Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Majorváry Szabó Sándor: Az 1991-es év versei


Az ítélet napja A köd fogságában Csendélet hajnalban
Az unalom Lázálmaim Egy szerelmi vívódás
Egy pár, egy szerelem... Egy szerelmi válság Katona vagyok
A vég Látni vélem Álom a tengerről
Egy visszatért szerelem Segíts megszületnem! Gyere táncolj velem!
Gondolattöredékek Ítélj! Európa
Életem értelme Vissza-visszatér Karácsony


Vissza az oldalam kezdőlapjára!




  Az ítélet napja

Itt örökké köd van?
Elgondolkozva nézek a tejszerű,
lassan gomolygó eleven falba,
miközben kísértetek cikáznak
a messzi távolban, támadó kedvű,
énrám leső éhes falka
lopódzik egyre közelebb hozzám...

Nem látni a csillagos eget,
de tudom ma telihold van,
felettünk láthatatlan villámok,
vérfelhők hadai gyülekeznek,
hogy a földre lehulljanak,
halálhörgések, női sikolyok
szabdalják szét a csend uralmát.

Ez lesz az ítélet napja.
Vértől szennyes háborúk törnek ki,
emberek milliói pusztulnak el,
a gyermekek anyjukhoz bújva
zokognak, mert nincs élelem...
odakint fegyverropogást hallani,
süvítő rakétákban csap le a halál...

Lángtenger öleli a földet,
a városok romjain élőhalottak
kóborolnak élelmet és vizet keresve,
de hiába: minden mérgezett...
ők maguk hordozzák az átkokat,
a sugárzás örök jelet égetett
aszott, mutáns testükbe:
a halál örökös lenyomatát...

Miféle gondolatok ezek?
Honnan e szörnyű látomás?
Szinte félve nézek a ködbe,
várva, hogy meginduljon felém,
elnyeljen végtelen tere,
hogy kiélvezzem kegyetlenségem...
de sehol semmilyen mozgás...
ah, túl jó a fantáziám!?

1991. 01. 06.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  A köd fogságában

A köd, mint sűrű fátyol,
lelketlen lepkefogó hálóként
reményt oszlatva vesz körül,
kizökkentve a valóságból...

Búgócsigaként körbe-körbe forgok,
mire a szirének énekelnek
lassú, álmosító dallamot,
és összeforr a külvilág:

nem ringat a hullámzás,
mely tengeri levegővel teli,
nem altat a mélység,
mely életemet tükrözi.

Körülöttem a csillagok
körültáncolják a kozmoszt,
majd vissza-visszatérnek,
hogy búban leljenek.

Kacagással teli az éter,
visszhangok dobálnak le s fel,
összeesek, durván felemelnek:
táncolj, éld ki életed!

Testem egyetlen szívként
dobban a torkomban-
Káin letörli a vért,
majd elteszem kardomat.

Egyedül vagyok.
Nincs itt senkim,
szerelmeim rég meghaltak,
és elhagytak a barátaim.

Hurrikán alkotja testemet,
villámok égetik gondolataim-
társam lett Lucifer,
kölcsönadva hű szolgáit.

Érzem a félelem szagát,
megérinti vágyamat,
nézem a tűz ropogását
amint forralja az olajat.

Szigonyom néha húst érint,
de így is megkavarom,
vérük ki-kicsordul,
mire mohón csapnak le a vámpírok.

Vonz e forrongó leves,
oly hangosan bugyborékol-
megremegek, majd belebukok...
köd van... de én, én élek.

1991. 01. 11.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Csendélet hajnalban

Némán állok mozdulatlan,
körülöttem él a természet,
a madarak hangos csiviteléssel
harsogják tele a kutyák ugatásától
kisérve a hajnali csendet.

A hatalmas nyárfák tetejére
le-leszállnak a fekete varjak,
honnan bölcsen szemlélve
a lenti világot forgatják fejüket
újabb zsákmányt keresgélve.

Az útról kocsik zúgását,
vonatok zakatolását hallani,
a civilizáció mély zaját,
új hangverseny veszi kezdetét:
felébredt a mai nap.

1991. 01. 12.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Az unalom

Itt fekszem és az unalom
mély barázdát vés arcomba,
mitől elvörösödik ábrázatom,
és tompa fájdalom mar.

Helyzetet változtatok óvatosan,
nehogy túlerőltessem magam,
újra belemerülök a zenébe,
hogy elűzzem magányom.

Gondolatok cikáznak agyamban,
de nehéz értelmüket találni,
mint egy homoksivatag,
el is kezd hullámzani.

Aludnék, de nincs kedvem:
rossz újra felébredni,
inkább csak fekszem,
verset írok és éhezem,
mert lusta vagyok enni,
ahhoz fel kellene kelnem...

1991. 01. 16.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Lázálmaim

Szívem, mint a nappalt
éltető fény közeleg az est,
az éjjel bús pillanatai felé.

Az elszürkülő világ hideggé
váló érzései jéggé merevednek,
az idő kerekei kattanva megállnak.

Érzem, hogy senki vagyok,
vérem lüktetése merő ábránd,
melyet kölcsönad álmom,
hogy élhessem egy éjjen át,

hogy elmúlásával vad félelem,
kétségbeesett szorongás tépjen,
marcangoljon az inneni világban,
szülve véres lázálmokat,

melyeket minden szerelmemben
riadt szívemmel odaképzelek,
mindannyiszor át meg átélek...

1991. 02. 05.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Egy szerelmi vívódás

Kinézek a rohanó világra,
látom a céltalan élet múlását,
egy nyomasztó teher fojtogat,
miközben szívek tipornak a porba.

Várom, hogy felemeltessek,
halhassam végre: szeretlek...
érzem szemeid keresését,
álmodozunk, majd riadtan libbenünk szét...

Hosszú az élet, akár a pillanat,
szeretet nélküli, mint a szerelem:
vidám kacérkodással táncolsz velem,
miközben kineveted fájdalmaimat...

Tovaszáll fekete galambokon az élet,
olajfaágak záporoznak a földre,
napfény vakítja el a szemeket,
hogy ne láthassanak a szívekbe.

Eltompulnak az érzések agyunkban,
kíméletlenül üldözzük vad álmainkat,
elbújunk csillogó álarcokba,
és eltiporjuk egymást lábújra állva.

Dühöngve forog, ugrál a fény,
felkavarja, majd lehűti szívemet a szél,
szemezünk és várunk, csak várunk,
elmúlik egy nap, egy év... és meghalunk.

1991. 02. 28.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Egy pár, egy szerelem...

Vakító szempár szögez a zenéhez,
valami kényszeríti tekintetem,
ösztönösen táncolok valakivel,
de oly mély szemeinek kéksége,
hogy máris rabja vagyok,
nem látom hullámzó környezetem,
kísérteties börtönöm időtlensége.

Hatalmas lelkierővel kiszabadulok,
partneremre nézek, tudom,
észrevette furcsa mozdulataim,
unalmas arccal maradunk,
érezzük a váltság perceit,
egyre nehezebbek mozdulataink,
összenézünk, majd elválunk...

Leülök barátaimhoz, beszélgetünk,
érzem valaki néz, vár reám...
lassan felé fordulok, szemezünk,
játszadozunk, mint egy galamb pár,
szótlan egymás felé indulunk,
táncolunk egy éven át:
egy pár, egy szerelem, egy tánc...

1991. 03. 21.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Egy szerelmi válság

Kétségbeesetten síró szívdobogásom
könyörtelen elszabadult tömegként
nehezedik határozatlan lelkemre,

elindulok, de vissza-visszatérek,
szikrázó láthatatlan villámok,
határozatlan pillantások az élet.

A szerelmi feszültség vákuuma
színeket szóró prizmaként lebegtet,
vad, állatias mosolyok, vörös szemek
merednek hívogatón érzelmeimre:

jöjj, érintsd meg forrongó testemet,
kísérd szűzies szenvedélyem!

Áthatolhatatlan köd ereszkedik le,
vakító szivárványsugarak záporoznak
a tömeg pókhálós mozdulataira:
elérkezett az én időm...

fülsértő kattogás lüktet a térben,
lazuló bilincsem összezáródik,
utolsó fohász hagyja el torkomat,
érzem: megőrülök a szerelemtől.

1991. 06. 08.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Katona vagyok

Mikor kihívón felvillannak a fények,
és hátborzongatóan felcsendül a zene,
szívem lázasan dobban tieddel egyszerre,
és mint szivárvány a színekkel,
kellemesen igézve összeolvadnak a szemek.

Elindulnék végtelenbe tűnő utamon,
de vissza-visszatérek, hogy láthassam tekinteted,
mely mint üstökös szórja a szerelmet,
és állít közénk mérhetetlen távolságot:
nehéz szívvel lerogyok a földre,
érzem, hogy e tűz belül egekig ér.

Katona vagyok, a tisztnek egy senki,
hátamon ostorként csattognak parancsai,
mind elválasztani akarnak tőled,
szolgálni, kúszni-mászni, sohasem kérdezni,
nincs jogod, érzelmed, csak kötelességed,
nem láthatlak, csak álmodhatok felőled.

Éjjel-nappal gyötörnek a véletlenek,
elbújnék a balsors elől, de nem tudok:
hideg, érdes hangon ordítanak értem,
megtalálnak, majd lelkemtörve bukok
az előttem megalázottaktól forró homokba.

Feltérdelek, délibábként tükröződöl felém,
imára kulcsolom kezem: szeretlek,
nagyon szeretlek, jöjj, jöjj közelebb,
hadd láthassam újra gyönyörű tekinteted!
De a vakító fény elűzi látomásom,
porrá omlok, majd elragad a szél...

1991. 06. 26.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  A vég

A megfékezhetetlen szél titáni erővel
mardossa egyre halványuló pilácsom,
újabb és újabb elveket tépve ki belőle...
testem hajlékony fűszálként enged
az elemi erőszak túlerejének,
felettem sötétkék felhőkbe
burkolódzik az azúrkék égbolt.

A láthatár vörös fényben vibrál
a villámok pokoli násztáncától,
és mikor már-már körülölelt
e természetfeletti élő színjáték,
egyre erősödő dübörgéssel megállt
minden mi mozgott és létezett,
elérkezett az én időm: itt a vég.

1991. 07. 15.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Látni vélem

Fásult mozdulatokkal élem sorsomat,
belemerülve a mély szemek tekinteteibe,
a forró örök szerelmek ezreit élve át.

Már érzem kitörök a jelenbe,
mikor halványuló csend ejti álmomat,
leülök, és végigsírom az éjszakát.

Majd egy újabb nap, újabb világ,
tompa kín szívem csücskében,
altató tűként éget a reményben:

látni vélem bánatos tekinteted
ezüstös holdként bujkálva felhőkben...
Felállok, és eltűnök a ködön át.

1991. 08. 01.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Álom a tengerről

Súlytalanul úszok a tenger
bizsegtetően simogató árjában,
minden erőfeszítés nélkül,
átengedve magam álmaimnak,
a hullámok babusgató ölelésének.

A vakító nap forró szemezése
égetve döfködi szívemet,
elájulok... Hullámok ébresztenek
lidérces álmom tombolásából,
és felcsendül a szirének éneke.

Odüsszeusz rohan felém hajóján,
az árbochoz vakra-süketre kötözve,
odasétálok hozzá a víz hátán,
leoldom láncait, beletűnik a fénybe...
vad hörgéssel feltámad a szél.

Hullámhegyek nőnek az égig,
melyeket sötét tornádó kísér,
félelmem az igaz-szerelemről mesél,
mely pillanatok töredékéig tart,
miután csak a mély csend marad.

1991. 08. 06.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Egy visszatért szerelem

Egyszer csak éreztem féktelen,
őrült nézéssel nézel,
azt lesed mikor fordulok
megbűvölt áldozatként feléd.

Szerelemről álmodoztál,
mintha visszatérnék hozzád-
eldobtál, majd szeretni akartál,
hol hát az igazság?

Vadul dübörög a zene,
a fény szinte szemünkbe mar...
ölelj, a tánc magába fogad!
Szoríts, tárd ki szívedet!

Én ismét szeretlek téged.
Nincs ki már kettétéphetné
szerelmünket, te is érzed?
Testünk-lelkünk a szerelemé.

1991. 09. 14.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Segíts megszületnem!

Álmaimban sötét alagutak
kísértetjárta falai közt
rémülten keresem a kijárat
fényt ígérő szabadságát.

Lábam rég elfáradt már,
szívem is torkomban kalapál,
mégis vakon rohanok
távolodó halálom után.

Megállnék félni és sírni,
de nem lehet: csak szerethetlek,
eljövendő emlékeinket siratva...
szerelmem, segíts megszületnem!

1991. 09. 15.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Gyere táncolj velem!

Gyere táncolj velem!
Érezd, hogy átjár a zene,
lábad ellop egy ütemet,
mely oly jó...
gyere ez szabaddá tesz,
élvezd a zongora játékosságát,
a dob szívet utánzó dobbanását...
gyere ölelj szorosan át,
nincs ehhez hasonló.

Gyere táncolj velem!
Soha ne engedj el,
miénk ez a zord világ,
a mi titkos paradicsomunk...
gyere, érezd szeretlek!
szeretnék rád gondolni.
Kérlek ne nézz félre,
ne akard, hogy vége legyen...
gyere táncolj velem,
ez egy örök szerelem!

1991. 09. 17.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Gondolattöredékek

Mikor kigyulladnak az éj
sötét hideget sugárzó csillagai
a kárörvendő hold körül,
szívem azt felerősítve mesél
a kozmosz visszhangzó démoni,
diadalittas örök kacagásáról...

hallom felcsendül
egy véletlen dallam,
elhalkul, belevész a semmibe...

madarak repkednek céltalanul,
meghalnak, elfejtődnek,
ártatlan életük érzelmeire
nem volt kíváncsi soha senki...

a világ ezernyi csapdája
lesi az élet ábrándjait,
mind szeretne ölni,
egy pillanatra boldog lenni,
de a kör bezárja
kitörni vágyó rabjait...

szeretnék végre élni,
de eltapos egy vad gondolat,
feltornászom magam a csúcsra,
de letaszítanak az idő évei,
meghalok és látom hullámat,
amint várja útját a porba...

pacsirtaként éneklem életem,
elismételve minden embernek,
kik megköveznek bűneikért,
mert a halál oly vidám...

érzem mennyire utálnak,
mert szabadnak születtem,
nem üldöznek a reménytelenségek,
a szerelmet sem ismerem...

1991. 09. 20.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Ítélj!

Távolba vesző tekinteted,
mint hidegen izzó fénysugár
szabdalja szomorú szívemet.

Lelkem ezerszer indult el
kegyelmet kérni szerelmemnek,
de oly nehéz az igazság...

hosszú évek telnek el,
ezernyi álmatlan éjszaka,
a vak reményt táplálva,
mely talán nem jön el soha.

Napról napra láthatlak,
de nem ismersz engemet:
egymás mellett a táncban,
de oly távol az életben.

Álmaimban letépem láncomat,
lábaid elé vetem sorsomat:
ítélj, csak neked engedelmeskedem!

1991. 09. 25.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Európa

Hideg falevéleső zuhog a nyakamba,
lábam beleremeg időtlen súlyába-
halál szele kavarja az avart,
végigsöpörve a vén Európát.

Vér csordogál elaggott testéből:
a gonoszság győzelemittas nedűje,
mert ezrek dőlnek ki a sorból,
hogy milliók lépjenek a helyükbe.

Vakon pusztít a halál,
személytelenül szórva a sorsokat,
Újra itt az ősz-
elmúlás mérgezi a levegőt,
a kés kézről kézre jár...

Félelem ereszkedik a mocsokba,
nem látható a nap se már:
lebukik a véres habokba,
várni a végső feltámadást-
mely talán nem jön el soha...

1991. 11. 03.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Életem értelme

Valamit tenni, akarni kellene,
megmozdítani az egész világot,
kiabálni: emberek, ez én vagyok,
ezt én tettem, ez volt életem értelme!

De tudom úgyis elfelednék,
beletűnnék sötétlő múltba,
akár az előbbi pillanat álma:
vagyok, voltam és lehetnék...

Lelkem kétségbeesve törne az égbe,
kész feláldozni sebezhető testem,
szeretne belemerülni az időtlenségbe,
hol talán nincs is szerelem...

1991. 11. 03.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Vissza-visszatér

Lassan, majd egyre gyorsabban,
mintha nem is haladna -csak lenne,
ideér és átgázol rajtam,
beleolvad a gomolygó ködbe.

Vissza-visszatér, hogy sírni lásson.
Örökké hallom vidám nevetését:
mint egy végtelen rémálom,
eltipor, mert önmagától fél.

Könnycseppek égetik át koporsóm-
fény préseli szét szívemet,
majd elhomályosul újra minden,
és hallom dalom a halálról...

1991. 11. 03.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!



  Karácsony

Milliónyi csillogó hópehely,
megannyi lidérces álom,
halott fenyőfa díszes árnyékában.

Remegve nézem a gyertyákat,
fülsértő sercegésüket is hallom
szirénaként sikoltva szívemben.

Évek zuhannak a múltba,
laza, gyenge fonalat húzva,
véres koncait lerágja a nép,
mely talán már önmagából él.

Sűrű szó fedi könnyeink,
pénzben megidézve eleink,
ijedt magyar varázslat:
ajándék a karácsonyfa alatt.

1991. 12. 30.
 

Vissza az 1991-es év verseihez!

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2023 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.