Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Leányvári Adrienn versei


  Messzeségben

Szerelmünknek immár vége,
elveszett a messzeségbe.

Elengedtük mégis egymást,
mindkettőnket vár egy új társ.

Hogy sebeink gyógyuljanak,
elégettük a kis hidat.

Ami szép volt, mind a múlté,
megőrizzük az emlékét.

Vár az örökkévalóság,
és a megértő barátság.

Emberöltők jönnek-mennek,
de szívemben ott lesz helyed.

Boldog, vidám, szebb életet neked!
 

Vissza az elejére!


  Szerelmed tengerén

Sziklás partok mentén lépkedek,
szilaj hullámok nyaldossák lábamat,
piciny homokszemcsék
simogatják meztelen talpamat.
Hiányod fájdalma szívembe mar...

Vágyom szemeid kékjét,
szerelmes csókjaid,
karod forró ölelését,
a melegséget, mely bensődből fakad.
Hiányod fájdalma szívembe mar...

Mágnesként vonz szenvedélyed,
hol gyengéd, hol őrült tüze elvakít.
Szomjazom ki nem mondott szavaidra,
minden percre, mit veled tölthetek.
Hiányod fájdalma szívembe mar...

Szerelmed kikötőjében lehorgonyoznék,
megpihennék múltam romjain...,
hol a végtelennek tűnő örök habok
lágyan ringatják közös hajónk.
Hiányod fájdalma szívembe mar...
 

Vissza az elejére!


  Félálom

Félálom, félig reggel.
Félig sötét, félig világos.
Félholt, félig őrült.
Félidő, fél döntés.
Félig otthon, fél pénz.
Fél virág, fél szerelem.
Fél lap, fél strófa.
Félig érett, félig zöld.
Fél munka, fél megoldás.
Fél öt, fél hat -
Fél lábbal a ...
 

Vissza az elejére!


  Szeretlek

Szeretlek,
mint Isten a Földet,
mint vízcsepp a tengert,
mint madarak a tavaszt,
mint növények az éltető napfényt,
oly tisztán szeretlek.
 

Vissza az elejére!


  Mondd, miért?

Mondd, miért e könnyek?
Mert gyáva szerelmed,
kínzó önzésed
kegyetlen árulás
fájó szívemen.

Mondd, mért hát e könnyek?
Hiszen gyáva szerelmed,
kínzó önzésed
kegyetlen árulás
fájó szívemen...
 

Vissza az elejére!


  Csiszolatlan gyémántok

Csiszolatlan kőként
vált eggyé a sorsunk,
egymást egyengetve
haladtunk az úton.

Veled és csak érted
vártam a holnapot,
hogy lelkünk legmélye
összeolvadhasson.

Egyedül lépdelek
most ezen ösvényen,
várva eljövendőm
éppen úgy, mint régen.

Eléd hintem most hát
életem nagy kincsét,
melyet csak a halál,
a kegyetlen mar szét.

Feltárom, ím neked
lelkem minden titkát,
te valódi, fénylő,
csiszolatlan gyémánt.
 

Vissza az elejére!


  Várlak

Szikrázó fényű
arany szárnyakon
tavasz libben szét
lépteid nyomán.

Madarak hangját
zsongja már a táj,
s virágok bontják
finom szirmukat.

Zúgó fák árnyán
víg gyerekzsivaj,
s én egyre csak várlak,
várlak haza.
 

Vissza az elejére!


  Zuhogó vízesésnél

Zuhogó vízesésnél
fekete virágok nyílnak
széttépett szívemen,
kutyaként marcangolva
tehetetlen testemet.
Zápor-könnyek mossák
a fekete határt,
csobbanásuk várja,
várja a halált.
 

Vissza az elejére!


  Ólomlábakon
/Ó, miért kell...?/

Ólomlábakon jön a reggel,
Meseszép tájon
Integet a halál,
Életfa bontja lágyan
Rothadó leveleit,
Tündérek játszanak
Kegyetlen csatát.
Erdei tisztáson - hol
Lopakodva jár
Libbenő szellő -
Íjuk eltalál.
Gyáva énekével -
Lantja hangja száll -
Egyre hevesebben,
Napra néző szemmel,
Nagy-nagy félelemmel
Istent dicsőíti
Egy halott madár.
 

Vissza az elejére!


  Vérvörös tóban

Vérvörös tóban
úszik egy porszem,
kegyetlen sorsát
várja a létben.
Jéghideg szél fúj
piciny testére.
Jaj, hová bújjon?
Hol van menedéke?
Örvénylő fájdalom
lapítja és nyomja,
szíve egyre súgja:
valaki taszítja.
Torkában gombóc,
hátában lándzsa.
Egyre kiáltja:
"Áruló!"... Hiába.
Rúgja, üti-vágja,
szúrja-marja, rázza...
Valaki tán fentről
Emesémet várja.
 

Vissza az elejére!


  Kikeleti fények

Szikrázó napsugár
játszik a fákon,
megtörik fénye
egy piciny virágon.
Madarak éneke
zeng közel és távol,
Isten arcát látom
e kikeleti tájon.

Kikeleti fények (átirat)

Szikrázó napsugár
játszik fenn a fákon,
megtörik fénye egy
picike virágon.

Madarak éneke
zeng közel és távol,
Isteni arc dereng
kikeleti tájon.
 

Vissza az elejére!


  Hajótörött
(A kitaszított)


Megállt az idő,
vége a nyárnak,
mindenek lelkében
dermedt szelek járnak.

Jég fedi be
a nagy tavat is.
Meddig kell őneki
bűnhődni itt?

Kitaszítottként
éli világát,
senki sincs,
ki dédelgeti álmát.

A semmi közepén
egy korhadt fa áll,
fájdalmában körülötte
őrült táncot jár.

Ki mondja, mi
a léte bizonysága?
Ki látja, mikor
hullik le a szárnya?

Mily hatalmas kín!
Ó, meghasonulás!
Esengve remélne
feloldozást.

Remegő mellkasa –
mi árva már –,
eldobott lelke
csak arra vár,

hogy virító mezővé
alakuljon át.
Hiszen a lényeg,
mit nem minden szem lát:

Sérült szív is lehet
erős, lágy és meleg,
tud még adni, s kapni
igaz szeretetet.
 

Vissza az elejére!


  Az aranyesőhöz

Sárga fényű csillagocskád
csábítóan nézeget, vár.
Négy kis szirmod hogy kibontád,
napsugárként virítoz rám.

Hol madarak csicseregnek,
nincsen párja vesszőidnek.
Mosolyt csalva kisgyerekre
tavaszt hirdetsz mindeneknek.
 

Vissza az elejére!


  Angyalként

Amily gyorsan jöttél,
olyan gyorsan mentél.
Értem meghalni is kész,
örökké szerető szíved másé.
Szavaid magasra emeltek,
égő tüzed elkápráztatott,
de szédült magasságokból
nagyobbat zuhanunk.
Így angyalként tovaszállok,
hirdetve boldogabb világot.
 

Vissza az elejére!


  Ébredő természet

Látod virágok
színpompás szirmát,
látod fűszálak
harmatos álmát.

Érzed a szellő
lágy libbenését,
érzed a tavasz
friss ölelését.

Hallod a fáknak
hűs susogását,
hallod madárkák
víg dalolását.

Ismered már a
rovarok népét,
ismered mind a
kis kövek fényét.

Tudod, mitől "táj"
reggel e környék,
tudod, miért is
ébred e szépség.

Tudom, hogy érted
virággá válok,
s tudom, hogy mától
a holnapot várod.
 

Vissza az elejére!


  Rabod vagyok
(Zöldellő mezőn)


Zöldellő mezőben,
fűszál-ölelésben,
arcod fel-felvillan
bárányfelhős égen.

Hajladozó ágak,
bimbót hozó gallyak,
színes kis virágok
kísérik utamat.

Ismeretlen érzés
kerít hatalmába,
lágy szellőként fújja
hajamat orcámra.

Látom nyílt mosolyod,
érzem hűs illatod,
várom érintésed:
íme, rabod vagyok.
 

Vissza az elejére!


  Repedő jég

Jégpáncélba bújva
lelkedet véded, de
nyitott álarc alá
szívem beengeded.
Reped a jégtábla,
s látom felvillanni
kikacsintó, vidám
kis napsugaraid.

Színes csodát festve
álmodom világom,
csókod, s ölelésed
minden percben vágyom.
Közeledben lenni
mosolyt csal arcomra,
szemeidbe veszve
nyugodt vagyok újra.

Minden, mi a múlté,
szertefoszlik egyszer,
háborgó víz után
csendes lesz a tenger.
Az, aki szeret, tán
sebet kaphat újra,
de tudom, hogy érzed,
lépned kell az útra.
 

Vissza az elejére!


  Gondolataimba fészkelődve

Töprengek. Múlt, jelen, jövő...
Kivel mit éltem át,
mit rabolt el tőlem,
mily útravalót vittem,
mi érte meg, s mi nem,
kivé lettem általa...
Válaszút előtt állok újra.

Nem úgy, mint eddig,
most egészen más:
érdekes, felemelő,
furcsa, meglepő.
Ismét tanulok tőled
magamról, rólad,
a világról, érzéseinkről.

Tisztelsz, s én tisztellek
nem sietve, nem felemésztve,
nem megbántva.
Gondolataimba fészkelődtél,
szívem részévé lettél.
Legyen, ahogy Te akarod,
az Örökkévalóságig...

Cammogva jár az idő,
lassan múlnak
az órák és a percek.
Várnom kell még:
ezt tanulom.
Igen, elfogadom,
mert kedvellek téged.
 

Vissza az elejére!


  Lelkem hangjai

Lelkem énekel, mint
kicsiny madárka,
Neked, ki meghallod,
szívem kitárva.

Pilleszárnyon repül
hegyen-völgyön át,
Feléd, ki megérti
bensőm dallamát.

Nyitva azonban csak
akkor tartom én,
hogyha nyitott szívvel
közeledsz felém...

Amint velem tartasz,
hangom Hozzád száll,
hisz érzem, hogy Nálad
otthonra talál.
 

Vissza az elejére!


  Reám találtál

Napsugár játszik a
szikrázó bérceken,
tigrisként ugrik a
tájra sejtelmesen.

Lelkem édes dalát
zúgva zengik a fák,
szívem a szívedhez
végre hazatalál.

Arcod kontúrjai
sok ezer virágon,
egyek vagyunk immár
ezen a világon.

Magam képét látom
csillogó szemedben,
benned megtaláltam
kincsem, mit kerestem.

Kis madaram veled
újra szabadon száll,
boldogságban úszom,
mert reám találtál.
 

Vissza az elejére!


  Ha itt vagy velem...

Ha itt vagy velem,
minden más:
nekem nyílik
sok színes virág.

Ha itt vagy velem,
minden szép:
kristálytiszta
az azúrkék ég.

Ha itt vagy velem,
minden jó:
szellő ringat
tavon kis hajót.

Ha itt vagy velem,
tudom már:
velem dalol
Pacsirta madár,
ha itt vagy velem...
 

Vissza az elejére!


  Ősz tündér

Piros-barna köntösbe
öltözik az őszi táj,
sárguló lombkoronán
vígan dalol száz madár.

Színes levelet hullajt
lassan minden kicsi ág,
magasló fa odvába
szorgos mókus szaladgál.

Napsugárban úszik még
ez a sokszínű világ,
kirándulni hív minden
hegy, völgy, orom, bérc és vár.

Fenyőerdő sűrűjén
egy vaddisznó csorda jár,
avartakaróra lép
szarvas, őzbak, rókapár.

Erdő-mező érlel most
ízes, édes kincseket,
s ősz tündére táncot lejt
a szikrázó bérceken.
 

Vissza az elejére!


  Álommanó

Lelkem minden kívánsága,
kicsi fiam, érted szól ma.
Figyelem, amint szemedre
Álommanó kincsét szórja.

Éppen csak, hogy elaludtál,
s Álomország felé szállva
álomporként hullik reád
Manóföldnek száz csodája.

Pillácskáid megrebbennek,
szóra nyitnád picike szád,
s édes arcod szegletébe
mosolyt csal ez a kis zsivány.

Tudja minden kicsi gyerek:
Álommanó játszik veled.
Én meg egyre csak azt lesem,
hogyan alszol édesdeden.
 

Vissza az elejére!


  Örök ünnep

Hófedte tájon
meghitt karácsony,
kis fenyőfákon
ezer fény táncol.

Meleg szobában
gyertya a tálban,
béke a földön
örökre jöjjön.

Szemedbe nézek,
s mennyekig érek:
mert mi megőrizzük
szívünkben e lángot.
 

Vissza az elejére!


  Hajnal

Dereng hajnalfény már,
s ébred künn a város,
ismét megcsodálom,
mint suhan a tájon.

Vad rohanás helyett
picikét megállnék
nézni a kelő nap
megannyi új színét.

Szomszéd rádió szól,
kávéillat terjeng.
Kócos falevelek
álmosan figyelnek.

Korai órában
megállóban várok.
Villanyoszlop bólint:
Jó reggelt kívánok!
 

Vissza az elejére!


  Üresség
(Segélykiáltás)

Egyhangú mában
megkopott fák,
jeges vidéken
kialudt láng.

Megannyi könnycsepp,
beszédhiány,
sivár érzelmek:
Ez vár ma rám?

Szárnyaim vágyom
repülni már!
Vár valahol még
színes világ...
 

Vissza az elejére!


  Repülök hozzád

Napsugárban úszva,
repülőnkön szállva,
zúgva felhők fölött,
csodás képek között
vidáman és tisztán
élvezem a tájat,
s kavargó gondolatim
körülötted járnak.
 

Vissza az elejére!


  Bűneink súlya alatt

Tehetetlen álltam
némán, holtra váltan,
bízva és remélve
kiutakra vártam.

De jajszóm nem hallád,
hang nem ért el hozzád:
túl kegyetlen bírád
hajthatatlan volt már.

Önző lett szavad,
s dühöt szült a dac.
Emesém elveszett,
kínom fájó, vad.

Bűnünk súlya alatt
talajunk roskatag.
A ránk mért feladat
megoldatlan maradt.

A hóhér lesújtott,
fejünk porba hullott.
Soha meg nem tudjuk,
vajon mennyin múlott...
 

Vissza az elejére!


  Csend

Élet, születés,
Sírás, nevetés,
Játék, építés,
Testvér, békítés,
Tanulás, éneklés,
Tanítás, nevelés,
Utazás, lebegés,
Pofonok, keresés.
Gyűlölet, szerelem,
Szárnyak, sérelem,
Vágyak, értelem,
Fájdalom, érzelem,
Csalódás, szeretet,
Nyugalom, félelem.
Munka, stresszelés,
Rohanás, szétesés,
Gyermek, negyven év,
Remény, remegés,
Görcsök, vetélés,
Vérzés, Emesém...
S most fájó a csend.
 

Vissza az elejére!


  Szellő

Szellő, ha lengedez,
engedem: reggelen
rejtelem-tengerem
engem is elvigyen.

Téged, kedvesem
lelkes esteken
ennyi sejtelem
kerget kedvesen?
 

Vissza az elejére!


  Tavasz

Szellő lengedezik,
fenyő hajladozik,
harmatos fűszálakon
hangya szorgoskodik.

Szirmok játszadoznak
odakinn a réten,
kislány bájos mosolya
megcsillan a fényben.

Hegyorom pompázik,
zöldül már a lejtő,
a hegytetőn szikrázik
fodros bárányfelhő.

Ezernyi kis bogár
zúg-búg mezőn, erdőn.
Szürke felhő közeleg –
elteszem az ernyőm.
 

Vissza az elejére!


  Szülinapi emlék

Szerelmünknek régen vége,
elveszett a messzeségbe.
Ami szép volt, mind a múlté,
megőrizzük az emlékét.

Elengedjük végül egymást,
mindkettőnket vár majd új társ.
Hogy sebeink gyógyuljanak,
elégetjük a kis hidat.

Még ha sokszor fáj is,
s érzékeny a frázis,
szárnyaimat vágyom
széles e világon.

Egyhangú táj, megkopott fák,
jeges vidék, kialudt láng,
beszédhiány, dacos magány,
36 év. Kérlek, ne várj!

Mutasd meg a színeidet,
nyisd ki mindig szemeidet,
ne tagadd meg érveidet,
álarcodat végre letedd!

Dús mezőkön szaladgálni,
bájos tájakat csodálni
vágynék: lépteim vezetve
és hibákat nem keresve

bemenni az ajtón,
elfogadva százszor,
magányom feledve,
hiányod temetve.

Emberöltők jönnek,
szívemben hűl helyed.
Szebb életet Neked!
 

Vissza az elejére!


  Tavaszi hangulat

Pici madár ül fa ágán
trillázik a furulyáján.
Kizöldülő rügyeken át
rád mosolyog a napsugár.

Megcsillan kristály-tó vizén,
hol inni jár szarvas legény.
Selymes bundát most cserélte
tél-szürkéről barna-rőtre.

Jókedv lengi be az erdőt,
s azt suttogják:Itt van, eljött,
kire olyan sokat vártunk.
Megérkezett, itt van nálunk!

Minden állat vidáman jár.
Itt a Tavasz, vége van már
hosszú, fázós, éhes télnek,
kezdődhet a gazdag élet!

Örömükben táncot járnak,
bújócskáznak, fogócskáznak...
Tavasz tündér vígan nézi,
s nagy munkáját csendben végzi.
 

Vissza az elejére!


  Áldás

Fényes ezüst holdanya,
tündérléptek ritmusa,
hullámoknak moraja,
meleg ebéd, vacsora,
színes mesék mosolya
legyen szíved otthona.

Izzó arany napkorong,
csilingelő dallamok,
kitárt szárnyú angyalok,
üstökös, mely felragyog,
éj sötétjén csillagok
kísérjenek utadon.
 

Vissza az elejére!

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2017 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.