|
|
Majorváry Szabó Sándor: A 2014-2016-os év versei
| |
Csonkig égve
Álmot sző könnyes szemeimre
a remény szorgos délibábja,
fürge csónakjában evezek,
vezérlő csillagom
igéző tekinteted tétova,
eltünedező pillantása.
Álmaimban tüzes vágyainkban
megpihen az idő,
édes csókjaidban,
elmúlást féltő karjaidban
lobog szenvedélyes szerelmünk,
csonkjáig égetve életünk mécsesét.
2014. 01. 04. |
|
| |
Az elmúlás rabláncán
Eső áztatja pillanataim
unottan múltba révedő
párás tekintetét,
könnycseppjeim fodrai
lassan szétterülnek
az idő szürkére mosott
önző emlékezetén.
Bőrömön tested melegének
párolgó emlékével
megsimogatom elillanó délibábod
bájos mosolyát,
arcod tündöklőn felragyog,
letépve az elmúlás rabláncát
egyetlen fájó-édes csókra
a remény elenyésző vágyain.
2014. 01. 05. |
|
| |
Elolvadó nemzetünk
Hófehér subájában
álmaiban vergődik az ország,
talán sült galambról réved
olajággal vicsorgó csőrében,
táplálva rothadó testével
örökké éhes mohóságát
finnyás élősködőknek.
A millió tovatűnő pillanat
szenvtelen múltba taszítja,
ellopja a szebb jövő
újjászülető délibábját!
Ébredj torz álmodból
óh magyar!
Olvadó nemzetünk
veszélyeztetett faj!
2014. 01. 27. |
|
| |
Az aranyhídon találkoztunk
Az aranyhídon találkoztunk,
szorosan átöleltük egymást,
szívünk dobbanása
szivárvány fodrokat festett
vágyaink vásznára.
Szemeidben fel-felragyogtak
az éj hullócsillagai,
édes csókokra csábítva
szenvedélytől forró ajkaink.
Érezni akartam tested
kéjes vibrálását,
aléltan lebegni a csend
émelyítő dallamán,
de alámerültem könnyeim
sötétségbe hamvadó
vörös rózsaszirmaira,
a múlttá porladó
jajaim áldozóoltárán.
2014. 07. 18. |
|
| |
Bitek
Elveszettnek hitt kósza bitek
megszámlálhatatlan milliárdjai
alkudnak életet információéhségünkben,
a pillanat torz tükrében
narkósként függve várjuk,
mint megélhető álmainkat,
beteg vágyaink áhítják
a vért, a szenvedést, az elérhetetlen
gazdagságot, szépséget, hatalmat
mások önbecsülése felett,
Istent és Lucifert játszani
lassan, élvezettel forgatva
minden lopott köpönyeget...
Káintól örökölt géneink táplálják
Jézust tagadó szívünket,
de ha majd porrá lészen
elfajzott testünk és lelkünk,
megváltást kitől remélhetünk?
2014. 10. 18. |
|
| |
Ébredj testvér!
Lomhán vánszorog,
keresi elhagyott útját
az Istentől elszakadt
magyar lélek,
millió megcsalt szív,
elrabolt, véráztatott,
édes, életadó rög,
múltba szórt mag...
Meggyalázott ősi halmokon
visszhangzó idegen szavak
hirdetik fennhangon
frissen írt történelmüket...
Ébredj testvér!
Élesítsd csorba kardodat,
töltsd újra üres tegezed,
jövőnk tettekért kiált!
2016. 06. 04. |
|
| |
Vezess!
Meztelen lelkemen millió csillagként
hunyorognak életem vágyai,
megannyi halálra ítélt vak remény,
szenvtelen, kárörvendő pillanat,
Megnem élt tovasuhanó látomás.
Megérintett árnyának hideg közelsége,
halálos csókja ég hamvadó ajkamon...
Istenem nincs már visszahúzó terhem,
vezess angyalaiddal örömteli utadon!
2016. 07. 22. |
|
| |
A végzet
Gyengéden megérintett a vágy,
megsimogatta mély álmában
reményt álmodó szívemet.
Szemeidben vakítón felragyogott
a szerelem vak délibábja,
s forró csókot lehelt
ajkainkra a végtelen idő.
Testünk egybeforrt a pillanat
fájdalmas múlásának
előre megírt végzetével.
2016. 07. 22. |
|
| |
Úton
Meteoritként zuhannak
a ködös emlékezet hamvaiba
az újraélt boldog pillanatok,
érzelmeim izzó csóvája
vakítja el a Kaszás
végzetemet kísérő szemeit,
talán nem látja
tovaszökkenő lelkemet
az angyal óvó tenyerén
úton Isten kegyelmébe...
2016. 07. 22. |
|
| |
Ébredj!
Végtelen puszták vibráló horizontján
kísér alkonyati utamon
a vérében fuldokló nap,
Allahu akbar gyilkos visszhangja
kísérti a liberalizmusba fulladt,
Istentelen álmokat élő Európát.
Háború szele simogatja félelmünket,
belénk oltott vak közönyünket,
az ellenség átsétált kapuinkon,
torkunkon a gyilkos jatagán,
csak egyetlen mozdulat
és elvész elvesztegetett életünk.
Ébredj Krisztus katonája!
Ha Ő velünk, ki jöhet ellenünk?
2016. 07. 23. |
|
| |
Tovaszállt emlékek
Tovaszállt emlékek kósza szárnyain
egy-egy mélabús pillanatra
talán még fel-felvillannak
az elhagyott, meg nem élt vágyak,
a Gallya óvó ölelésébe
vissza-visszacsalogató boldog gyermekkor,
megannyi vidám, de szívbe markoló,
könnyfakasztó gondtalan remény,
szikrázó napsugarakba bujtatott
vadóc angyali mosoly,
kacér titkos kacsintás...
csöndesen tovasuhantak, elbújtak
vissza-visszatérő végtelen álmainkba,
hogy megannyiszor újra élhessük,
érezhessük időnk végezetéig.
2016. 08. 04. |
|
| |
Éjszakai árnyak
Éjszakai árnyak osonnak
a csöndtől lopott,
hazug pillanatok viharaiban,
sorsába törődve sóhajjá halkul,
majd Istenhez fohászkodik
a poklából menekülő lélek,
Káin tomboló vére
ömlik alá vágyaiból,
özönvízként mosva el
a megváltás jézusi ígéretét.
2016. 08. 04. |
|
| |
Mezei villamoson
Mint álmából ébredő
sebzett oroszlán
riadtan morog, fújtat
a jobb napokat
talán sosem látott
mezei villamos.
Az orrfacsaró bűzt
hősiesen igyekszik
elnyomni a vad lárma,
kegyetlenül magához ölelve
az elmúlás elillanó délibábját.
Lehunyt szemeim
elmerülnek tekinteted
vágytól szikrázó emlékében,
magához ölel
kaján vigyorral a múlt,
kiélvezve minden
tovasuhanó fájó pillanatot,
ellopott reményt.
2016. 08. 24. |
|
| |
Rozsdás falevelek
Rozsdás falevelek táncolnak
önfeledten makacs szellők
monoton lüktető szimfóniájára,
ideges villámok vakítják
el az alábucskázó napkorong
mocskos felhőkbe bújt,
fátyolos, riadt tekintetét,
távolból hosszasan felbőg
egy vén szarvasbika,
fájdalmasan révedve a múlt
ködébe veszett reménybe,
panasza tompán aláhúl
az átázott avarra...
csendesen hideg esőcseppek
szórnak millió csillagot,
egy angyal óvón átölel,
Isten kegyelmét súgja
didergő, magányos lelkembe,
kézenfogva vezet az úton,
át ezernyi sötét buktatón,
csábító délibábon...
követem vakon,
kegyelemteljes feltámadással,
örömteli örökélettel.
2016. 10. 13. |
|
|
|
|
|
 |
|
