|
|
Majorváry Szabó Sándor: Az 1998-2002-es év versei
| |
Koldusként élve
Vakító fényből szállnak
alá a károgó varjak,
árnyékuk takarja el a múltat.
Letelepednek üres jelenünkre,
utolsó morzsáinkon verekedve
tépik darabokra jövőnket.
Csak az álmaim maradnak-
riogatva fagyos villámaival
veszejtem mohó étvágyaikat.
Újra és újra felébredek-
hajléktalan koldusként kéregetek,
kinevetnek, belém rúgnak, megölnek.
1998. 01. 03. |
|
| |
Tíz év
Kisgyőr hegyei s völgyei
magukba zártak és felneveltek,
megtanítottak erdeinek
végtelenségében feltöltődni.
Otthont adtak és menedéket,
mert űztek az érzelmek
emberinek csúfolt csapdái-
bujdokoltam és szenvedtem.
Tíz éve keresem
verseimben reményem:
költő lettem,
végre megszülettem.
Ha éget a vak szerelem,
ha tépnek a halál árnyai
már nem félek,
soraimban megszelídülnek.
Álmaimat újraélem,
nem múlnak a pillanatok,
örökzöldek a gondolatok-
csak én öregszem.
1998. 01. 07. |
|
| |
Lánccal, karddal
Véres lángok nyelvein
szikrázik a dicső múlt,
szavalva felvillanó szikráin
a Nemzeti dalt.
Félelemtől keserű hanggal
pattog az izzó hasáb,
gazdagságról és igazságról
álmodva várja a halált.
Süvítve szítja érzelmeit
a márciusi hűvös szellő,
míg hamuval telt szemein
a délibáb pókhálót sző.
Meghal íztelen könnyein,
szívén a súlyos lánccal,
de sötétségbe enyésző hamvain
már kacérkodik kardjával.
A levegőt szabdalva
kérkedik ősei tetteivel,
de hirtelen erejével
lebukik a szürke porba.
Félelmeimbe kapaszkodva ordít
a faarcok tömegébe:
le vele, mondjon le...!
de csak bolondnak nézik.
Majd a névtelen senki
szórakozottan arrébb rúgja-
hogy ne legyen útban,
és hagyja szenvedni.
1998. 03. 02. |
|
| |
1848-1998
Véres múlt árnyai
lobognak a dicsőségben,
örök vágyként égve
a mindig zord jelenben.
Megvívott csaták zajai
visszhangzanak sercegésükben,
szabadságot követelve végre
hamvain a reménynek.
Még izzanak parazsai
a fel-feltámadó szélben,
elülő csendjében félve
forognak a köpönyegek.
A nép halk sóhajai
a közömbösségbe vesznek,
demokráciát hirdetve
szívják vérünket.
1848 forradalmai
örökké táplálják a tüzet,
beleégtek mélyen génjeinkbe
a harccal és a reménnyel.
1998. 03. 24. |
|
| |
Nem érzed
Nem érzed mennyire fáj,
mar belül a megaláztatás-
eljátszottad őszinte szerelmemet:
kihasználtál, megcsaltál, elhagytál.
Nem érzed mennyire fáj
az este rámzuhanó magány,
mely tépi idegeimet
már-már halálért kiált.
Nem érzed mennyire fáj
rendezni gondolataim kuszaságát,
lezárni eddigi életem,
felitatni a könnyek folyamát.
Nem érzed mennyire fáj
tudni: széttört a család,
mikor fiunk sírva keres,
mondhatom: nincs már anyád.
Nem érzed mennyire fáj,
élvezd magad szabadságát,
mert te nem érzed,
nem érzed mennyire fáj...
1999. 03. 25. |
|
| |
Feledném
Feledném a múltat
de megfogott, nem ereszt:
kéjesen marcangolja szívemet.
Esténként kísértve álmaimban
játszik az idővel,
kényére használva szerelmem.
Mélyen megbújva vágyaimban
még küzd a reménnyel,
hogy egyszer elfeledem.
1999. 03. 28. |
|
| |
Üres gondolatok
Üres gondolatok gomolyognak,
terülnek szét szemeim előtt,
a betűk lassan összemosódnak,
úsznak érzelmeim között.
Időtlen zúgás taszít,
sodor magával a magányba,
belém vájva éles karmait
önzetlen szerelmet kínálva.
Lerázva vágyaimról lebegek,
elém tárul az örökkévalóság
küzdelme a reménnyel
életem időtlen sírjain.
Fájdalommal telítődik lelkem,
bénult testem rabjaként
vergődik önző élvezetének,
büntetve felesleges létemért.
1999. 04. 07. |
|
| |
Még vele álmodom
Még vele álmodom éjszaka,
tavaszi szellőn lovagolva
élvezzük a végtelen jelen
vágyát forró szerelmünkben,
mindig eljön a hajnal,
a magány keserű ködével
takarja le szívemet,
elrabolja hűtlen páromat.
Éjszakák és nappalok
szítják tüzesebbre fájdalmamat,
követelve vissza a múltat
csak a szépet látom.
Pedig valahol mélyen
vudu-tűk mérgezik érzelmeim,
elátkozott, elhagyott életem
könyörögve tépné láncait.
Még vele álmodom éjszaka,
megjátszott mosolyát látva.
Ő elment, mi maradtunk:
én, és az anyátlan fiam.
1999. 05. 12. |
|
| |
Lent, délen
Minden nap eljön az éjjel,
sötétséggel takarózik a nyomor,
nehéz vasmadarak veszekednek
az égen a szabad koncokon.
Felsivítanak álmosan a szirénák,
de már le is csapott
vakító robbanásokkal a halál,
tort ülve éhes lángokon.
Minden nap eljön a reggel,
elfújja a füstöt a romokról,
az üldözöttből üldöző lesz,
testéből tépve áldozatot.
Értelmetlen, véres pusztítás
kíséri útját mindenhol,
és mi, a hatalmas világ
csak nézzük némán, távolról.
1999. 05. 16. |
|
| |
Üss, üss
Végtelen erő forog testemben,
ütésre biztatja öklömet:
üss, üss! Csak ez maradt.
Vérem forr az agyamban,
lázasan keresi a célpontokat:
üss, üss! Csak ez maradt.
Nincs ember ki megállítson,
szabadítsd fel keserű haragod:
üss, üss! Csak ez maradt.
Verd szét labirintusod falait,
tépd le súlyos láncaid:
üss, üss! Csak ez maradt.
Formázd újra sötét jövődet,
kergesd múltba a jelent:
üss, üss! Csak ez maradt.
Üss, üss, csak ez maradt!
Ne várj üres válaszokat:
üss, üss! Csak ez maradt?
1999. 06. 07. |
|
| |
Szeretnélek
Szeretnélek átölelni,
füledbe suttogni
nem nyugvó szerelmem.
Szeretnék a szemedbe nézni,
elmerülve tengerében,
hinni a reményben.
Szeretnélek kényeztetni,
félelmeinket elfeledni,
csak szeretni, téged.
1999. 11. 14. |
|
| |
Ne engedj!
Érzéseim kétségbeesetten keresik
a várva várt szép szavakat,
de kiégett ihletem hamvain
már nem terem gondolat.
Nem látom mi lesz holnap,
percről percre élek,
oly bizonytalan minden,
várok, és élem múltamat.
De jaj, fájdalom mar szívembe,
elég! Miért sorsom ez?
Ó, szerelmem fogd kezem,
vezess! Ne engedj elvesznem!
2000. 03. 20. |
|
| |
Az éhes fájdalom
Az éhes fájdalom mar,
rágja, emészti gyomromat,
ezernyi kínnal táplálva,
széttépve békés álmomat.
Rám talált, játszik velem,
mozgó céltáblája lettem,
testemre nyilait záporozva
fogyasztja elmúló életem.
2001. 06. 26. |
|
| |
Tekinteted ölelésében
Vidám tekinteted ölelésében
bénultan éhezem testedet,
úszunk az időtlenség reményében,
együtt dobbanva szívünkben.
Homokóránk vakító szemcséiben
izzanak a boldog érzelmek-
olvasszuk szét börtönünket,
és miénk az örök szerelem!
2001. 06. 26. |
|
| |
Érzelmeink
Millió pillanat,
mind eltűnt haszontalan,
szeretetre éhesen
koplal a jövőm.
Szemeid lobogó tükrében
megpihen tekintetem,
időtlenség vágyával
ringat álomba.
Vörös rózsaszirmok ölelésében
összeolvadt érzelmeink
galamb párként repdesnek
a szerelem felhőin.
Megáll az idő.
A múlt visszaköszönő
sötét árnyai
nem is léteznek.
2002. 02. 14. |
|
| |
A leírt szavak
A leírt szavak vádlón
tekintenek vissza rám,
elfojtottnak hitt indulatukból
vér szivárog a papírra.
Elmaszatolom üres gondolataimmal,
de lángra kapva elemészti
a titkos vágyakat
a reménytelen múltba.
2002. 02. 14. |
|
| |
Egy pillanat
Arcom szemed tükrében
mozdulatlan várja a halált.
Türelmed vesztve lobban
lángra tétova tekinteted,
megriadt viperaként vág
pengéd hasítva múltamat.
Találkozva eldobott életeddel
már tisztítom kardomat.
2002. 03. 04. |
|
| |
Halál arat
Halál arat rendet,
lángtengerrel mossa az eget,
füsttel takarja a napot.
Magányosan lépdel,
meg-megáll a gólya,
vakon ejtegeti fejét,
kutatva az izzó porban.
Elveszítve a tűzben,
jövőnket temetjük a múltba...
fakad-e még itt élet?
2002. 07. 27. |
|
| |
Meghitt karácsony
Fehér fátyol hull alá
a hideg némaságra,
eltakarva múló pillanatát
a meghitt karácsonynak.
Dideregve bújunk össze,
élve az éhes mának,
rabszolgamunkánk bére
csak délibábja sorsunknak.
De a zöld fa csillaga
még fényesen ragyog,
szívünkbe égetve a Megváltót,
ki nem hagy el soha.
2002. 12. 25. |
|
| |
Az óév
pillangóként tovalibben
könnyedén a világ terhével,
hátrahagyva álmainkat
az örök körforgásban.
Eltűnt egy pillanatra,
jövőnket a múltba dobta,
hogy ismét újjászületve
ébresszen újévre.
2002. 12. 27. |
|
| |
Harmadszor
Harmadszor takarja be
fehér takaró a tájat,
virít jégvirág az ablakon,
ezredszer nyugszik le
szerelmünktől forró nap
a szilveszteri alkonyon.
Ölelésedben a rohanó idő
áttetsző hópiheként lebeg
az áthatolhatatlan hóesésben,
alámerülve szemeid kékjében
észrevétlen telnek az évek,
nincs múlt, jelen és jövő.
2002. 12. 31. |
|
|
|
|
|
 |
|
