|
|
Majorváry Szabó Sándor: A 2017-2022-es év versei
| |
Hófútta fagyos berkek
Magányos ormain
zuzmarát rügyező fák
alusszák mély álmukat.
Szikrázó hótakaró roppan
fakó bundájú róka
óvatos léptei nyomában,
büszke fácánkakas
rikácsol dühösen
a galagonya bokor aljában.
Távoli csendes dobogás
visszhangzik a ködöt izzadó
folyó csacsogó csobogásában,
megriadt szarvas csorda
tör át a deres nádason.
Sűrűsödő hóesésben hazaindulok,
anyai melegséggel átölel
a naplemente békés mosolya.
2017. 01. 31. |
|
| |
A földről nézve
Riadt tekintettel kuporodok
meztelen magányom börtönébe,
bűnös lelkem vágyain
kacéran meg-megcsillan
a bűnbocsánat csábító ígérete,
s lázas mohósággal tékozlom
a múltba ellopott jövőmet.
Angyalszárnyaim hulló tollain
megpihennek az elkárhozott lelkek,
félúton megítélt szenvedésük
örök, pokoli börtönébe...
megannyi elárult remény,
bemocskolt, önámító áldozat,
elvesztegetett krisztusi vércsepp.
Mind, mind rámnéz,
várva Isten felemelő kezét,
de ki vagyok én?
Csak egy aláhulló,
kitaszított, apró kétség,
a végtelen idő egyetlen,
elfeledett pillanata.
2017. 05. 11. |
|
| |
Gyúljatok lángok!
Emésszétek sötét hamuvá
Trianon gyalázatos múltját!
Fújátok kárpáti vad szelek
mind' a vak hazaárulók szemébe,
hogy marja szét bűnös
lelküket Trianon mély fájdalma!
Gyúljatok lángok!
Csillagokként ragyogjátok az égre
ezeréves hazánk szép határát!
Lobogjatok zászlók,
szóljatok ékes magyar szó'k,
mert mind összetartozunk!
Nem téphet szét minket
se tatár, se török, se labanc,
se akárki hontalan fia!
Gyúljatok lángok!
2017. 05. 31. |
|
| |
Az életfa
csillogó zúzmara paplanjában
dideregve takaródzik
a lassan tovaguruló felhőkbe,
csupasz karjain rég
nem dacolnak a vad szellőkkel
a múltba hullt, elsárgult levelek,
gyökerei átölelik az életadó
áldott anyaföldet,
Isten szent sóhajára
új hajtás fakad,
gyümölcs érik,
mag hull alá,
jövőt nevel a remény.
2017. 12. 18. |
|
| |
Kedden
Két rekesz részeg keszeg
Fejveszetten ténfereg,
Meleg sert vedelve
Vérveres tengereken.
Gyere velem veszett testvér
Rémes veszélyeken,
Lelkesen elveszve esztelen,
Remek élvezetekben!
Kedden elevezek veletek
Eme remek verseletben,
Egyem meg végre zsenge
Testeteket szerecsen levesemben!
Ecetes hekk legyek
Mekk Elek zsemléjében,
Szerelmes remete teve
Meglevesesedett szemetekben!
Merre mentek ezen szerzetek?
Lehevertek kelletlen mellettem,
Elfeledve éhes természetem,
Étkek lettek képzeletemben.
2018. 04. 17. |
|
| |
Szembe jött az ősz
gyengéden hozzám simult,
fülembe súgva
az álmos völgyek rejtekébe
bújtatott fájó titkaim.
Az idő végtelen spirálja
mély fodrokat vésve
lelkem dns-ébe,
tanított önismeretre:
merre keressem vágyaim?
Átugorjam labirintusom
gomolygó délibábját?
A válaszokat tovaragadta
a fagyos északi szél...
megannyi avarba hulló
vakító szivárvány,
sárban fuldokló
magányos hullócsillag
a szenvedélyek viharában.
2019. 10. 18. |
|
| |
Tizenötmillió falevél
Zúzmarás fátyolba bújt
a didergő, magányos holnap,
megfagyott pillanatokat könnyezve
kesereg félezer éves balsorsán
a Trianonban megsebzett,
kómájában lázálmát élő,
rozsdamart rabláncán
mozgatott tizenötmillió
széltépett, megsárgult falevél.
Színezett fény, piszkos árnyék
veszekszik eltékozolt hatalmáért,
örökös, örökölt, örökké tartó
becstelen szélmalom harc,
vak közönybe fulladt lét,
meddő kirakat siker,
megannyi farkasveremre
vetített csillogó délibáb,
huszonegyedik századi bábjáték,
nagy magyar valóság.
Meddig etetjük még
meggyötört agg testünkből
hálátlan, határtalan éhségüket?
Mikor csillan végre dicsfény
győzelemre szomjas kardjaink
véráztatta büszke élein?
Ébredj mérgezett álmodból,
megbénult karjaid
emeljék fellegekbe
széltépte harci lobogónk!
2020. 02. 02. |
|
| |
Harangok zúgnak
Harangok zúgnak a Kárpátok
elcsalt ormai felett,
ahol a magyar szó csak vendég,
megtűrt halk sóhaj,
elkopott véset a hantokon.
Századik torját vigadja
megannyi szenvtelen tolvaj,
parazitának született
rabló nemzedék,
győztesként írnak történelmet
kitépve a "nem tetsző" oldalakat.
Mélabús közönybe fulladt
a gúzsba kötött emlékezet,
pénzsóvár zsebekbe bújt
a megfakult remény.
Becsület, honszeretett,
a Trianonért dobbanó fájó szív,
mind megannyi pislákoló mécses
egy elhomályosodó pillanatban,
mely egyre mélyebb sebet éget,
örök billogot ró életfánkra,
hogy soha ne feledjük:
összetartozunk!
2020. 05. 29. |
|
| |
Ma, 2021
Múltba mélázó makacs melósok,
pénzsóvár parádézó pökhendi piócák,
maszkban masírozó meztelen maskarák,
pillanatok perceiben pártoskodó pozíciók
mutáns migráncsként menetelnek másságukba,
politikapiaci pánikoló porhintés,
megannyi magyarkodó mezei mesemondó.
2021. 03. 15. |
|
| |
Vérben fürdik
a múlt mocsarában fuldokló hajnal,
vad keleti szél tépi önző egoját,
mint óriás ganajtúróbogár
görgeti apró utódját.
Megszülettem anno fél évszázada,
éltem vakon, elvakultan, megvakítottan,
kerestem utam kies útvesztőkben
a túlélés lelketlen rabszolgájaként.
Szabadságot álmodtam,
letépem sorsunk átkozott békjóit,
mint elhamvadó gyönyörű főnix
Isten óvó szent tenyerében.
Mi végre hát az élet?
Jelened és holnapod,
mint apró homokóra szemek
a feledés homályába vesznek.
2022. 03. 05. |
|
| |
Ember voltam
(István öcsém emlékére)
gyermek, testvér, szerető apa,
érzelmeim vad labirintusában
eltévedt, gyarló lélek.
Álmaimban csak délibáb volt
minden kegyetlen, kínzó pillanat,
rémálom a jövőt tagadó jelen,
a segítő kezek véres láncok,
eldobtam mind magamtól,
ne sirass hát kedves,
"mert Isten szeretetétől
semmi el nem szakíthat!"
2022. 05. 19. |
|
| |
Nem vagyok
távolba révedő mélabús lovag,
megannyi gáncsban fetrengő áldozat,
keress a napsugarak megszelidült
könnyein születő színekben,
talán szivárvány kezeim elérheted.
Siess, közelít a sötét!
Gonosz árnyakból lesve
emészt el minden reményt,
nincs kiút... elveszve
a csillagok bánatos tekintetében,
millió fényévek spiráljában,
álmodom újjászülető testében
raboskodó, örök lelkemet.
2022. 12. 01. |
|
|
|
|
|
 |
|
