hajnalodik, de nem tűnik el az égről.
Szeretne szívednek derűs fénye lenni,
Örök szerelmet szerezni, csak szeretni,
                   TÉGED.

 

Vissza az elejére!


  Szerelem ölén

Szememre álmot könnyez az est.
Tükreit mossa a képzelet.
Csend. - Még alélt pilláimra fest
vizéből képet az emlékezet.

S az aranyló hajra, szemre,
szerelemre visszarévedek:
mintha csak örök álom lenne,
bízok benne, fel sem ébredek.

S mint anya a pici gyermekét,
Ő csak ringat, ringat éberen...
Szívemet álmom zúzza szerteszét.
A szerelem ölén vétkezem.

S álmodom... Nap a téli éjben...
Fényem gyúl, majd lehull... Vak talány. -
Hű társam lesz e zordon kéjben...
Virrasztó... Hívogató... Magány. -

S míg e megtépázott, hű kebel
kínjait lelkembe szelem,
szívemre lágy, halk csókot lehel -
lassan feleszmél - a szerelem...
 

Vissza az elejére!


  Végzetem

Álmosan sóhajt az ég...
Szerelmünk fénye kiég...
/ Halovány lehelet

hullajtja lombjait... /
Lázasan szusszan a szív...
Szerelem lelkébe szív...
 

Vissza az elejére!


  Téli mesék

Megdermed a vér az agyban,
ha álmom képe megjelen.
Elalszom e pillanatban
e rideg, téli éjjelen. -

S érzem, gyöngéden átölel,
míg nézek reája vakon.
Szerelem imája jövel
megkopott, ólomlábakon...

S megérint szomjas szemével;
lelkemnek lanyha zenével
zendül fel szívem vágyain. -

Remegő hanggal szúr szíven. -
Jövő jajdul, múlt megpihen
a jelen hamvas ágyain.
 

Vissza az elejére!


  Álom

Szívszorongva szunnyadozok ágyamon...
Álmomban búsongok szenvtelen vágyamon:
bízva benne, felébred a szerelem,
szelíd csókomat zárt ajkára lehelem. -
 

Vissza az elejére!


  Aluszik a világ

Fehér fátyol sikamlik a földre,
öltözteti fagyba a rideg valót.
Hideg, fehér csókot dob a zöldre,
mesél néki lassú, lágy altatót...

Havas pamlagon álmodik a táj,
s míg jégcsappá könnyezi a búkat,
fölötte száll a kacagó homály,
keblére hullajt égi borúkat. -

Nem hallani, de megfagy a hang...
Levegőben halál szomja lappang -,
mélyen alszik, aluszik a világ.

S míg a tavasz húrja újra pendül,
kertek alatt a hó picit rezdül:
rügyet fakaszt az első hóvirág...
 

Vissza az elejére!


  Az utolsó mosoly

Focista vagy, voltál s leszel.
Ember, ki vissza sohasem felel,
Ha szíve más ütemre dobban.
Érezte a kaput, soha jobban.
Ritka csatár magyar honban. -

Mint hóhér, ki áldozatra vár,
Indult, rohant felé a halál.
Kaszája vakon villant a ködben,
Lepergett előtte élete, csöndben...
Ólomlábakon járt,
S megállt a szív. -

Ennyit ér az élet.
Múló pillanat csupán.
Limitál, likvidál, befed, eltakar
Észrevétlen, fekete hálójával.
Küzdöttél célodért
Életre-halálra, utolsó mosolyig.
Rajong most érted mennyeknek országa. -
Emléked szívünkben él tovább...

Fehér Miklós (1979-2004), a magyar válogatott és a Benfica labdarúgójának emlékére...
 

Vissza az elejére!


  Tél

Alszik a hóban a táj nyugovóban,
Álma se látszik a föld peremén.
Táncol a könnye, ha jégbe csöpög be,
Semmi se olvad a fény melegén.
 

Vissza az elejére!


  Szerelem, szenvedés

Könnyes szemekkel tekintek az égre:
homályban úszik a végtelenség tája,
nem is látszik az ekliptika határa.
S szívem emlékei sok száz fényévre...

Derűsen kacsingat felém csillagunk,
szerelmünk záloga, a szép Algieba,
mire talán Te is szemet vetsz még néha;
sosem felejted: még mindig ott vagyunk. -

De lényed hiába lesz fénnyé az árnyon,
világlik ki csöndes, őszi éjszakákon,
ragyogja be hitvány, rongy életem!

Mint Leonida, hullik el a remény...
Emléked nem több, mint égi tünemény. -
Szerelem! Szenvedés! Kell'tek Ti mind nekem?!
 

Vissza az elejére!


  Az adó

Könnyekben áztatott szememen
a szenvedés hajtja be az adót:
szívébe issza a lágy altatót,
s lezár lassan, búsan, csendesen...
 

Vissza az elejére!


  Valami fáj

Álmos szemekkel pislákol az élet.
Valami halk kánont nyög a hangja,
mint temetésen templom harangja.
Sorsára vár a megfáradt természet.
Valami véget ért, valami fáj...

S mintha ez lenne a világ rendje,
most hideg csókol végig a tájon,
hogy fagy enyésszen rügyet ágon. -
Megfogant a vidék téli csendje.
Valami véget ért, valami fáj...

Félénken susognak, fáznak a fák.
Délvidékre szállnak gólyák, fecskék;
erdő mélyén nyulak, barnamedvék
fejüket téli álomra hajtják.
Valami véget ért, valami fáj...

Pihenni hajtanám én is fejemet,
de emlékedtől fűtött, bánya-rom
szívemen tanyát ver a fájdalom,
régmúlt szerelmed füröszti szememet...
Valami véget ért, valami fáj...

Még látom, mint bársonyos arcodat
elönti a mosoly, testedet a tűz,
szívedet a szenvedély; miként tűz
hajadba fénykoszorút az alkonyat.
Valami véget ért, valami fáj...

Még érzem, könnyed kicsordul, utat mos,
mint friss patak; forró ajkadig vezet,
ajkamon ég el. - Minden emlékezet-
csókod selyme örök és mámoros...
Valami véget ért, valami fáj...

De végre, a csók engem is eltalált!
Jégcsap lett a szívem, álmom mesés
jövő tavaszig, hol a hóba zárt
szerelem szívemnek szomj, szenvedés.
Valami véget ért, valami fájt. -
 

Vissza az elejére!


  Fény-árny játék

Családi házban halk muzsika szól,
minden gyermek a Jézuskát várja,
táncot lejt a színek karneválja -,
fényben úszik a krisztusi jászol.

A karácsonyfa mesés és ékes,
ágain szaloncukor, dísz, dió,
integető angyali légió;
kemencében bőven sül a rétes. -

Szinte szívünkhöz érnek a szavak,
s rá, hogy örök valóra váljanak,
békét hint a csillagszóró fénye.

Életünk is múló fény-árny játék,
hol szeretet a legszebb ajándék,
egyetlen, már redukált reménye.
 

Vissza az elejére!


  Fagyott szerelem

Szennyes, szürke színekbe vegyül az est.
Üveges szememre csillag fénye fest
Lángra lobbant, majd agyonra mosott
Emlékképet. A jövő kitaposott
Titkain táncol, vígad a szenvedés;
Édes, bódító illatán erjedés
Segít, majd lassan ajkamra oson...
Nektár íze bizsereg csókomon
Az örök szerelem mámora helyett -,
Parázsló szívem sorsom jégverme lett.
Olvadni hagynám tavasszal, de minek?
Már nem enged fel, alszik, nem nő szárán
Remény; a fagyott szerelem oltárán
Alvó szívem nem kell, soha, senkinek. -
 

Vissza az elejére!


  Regulus

Sötét, alkonyi színekbe borul
a tavaszi este;
lassan, álmosan fölém bodorul
az ég tarka teste...

A Tejút-varázsban úszó űrnek
hű vendége vagyok,
fájón érzem, mint szemembe gyűlnek,
folynak a csillagok.

Vizében fürdik, mint szép hableány,
a méla éjszaka,
melynek világa csalfa kép, talány...,
de szívem önmaga.

Milliók közt csak egynek meséje
adhat reményt nekem:
a Regulus mámoros fényére
tapint tekintetem.

Felelj hát csillagom! Mit ér e szív,
ha hiába szeret?
Mért csak plátói szerelemre hív,
hajt az emlékezet? -

Tudom, hiú remény, mit szívem kér.
Hát marad csak álma...
Sok ezer fényév, mire ideér,
de már nem találja.

De Te ott leszel szememben, hol vad,
bús utadat járod;
egyszer hamuszürke fénnyé olvad
rideg pillantásod. -

S míg búsan bámulom a világot,
mint új napra virrad,
még érzem, szívemre örök álmot
hint egy hullócsillag.
 

Vissza az elejére!


  Tekinteted ölelésében

Smaragd szemedből csobogó cseppfény-
zápor áztatja derűs arcomat,
elönti, mint eget az alkonyat
rózsaszín románca. Mily' tünemény
ez nékem, elmondani sem lehet
tekinteted lágy ölelésében,
látni a szerelem két tükrében
egyesülni szíveddel szívemet...
Könnyedén könny fakad szememben, mint
borból az íz, édes aranya hint
esszenciát kebledbe, s most látja
Tündérország kapuját, a ravaszt...
Testünk lelkébe virágzó tavaszt
illatoz' szét szerelmünk virágja.
 

Vissza az elejére!


  Szíved csókjain

A vakon lépkedő jövő
álmos szemeit dörzsölő
    alkonyat

éji csendjében selymesen
megsimítom, szép kedvesem,
    arcodat,

s érzem, melenget mosolyod,
édes illatát locsolod
    testednek

ajkamra, s nyíl' a szó-bibe,
szívedbe súgom, mennyire
    szeretlek,

s hallom, mint bensőnkben a lant
zsongó húrjain megfogant
    érzelem,

a szerelem lágy, szirénes
hangja feléd száll, szól: édes,
    légy velem;

s míg ajkaink összeforrnak
egy sötét, kiégett kornak
    romjain,

csillogó szemem mezsgyét mos
szerelmes szíved mámoros
    csókjain.
 

Vissza az elejére!


 
Ébredés

Hallgatom zúgását alkonyi szélnek,
minek sodrában elillan a jelen,
jövő megpihen sötétes éjjelen,
csak szívem emlékképei mesélnek...

Felidézik a múlt édes álmait,
miket magába zárt a csillagos éj,
midőn elöntötte remény, szenvedély
szerelmes szívem merengő vágyait.

És éreztem: lelkem tüze felemészt,
sorsomba bújik, hogy kitépjen egy részt;
mint fekete lyuk, elnyel a szenvedés. -

De nézd: lágy fényfátyol hull lelkünkre,
szerelmünk himnuszát zengő szívünkre
csókot lehel a tavaszi ébredés...
 

Vissza az elejére!


  Örök szerelem

Midőn pilláid felmerengnek
egy viharos tavaszi hajnalon,
halk szívem villámai zengnek
s csobognak csókjaim ajkadon.

Midőn hajad aranyába fény-
koszorút fon a Nap, tavaszi szél
képében simogat a Remény:
hallani fogod, mirólunk beszél...

Midőn szemed kékjében álom
gyülemlik és ringat el az éjjel,
közben alvó lelked csodálom,
s csak szeretlek, örök szenvedéllyel.

S midőn karjaid közt meghalok,
szerelmem őrzik majd a csillagok...
 

Vissza az elejére!


Simon M. Veronika: Sétahajó
Simon M. Veronika: Sétahajó
Végtelen vizeken

/Simon M. Veronika Sétahajó c. festménye alá/

Semmi közepén vak sétahajó
Imbolyog sodorja útján a szél
Mámora megérint felkavaró
Orkáni hangja fájdalmat mesél
Nem pihen az élet - tengeri táj
Monoton morajlik egyre hány-vet
Vitorlád vásznára fest a homály
Eszményi lélek-leple eltemet
Ringató bölcsőjébe a magány
Olyan mint óceáni hableány
Néma hangja múlttá fagyva sokat
Ihletett szomjas szívemen villant
Kezed varázsa lelkemben a lant
Aléltan csobbant hullám-sorsokat
 

Vissza az elejére!

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2017 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.