Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Majorváry Szabó Sándor: Részletek készülő regényemből


A hittérítő Találkozás Istenért, a királyért, a családért!



Vissza az oldalam kezdőlapjára!


A hittérítő (munkacím, részlet)

A nyári napsugarak, no meg az eltelt évek sűrű izzadságcseppeket csaltak a vén táltos homlokára. Csak egy fakopáncs a szemközti bükkfa oldalán törte meg az erdő áhítattal telt csendjét.
Az öreg lecsatolta övéről fa merítőjét, majd letérdelve nagyokat kortyolt a jéghideg forrásvízből. Gondolatai a távolodó múlt elhomályosodó emlékeiben jártak. A második merítőt már ősz fejére öntötte, a legördülő cseppekben vidáman ragyogott fel a nap tündöklő tekintete.
A közelgő lódobogástól fodrok kezdtek körözni az áttetsző kis tavacskában megpihenő forrásvízben.
A táltos magához vette somfabotját, szemei a völgyből felkúszó szekérutat fürkészték.
Egy barna ló baktatott felfelé, nyakára hajolva egy csuhás élettelennek tűnő teste ugrált fel s alá, hátából, és jobb combjából egy-egy nyílvessző ágaskodott kifelé.
Az állat megállt a patak partján, majd szomját oltva tovább kapaszkodott, mintha csak gazdája várná, hogy jutalmazza igyekezetét.
Kadocsa, a vén táltos kivette a pap görcsösen kapaszkodó kezeiből a kantárt, majd odakötözte egy közeli fiatal gyertyánfa törzséhez. Lassan, oldalára fektetve leeresztette az ájult sebesültet az avarba.
Éppen letörte a nyílvesszők szárait, hogy könnyebb legyen a szállítás, mikor újabb lódobogás törte át az erdő hűs árnyékát.
Három lovas közeledett. Vad kurjantásaik visszhangja tompán ugrált a hatalmas bükkfák törzsein. Pár másodperc múlva már az öreg előtt ugrottak le paripáik nyergeiből.
Kezeikben megcsillant a kardok pengéin az éltető napsugár.
- Hó! - kiáltotta el magát Kadocsa.
A karok ijedten álltak meg az apró repülő rovaroktól megpezsdült levegőben.
- A pap az én foglyom. - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.
A harcosok tanácstalanul néztek össze, majd az ifjabb, kinek kardmarkolatán gyöngyök szórták a fényt, megszólalt parancsoláshoz szokott érces hangján:
- Add át nekünk a csuhást! Hitünk ellensége ez! - majd még hozzátette a nyomaték kedvéért - Ócsádfia Örsúr kéri ezt!
- Ócsádfia Örsúr. - mormogta magában az öreg, mintegy ízlelve a szavakat. - Tudod-e, hogy én ki vagyok?
Az ifjú fejthajtva, de önbizalomtól érces hangon válaszolt.
- Tudom hát: Kadocsa, a vén táltos...
- Atyád legfőbb tanácsadója voltam annyi harcon át, tőlem tanultad a beszédet, a rovást... itt csak én dönthetem el, hogy ki hitünk igazi ellensége. Bízd rám a papot, majd én ítélkezem fölötte.
- Ám legyen, de ezt jelentenem kell apámnak.
- Tedd a dolgod, a többi az én jussom.
A harcosok visszaszökkentek a nyeregbe, már indulni akartak...
- No megállj csak, segítsetek felvinni a házikómhoz a foglyot!
A sötét arcú harcos hamarjában kivágott négy darab ökölnyi vastag mogyorócserjét, és összeállította a betegszállítót, majd óvatosan feltették a sebesültet a csúszkára, hozzáerősítették a barna lóhoz, majd elporoztak a völgy irányába.
Az öreg kantárszáron hazavezette a lovat a még mindig ájult pappal a csúszkában.

Másnap a felkelő napsugarak vörös fényei éppen csak átszűrődtek a lombok ölelésén, már a három ifjú ott toporgott a táltosi faház kapujában.
A hófehér kuvasz csupán egyet vakkantott, bátran megállva a vendégek előtt.
- Jó reggelt! - üdvözölték illendően a táltost.
- Jó reggelt! Az Úr irányítson titeket éltető sugaraival!
- Üzenetet hoztunk apámtól. - adta át Örsúr a rovással írt pergament az öregnek.
- Üljetek le asztalomhoz, mindjárt elolvasom és választ adok.
Kadocsa gyorsan átfutotta tekintetével az írást, majd hátoldalára írt néhány sort, tusba mártva fácántollát.
- Íme üzenetem, adjátok át Ócsád vezérnek.
- Hogy van a csuhás? - kérdezte a fiatalúr.
- Megmarad. - válaszolta Kadocsa - Most menjetek, Isten áldása kísérje utatok!

Egy hónap múlva a felkelő nap még mindig forró napsugarakkal szárította a csillogó harmatcseppeket a mezei virágok ezerszínű szirmain.
A Várvölgye kapujában a Csincse-patak elöblösödött kis nádasa előtt egy gólyapár széttárt szárnyakkal lejtette násztáncát. Nem zavarta őket az erdő fái közül kilépő két ember. Kezeikben somfabottal mérték a megtett utat, szemeik a természet ébredésének csodáit itta, hálát adva a Teremtő Istennek és Boldogasszonynak a világ szépségéért, az élet változatosságáért.
Kissé arrébb szürkemarhák legeltek, bölcsen bólogatva a pulik útmutató vakkanásaira. Hamarosan elérték az első nádfedeles házikókat, a nádkerítések előtt kíváncsi szemek várakoztak, majd felismerve a vén táltost, tisztelettől telt harsány "Jó reggelt!" törte meg a vibráló csöndet. Az öreg botját felemelve áldotta meg a falucska apraja-nagyját.
Az elővár sánckapujában két lándzsás-kardos vitéz látta el az őrséget.
A pár perces kapaszkodó során előtárult a bal oldali völgy panorámája. Kisebb ménes tépte a mező üde gyepét a pulik vigyázó tekinteteitől kísérve. A völgy végében magányos házikó bújt a hatalmas kocsányos tölgy alá. A hegy ormán magaslott Majorvár hófehér lakótornya, palával fedett tetején árpádsávos lobogó úszott a turulmadártól uralt kék ég szellőin.
A felsővár falain leeresztett íjakkal 6-7 harcos, a kapuban Ócsád és fia Örsúr figyelte az érkezőket.
A vár ura térdet hajtva üdvözölte a táltost:
- Isten hozott Mesterem!
- Áldást, békességet a Teremtőtől reátok! - emelte fel a táltosbotot karjait széttárva.
Bementek a kicsiny vár udvarába és leültek a középre helyezett tölgyfa kerekasztalhoz, a fiatal pap állva maradt Kadocsa háta mögött.
- Te pap, tudsz-e magyarul? - dördült fel Ócsád hangja.
- Magyarnak születtem. - válaszolt csendesen.
- Akkor miért terjeszted ősi ellenségeink, a németek és a római pápa hazug tanait?
- Árpád királyunk parancsára jöttünk templomot emelni és megtéríteni a pogány népet.
- Vén táltos, mit szólsz te ehhez?
- Azzal, hogy megölted a németeket, bizonyára feldühítetted a királyt. Azonban még él a pap, valami kiutat bizonyára lelhetnénk... ha eljön a futár, üzend, hogy szláv rablók végeztek a térítőkkel, de ti leöltétek mindet és megmentettétek az atyát. Mikorra eljönnek a főpapok, a nagyfaluban emelünk egy kerek templomot a római Istennek. Én kitanítom papunkat az igazi hitre, Mani próféta tanaira. Észre sem fogják venni, hogy kinek áldozunk...
- Jól van, jó lesz így. - helyeselt Ócsád vezér - A pap irányítása mellett építsétek fel a templomot, a fiam segítségetekre lesz! - született meg a végleges döntés - No, igyunk erre! Vazul fiam, hozz egy kis bort... abból mit Tarcal vezér küldött!

Özséb, a nagyfalu papja elégedetten tekintett fel új temploma kettős keresztjére. Nádfedeles tetejét az őszi széllel érkezett vörösesbarna tölgyfalevelek díszítették, a mögötte csendesen csordogáló patak hangját a Várhegyről idehallatszó ácsok kopácsolása már hetek óta elnyomta. Ócsádfia Örsúr vára épült egy elhagyott földvár romjain.
A majorvári út felől izgatott kiáltások visszhangjait dobálták a színesedő hegyek kopasz sziklái. Kisvártatva egy ökrösszekér nyikorgott be a falucska sáros, egyetlen utcájába.
A vén táltos noszogatta a bakról az állatokat, akik unott, lehorgasztott fejjel, jókora léptekkel, ügyet sem vetve a körülöttük szaladgáló gyerekekre, csak vonták terhüket. Egy csapatnyi íjas-kardos harcos kísérte a szállítmányt Ócsádfia Vazul vezetésével.
Özsébnek elszorult a szíve, mert tudta, hogy Baál kövét hozzák, elkészült az új oltárkő. Két ember óvatosan leeresztette a követ, majd behelyezték a falba süllyesztett oltárba. A faragott kettős kereszt mögé egy napkorongra került, hirdetve az egyetlen Isten dicsőségét, a holdsarló az alsó részébe volt bevésve Boldogasszony tiszteletére. "Kicsit keverednek a jelképek, de ez mégiscsak Isten temploma..." - gondolta, nyugtatgatva lelkiismeretét, meghát jöttek hírek az udvarból is, a király mégsem erőlteti az új vallás felvételét - "jól megfér majd a táltos hite az enyémmel, a legfontosabb a Jézusi szeretet egymás iránt".
Kadocsa is elégedetten mélyedt gondolataiba: "megmentjük ősi hitünket, a szarvas nép túllép önmaga sötét árnyékán".

Vissza az elejére!



Találkozás (munkacím, részlet)

A hatalmas gímszarvasbika hívogató bőgése tompán pattogott a rozsdásodó lombú tölgyfák törzsein, majd lágyan végiggurult a tó mérgeszöld fodrain.
Számtalan párviadalban edzett agancskoronáján meg-megvillant a felkelő nap vöröse, büszke tekintete az erdő csapásait fürkészte, miközben újra és újra nászra hívta ünőit.
A rigyetésre most egy csapatnyi ember lopakodott feléje a cserjés takarásában.
Karcsafia Ócsád és fivére Kacsu vezette e maroknyi csapatot, figyelve minden lépésre, a szélirányra, a természet neszeire. A csendesen susogó nádfalhoz érve Ócsád intett öccsének, hogy jobbra kerüljön, majd lándzsájával kutatva a veszélyt, a nádtövekre lépkedve megindult a magányos fűzfa irányába...
Hírtelen szárcsák röppentek fel lába alól, éktelen ricsajjal törve át a hajnali köd gyengéd takarását. A dombtetőn a gímbika elhallgatott, tekintete megfontoltan követte végig a madarak röppályáját, de ősi ösztöne legyőzte óvatosságát, mély hangja elnyomta a hódák kiabálását.
A férfi felaljazta az íjat, majd vörös nyílvesszőt húzott elő tegezéből, gyengéden végigsimított tollazatán, ráhelyezte az idegre és hosszasan célzott.
A bika kétszáz lépésre bőgött, alakját bearanyozta a felkelő nap éltető sugara. A nyílvessző nesztelen suhant át a távolságon, bele mélyen a szívbe. Az állat megrázta magát, mint az eb, ha víztől szabadul, majd lassan, mintha aludni térne, lefeküdt a friss harmattól nedves fűbe.
A herceg, hátrahagyva íját, felkapta lándzsáját és megindult zsákmányához, hogy megadja a kegyelemdöfést. Sietni kellett, mert kopó nélkül jöttek, ha a vad elmenekül máshol elpusztulni, nehéz lesz megtalálni. De az már nem ment sehová...
Két vörös nyílvessző állt ki kétoldalt testéből.
Ekkor vette észre a feléje szaladó harcost, aki a domb túloldaláról ereszthette el nyílvesszejét.
- Megállj csak! - kiáltott feléje az idegen.
Ócsád védekező állásban mérte föl ellenfelét.
Félcombig érő zöld kaftánján ezüst gombok, övén aranyveretek, copfba font hajában arany korongok törték a napsugarakat. De nem volt ideje sokáig bámészkodni, mert a csatakiáltásra újra felröppentek a hódák, fejük felett húzva a közeli hegyek felé.
Ellenfele megpörgette lándzsáját, borotvaéles pengéjének éle máris feje levágását célozva hasította a megpezsdült levegőt. Határozott mozdulattal ütötte félre a fegyvert, majd továbbengedve lendületét, előrelépve támadta a lábakat. Amaz frissen szökkent át a vashegyen, majd körívet írva le, függőlegesen sújtott feléje. Ócsád két kézre fogta lándzsáját, így védve fejét, majd előrelépve döfött... a levegőbe, mert célpontja oldalt lépve egy jól irányzott rúgással gyomron találta, a következő fejrúgástól már elvesztette az eszméletét...
A jéghideg vas, mely szorosan ölelte át a torkát - ébresztette rá a valóságra: Legyőzték! Nem félt a haláltól, de sohasem kereste. Felnézett legyőzőjére, szemük találkozásakor, valami furcsa bizsergés futott át érzelmein - a gyönyörű kék szemek egy bájos arcból tekintettek vissza! Megdobbant a szíve.
- Ne mozduljatok! - kiáltott a titokzatos nő gyorsan közeledő társai felé - egyetlen mozdulattal átmetszem a torkát!
A kivont szablyák gazdái kérdőn néztek Ócsád felé, várva a parancsot. De a szoros penge alatt meg sem bírt szólalni. Fivére vitte tovább a szót.
- Mit kérsz érte? - dördült fel hangja vérszomjasan.
- Először is tegyétek le a kardot, utána beszélhetünk!
Kacsu intésére a fegyverek tompán dobbantak a vizes fűben.
- Így már jobb - engedett lándzsája szorításán - , kik vagytok és mit akartok? - nézett a lábainál fekvő férfira - Felállhatsz, beszélj!
Ócsád lassan feltápászkodott, a lándzsa hegye végigkísérte minden mozdulatát.
- Levédi király országából jöttünk tárgyalni a várkonyokkal. Karcsafia Ócsád a nevem, én vezetem ezt a daróccsapatot.
- No, akkor jó helyen vagytok meg nem is. - engedte le fegyverét - Geszte vagyok, leánya Győrkfia Vajlának, aki e tartomány ura. De vadászni itt csak a mi engedélyünkkel lehet! Falunk a Gallya lábainál fekszik - mutatott a hegyvonulat felé -, most menjetek békével, holnap délben várjuk küldötteiteket!
Geszte észrevette, hogy Ócsád a szarvas tetemére nézett.
- Vihetitek, ajándék! - jelentette ki fölényesen, majd választ sem várva, gyors léptei nyomán bezárult mögötte a cserjés sárgás-barnás lombkoronája.
Az érő galagonyaszemek vidáman pislogtak vissza a férfi csodálkozó tekintetébe.

Vissza az elejére!



Istenért, a királyért, a családért! (munkacím, részlet)

- Jő a király! Jő a király! - hallatszott a falucska széléről.
Szürke kancán egy íjas pásztor legény pattant le nyergéből a fatemplom előtt.
- Jó reggelt Miklós apó! Jő a király, fut a tatár elől... Leányvár felől jönnek vagy két tucatnyian lehetnek, keresztesek kísérik...
Az öreg bólintott, mintha tudta volna, hogy ez lesz, majd félreverte a bronzharangot.
Mire a felség kíséretével megérkezett, a falu apraja-nagyja ott toporgott a patak partján épült kis öreg templom előtt, melyet védelmezőn öleltek körbe a környező hegyek.
- Üdvözöllek Uram Királyom! - ereszkedett féltérdre az öreg, és a község népe.
A király aranyos könnyű páncéljában leugrott lováról, majd intett az öregnek, hogy álljon fel.
- Ismerlek téged... Apám katonája voltál a Szentföldön, kísérted Julianus barátot testvéreink felkutatásán.
- Igen Uram, hű katonád Lőrincfia Miklós vagyok, váram és falvam mindhalálig melletted áll...
- Vezess hát őseid várába... ha jól emlékszem az Örs nemzettség leszármazottja vagy...
- Igen Uram. Engedd meg, hogy ispánom vezessen, nekem meg kell szerveznem a védelmet, biztonságba kell helyeznem az asszonyokat, gyermekeket...
- Tedd hát dolgodat!

Harmadnapon vörös palástját húzta magára az ébredő tavaszi nap, az erdő szélén a kaszáló vadvirágain meg-megcsillantak a harmatcseppek. Valami baljós árny leskelődött a cserjésből, a közelgő halál talán? Halk neszezéssel tán az ördög kísérti lelkünket? - tűnődött magában Miklósfia László, aki az üres Győr falu keleti paticsfalánál őrködött bátyjával, Andrással. Tegezét mindenestre előkészítette, majd felköltötte testvérét.
- Ébredj testvér, jő a tatár! - suttogta.
- Mi, mi van? Hol?
- Még nem bújtak elő, de ott vannak a cserjésben...
Valóban... négy árny lépett ki a rétre. Lövésre kész íjakkal közeledtek, határozott, de éber léptekkel.
- Az előőrs kémei, mi légyen? - kérdezte László.
- Nem engedhetjük be őket ide... - markolta meg András az íját, vesszőt helyezve az idegre. Pár pillanat múlva a négy test tompán puffant, felitatva a hajnal könnycseppjeit - kardot rántottak, hogy befejezzék dolgukat.
Három szívet ért, a negyedik tüdőlövést kapott, még ziláltan lélegzett, de nem könyörgött életéért.

- Uram Királyom itt az ellen, menekülj kíséreteddel, míg lehet... szerzek időt népemmel, amennyit lehetséges. Kísérőnek adom Lőrinc fiamat, majd kivezet titeket a rengetegből. Csak zászlós dárdádat kérem, hogy lássák a tatárok, hogy itt vagy váramban.
A király csodálkozva nézett öreg katonájára. Rá akarta beszélni, hogy jöjjenek ők is, hiszen ez a kicsi vár semmi, elvész egy nap alatt. De látta határozott, kemény arcát, tudta, hogy nem sértheti ezzel a kéréssel...
Az asszonyokat, gyermekeket és az öregeket beküldette a közeli palavájatokba. Védelmüket az íjjal bánni tudó fiatalkora bízta, meg a sűrű erdő rengetegére...
Ötvennégyen maradtak, mind harcedzett férfi és nő, készen a halálra.

Másnap delelőn pihent a nap, mikor füst gomolygott a falu felől. De addig ők sem tétlenkedtek. A lakótorony pincéjében a fahordókat meghordták vízzel a Csincse patakból, a palánkokat megerősítették, nyílvesszőket készítettek, meg dárdákat a két régi hajítógépbe. A zászlós dárdát kitűzték a torony tetejébe.
A Várvölgyét és a Farkasmezőt ellepték a tatár lovasok, vad kurjongatásokkal futatták lovaikat... a galagonyás-csipkés hegyoldalon azonban nem tudtak velük felkapaszkodni, kénytelenek gyalogszerrel ostromolni, hajítógépek nem látszottak a falakról...
Könnyű célpontok voltak... halálmegvető bátorsággal jöttek és jöttek, nem törődve a biztos kezű magyar íjászok nyilaival. Megszámlálhatatlan fölényük végülis közelebb hozta őket a falakhoz, és ügyes kezű lövészeik tizedelni kezdték a védőket...
Kampós kötelek repültek a palánkra, ha egy elbukott másik lépett a helyére... kapaszkodtak felfelé... fejszék vágták a kötelet... nyílvesszők szórták a halált... dárdák zúzták a csontokat... hulltak az emberek mindkét oldalon... de az ellenség kint maradt, és a lebukó nap szomorúan fürdött a vértengerben.
Miklós apó megmaradt katonái felét aludni küldte, a többi a palánkról figyelte az ellenséget, mely halottait szedte a telihold sápadt fényében.
Éjfél után hatalmas robajra riadtak az alvók, egy tüzes gömb törte a lakótorony tetejét, a zászlós dárda lesett... de nem égett meg.
- Hasra a palánk tövibe! - kiáltotta Miklós apó.
Tűzeső hullt a gonosz sötétségből, szikrát szórtak nyakukba a csillagok.
- Itt veszünk mind! - kiáltotta András.
- Locsoljátok egymást a hordókból! Készüljetek... kitörünk a Farkasmezőnek. Csak kardot és dárdát hozzatok! Ha halnunk kel harc közbe légyen az! ... Istenért, a királyért, a családért!
- Lászlóval maradok, utat nyitunk nyilainkkal...
Az öreg büszkén bólintott, majd kezébe fogta a királyi dárdát és elsőként ugrott ki a vár lángoló kapuján...

Vissza az elejére!


Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2023 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.