Domahidi Klára versei
| |
Őrült lángok
Kósza árnyak suhannak az ablakon,
szelíd holdsugár játszik arcomon.
Kúszik, messze száll sejtelmes fénye,
ezer színnel oson át az éjbe.
Magába rejti a nyár illatát,
békaszerenádot, tücsök dalát.
Szívünk mélyén lobbanó parázs,
ébren köszöntjük nap sugarát.
Aranyló fénye játszik arcomon,
friss reggel kopog az ablakon.
Életre kelnek a legszebb vágyak,
őrült lángok ránk találnak. |
|
| |
Zuhanás
Zuhan esőcsepp a fára,
mint lelkemre - lelked hiánya... |
|
| |
Fájdalom
Megrekedt sóhajok, szétrebbent vágyak,
elrejtett szavak ketrecbe zárnak. |
|
| |
Összefonódás
Októberi ködben árnyba zárt világ.
Összefonódott lelkünk egymásért kiált. |
|
| |
Lejtőn
Pokolba zuhantam,
feneketlen kútba száműztem magam.
Rettegésem nyomán
szétzilált jajfoszlányok
zúgtak a pusztán.
Kiáltásom elhalt a zajban,
mely bennem tombolt...
Küzdeni nem volt erőm.
Egykor jártam hegytetőn,
de darabokra omlott alattam.
Mélybe estem.
Álmaim törött szilánkjai
szanaszét hevertek,
messzire sodorta őket
titokzatos erők fuvallata.
S az élet peremén – konokul -
rám tapadt a remény.
Megláttam egy csillagot,
oly távoli volt.
Sötétben és hidegben is
pislákolt a Hold.
Megindultam fölfelé,
most nem nézhetek vissza.
Közben gallérom
sűrű könnyem issza. |
|
| |
Tűz
Lobbanó láng, pernye száll,
ős-parázslány táncot jár.
Magasba szökken fénye,
szikrát szór forró vére.
Belekap ág hajába,
lángol rőt szempillája.
Csókja perzsel, hajtja vágy;
elemésztő tűzvarázs.
Majd izzó karja búcsút int,
már fenn a légben, ott kering.
Aztán múltat feledve
tör ki a végtelenbe. |
|
| |
Csak fogd meg két kezem...
Mikor gondom rám zuhan,
s nyom le a földre,
csak fogd meg két kezem.
Erőt merítek belőle.
Mikor a nap szikrázó sugarát is
szürke színben látom,
csak fogd meg két kezem.
Nyugalmam megtalálom.
Mikor ködfátyol ereszkedik rám,
s takarja előlem a fényt,
csak fogd meg két kezem.
És maradj az enyém.
Mikor a komor sötét
elnyomja vágyunk örömét,
csak fogd meg két kezem.
S töröld le szemem könnyét.
Mikor a csoda, amire vágyok-
egyre csak késik,
csak fogd meg két kezem.
S már nem is hiányzik. |
|
| |
Gyertyaláng
Melyik végén ég a gyertya?
Kétfelől csorognak könnyei.
Csak gyarapszik,
gyűlik a bánat.
Szívemnek nem tűnnek el göröngyei.
Bárhogy is akarom,
jó nem lehetek hozzád.
Vagy téged gyötörlek,
vagy magamat.
Vagy mindketten elégünk,
mint e gyertya.
S utánunk csak szétfolyt
emlékünk marad. |
|
| |
Taníts nevetni!
Mi az, hogy nevetés?
Valaki mutassa meg nekem!
Hogy csinálják ezt mások?
Adj reményt, s én várok...
Taníts nevetni, szívből, igazán.
Nem félig, kis halvány mosolyt csupán...
Valamire régről még emlékezem.
Azt a nevetést varázsold elő nekem! |
|
| |
Levél
A múlt fájdalmát elfedi
apránként a remény.
Szárnyat bontó sóhajok
törnek utat feléd.
Hozzád bújok, megszűnik
lelkem vacogása.
A holnapnak ad értelmet
vágyaink sodrása. |
|
| |
A természet neszei...
Nyári reggel csend dala száll,
s engem kinn a réten talál.
A természet neszezése
lelkemnek kedvenc zenéje.
Lágy szellő fülembe susog,
rozsdafarkú nekem csipog.
Kis csiga békén vánszorog,
sziromlevél rám mosolyog.
Fenyőillat erdőszélen
száll felém a langyos szélben.
Harmat csillan rózsa szirmán,
aztán elszáll napfény szárnyán.
Messzeségben magam vagyok,
kaput nyitnak csend – angyalok.
Nem kísért emberek szava...
Betölt ősi harmónia. |
|
| |
Csigaház
Csöndet akarok,
magányra vágyom.
Hagyjatok egyedül,
senki se lásson.
Bemászom a csigaházba,
magamra szögezem az ajtót.
Csak egy kicsiny résen át
látom a vékony holdsarlót.
Kintről halk mocorgás hallik:
gyermekeim neszezése.
"Anya, félünk egyedül.
Anya, gyere ki a fényre!"
"Anya, fázom. Éhes vagyok.
Anya szeretlek és várlak.
Hiányzol. Az öledbe ülnék.
Játsszunk vad kártyacsatákat!"
Kinyílik a csigaház,
bátortalan léptek.
Ölelésre tárul karom:
"Ti vagytok nekem a fények." |
|
| |
Mennyire jó...
Mennyire jó,
ha fellobban egy szikra.
Mikor a szíved
valaki kinyitja.
Beleszédülni
egy őrült ölelésbe...
Együtt kiáltani
az éj sötétjébe.
Hallgatni -
Egyszerre törni meg a csendet.
Egymásra figyelni.
Óvni a szerelmet. |
|
| |
Lépeget az ősz
Lassan lépeget az ősz,
utat tör az ősi ritmus,
dallammá dobban szívemben
e konok, visszatérő rigmus.
Egy-egy nap még tüntet a nyár,
még titkolja erejét a szél,
s a fák színének karneválján
egyre fáradtabban táncol a fény. |
|
| |
Beszélj hozzám!
Fátyolként ölel át a csend...
Hová tűnt szívemből a rend?
Eliramlott, mint szökkenő szarvas...
Beszélj hozzám, most ne hallgass!
Bíborszín varázs: naplemente.
Mért vagy távol minden este?
Az idő oly lassan ballag...
Beszélj hozzám, most ne hallgass!
Tüllszoknyás tündérek tánca -
Rám ereszkedik lelked hiánya...
Szívemből friss, zsenge fű sarjad.
Beszélj hozzám, most ne hallgass! |
|
| |
Van néhány...
Van néhány olyan titok,
mit megfejteni nem tudok.
Van néhány olyan hibám,
ha tudnám, kijavítanám.
Van néhány árva dalom...
Magányomban ezt dúdolom.
Van néhány megtiport álmom.
Csak megvalósulj! - ezt kívánom.
Van néhány sajgó sebem.
Kevésbé fáj, ha elfeledem.
Van néhány kedves emlék,
mihez sötétben visszamennék.
Van néhány merész kérdésem.
Senki nem felel rá, ha kérem... |
|
| |
Az évszakok vesztesei
Jégbe fagyott rügyekben
sarjadó életkezdemények,
kifacsart szívdobbanás.
Villám gyötörte fenyőn
üszkössé vált szálegyenes,
hideggé dermedt parázs.
Elhagyott, gyönge fecskefiú,
fészkében didergő éhező,
háló nélküli halász.
Napba költözött hópihe,
lucskossá vált kristályok,
szétzúzott téli varázs. |
|
| |
Tűzijáték
Ezernyi csillag hull az égből,
piros szikrák villannak,
kúszik a tűz a magasba,
belőle fénypontok pattannak.
Néha még én is játszom a tűzzel...
feléd száll lopott pillantás,
rám mosolyogsz rejtelmesen,
s lelkünkben izzó fényvarázs.
Színes eső hull az éjből,
ránk zúdul kínzó távolság.
Tiltott szikrák válnak füstté...
Sóhajod elfojtott vallomás.
Csillagzáporral üzenem meg,
mit elmondanom nem lehet...
Hiányod árnyékot vet rám,
nyugalmam ma is elveszett. |
|
| |
Meddő álmok
Üresek az órák,
üresek a percek,
meddővé vált álmok
hasítják a csendet.
Elérhetném kezed,
simíthatnám vállad,
de visszatart a hideg,
mely belőled árad.
Lakatra zárt szíved
őrzi kincsét féltőn,
s távolodok tőled,
mint tavasz a téltől. |
|
| |
Nyári szellő, hová mész?
Parázsló ég alatt
virgonc szellő szalad.
Kitárom karjaim,
átfújja álmaim.
Forró a levegő,
jó hogy jössz, kis szellő.
Kinyitod szívemet,
üdítsd fel kedvemet!
Nyári szellő, hová mész?
Milyen kalandot remélsz?
Gyere, bújj az ölembe!
Elrejtelek örökre. |
|
| |
Telihold
A telihold gyönyörű,
selyemfényű, gömbölyű.
Ablakomon bekukucskál,
minden este reám talál.
Bánatomban megvigasztal,
átölel, ha túl nagy baj van.
Fénye szétterül a réten,
amikor lehajol értem.
Nagyon öreg jó barát,
éjjelente rám vigyáz.
Sosem hagyna cserben,
ringat engem csendben.
Ez az öreg jámbor
világjáró vándor.
Feltűnik ő Afrikában,
fel a Csendes-óceánban,
a Salamon-szigeteken,
Antillákon, s Budapesten.
Láthatod őt Ázsiában,
Oroszföldön, Svédországban.
Sosem alszik, nem pihen,
sétál körbe fényesen. |
|
| |
Erdei tesz-vesz manók
Olyan kicsi e házikó,
mint egy aprócska ládikó.
Jól elrejti gombakalap,
megtalálni nehéz falat.
Lakja három kismanó.
Az erdő művésze Vince,
mintákat fest a lepkékre.
Madarak tollát színezi,
virágok szirmát hímezi,
keze nyomát őrzi rét.
Bence ébreszti a Napot,
előhív sok-sok csillagot.
Néha üstököst is kerget,
útjára indít vad szelet,
felhőkből könnyet fakaszt.
Ignác erdei könyvelő.
Felírja, mennyi az eső.
Számlálja reggel harmatát,
csobogó patak halraját,
s mennyit nőtt a lucfenyő.
Mikor csend borul a tájra,
rázuhannak szalmaágyra.
Vince színes felhőket fest,
Bence hulló levelet szed.
Álmodnak a kismanók. |
|
| |
Hócsata
Lehullott az első hó.
Kiabáljunk: halihó!
Örülnek a gyerekek,
a torkuk is bereked.
Süvít a sok hógolyó,
hócsatázni jaj de jó!
Fázik már a tenyerem,
össze is dörzsölgetem.
Hívogat a meleg szoba,
kifulladva érünk haza.
Isszuk a friss meleg tejet,
s meséljük az élményeket. |
|
| |
Tavaszi vers
(Anyák Napjára)
Tavasz van és virágzik a som.
Virágait mind neked adom.
Neked szól a pacsirta dala,
kicsalogat a nap sugara.
Szellő lobogtatja hajadat,
cirógatja kedves arcodat.
A természet neked újul,
esőcsepp is meg-megindul.
Hozzád érkeznek a fecskék,
hogy fészküket megkeressék.
Viszonzásul jókedved adod.
Mosolyod, mely mindig rám ragyog. |
|
| |
Alkotás
Húzz egy vonalat körbe,
lehet bármilyen görbe.
Fess rá csodás színeket,
kitárul a képzelet.
Dolgozik varázsló kezed,
így születik a műremek.
Ez itt erdő, ez itt a tó,
egész szívet dobogtató.
Hajbókoló kis virág,
táncot lejtő vadvilág.
Füvet legelő bárány,
elkerüli az ármány.
Távolban egy kis házikó,
s szamár, kisfiút szállító.
Szinte hallom a nevetést,
látom nőni az új vetést.
Lehetsz kényelmes vagy fürge,
lyukba szaladhat az ürge.
Ha irányítod az ujjaid,
életre kelnek rajzaid. |
|
| |
Bújócska
Jó játék a bújócska,
másszunk be a fazékba!
Hogyha meglát majd anya,
ki is törik a nyaka.
Jól elrejt a fa lombja,
csak ne ess a karomba!
Szekrény mögött sok a hely,
nehogy visszafeleselj!
Bújjunk el a ház mögé,
vagy a csillagok fölé.
Nem keres ott senki,
a kezed se dugd ki!
Van a háznak kéménye,
másszunk le a mélyére!
Nem férek a bőröndbe,
fussunk ki a mezőre!
2006-09-19 |
|
| |
Harangvirág
Alkonyodik.
A kék harangvirág
színe lilába hajlik.
Szára szinte fekete.
Annyira mély a zöld,
hogy nem is látom.
Hogy fér el ennyi szín
egy kis harangvirágon?
A szirmai közül
kap magasba,
szinte repül,
mint éhes sirály
a tó felett:
egy parányi szeretet. |
|
| |
Hallgass a fákra!
Hallgass a fákra!
Az ágak susogása,
levelek rezzenése
...Földünk bús zenéje.
Hallgass a szélre!
A levegőégre...!
Szennyezett, füstös léte
életünk tükörképe.
Az esőt hallgasd!
Halk sírást hallasz?
Csorog savas könnye,
bekúszik a földbe...
Ne fogd be a füled,
hallgasd csak a füvet!
Könyörgő, szép dala
Földanyánk sikolya.
Szakadt ózonruha!
Eljut hozzád szava?
Ki itt a hangadó?
A Föld nem eladó! |
|
| |
A Mester és én
A Mester a kezébe vett...
Képlékeny agyag a lelkem.
Megfogott, az asztalra tett:
formázható anyag lettem.
Letépett itt-ott egy darabot,
minden felesleget eltávolított.
Erőteljesen körbe pofozott,
időnként vízzel megsimogatott...
Hogy mi készül belőlem?
Nem tudom.
Hogy egyszer elkészülök, sejtem...
Remélem, a forró kemence után
nem kerül szemétbe selejtem. |
|
| |
Fekete éj
Fekete éjben
fekete lepkék
fekete táncot járnak.
Fekete pókok
fonják hálóikat,
mibe fennakad a bánat.
Vergődik,
szabadulni akar,
de a háló csak szorosabb.
Kiáltása
elcsendesül,
sóhaja is egyre halkabb.
Mentsétek meg,
mert elpusztul!
Elmúlik egy lélek.
Csak egy kéz,
mi felé nyúlna,
visszaadna minden szépet.
Virrad már,
jóllaktak a pókok.
Új hálókat szőnek.
Várják,
aki arra talál.
Új áldozatok jőnek. |
|
| |
Sas madár
(Kóródi István: Húsvét c. novellája nyomán)
Sas madarat küldtem az égre:
Szóljon a Napnak,
hogy ébredjen végre.
A Nap álmosan nyújtózkodott.
A Földre hideg párát,
ködfátylat dobott.
A hömpölygő, szürke felhőket
madaram szárnyaival hasogatta,
mint favágó az erdőket.
Rajta ablakot nyitott,
s néhány fénysugár
hozzám eljutott.
Szétoszlott a sötét homály,
vízcseppeken csillant a fény,
beborított a ragyogás.
A sugarak záporában
melegedtem
napruhában.
Fölöttem köröz most is a sas,
s az álmaim elfedő sötét lepel
lassan széthasad. |
|
| |
Világ szegénye
Csikorgó hideg, vacog a táj is,
zúzmarás ágon kisveréb fázik.
Süvöltő szélben hóbucka épül,
bús nyomortanya fehérré szépül.
Rozzant kalyiba hóvárrá válik,
teliholdfényben csillog, szikrázik.
Hó súlya alatt tető beomlik,
Fagykirály őrült kacaja hallik.
Távoli tanya, világtól zárva
a hófogságban felmentést várna.
Vacog a kályha, áram rég nincsen,
üres a kamra, elfogyott minden.
Eláll a vad szél, hópehely táncol,
öreg apóka havat lapátol.
Gyöngül ereje, lázas a teste,
társa magánya, szomorú kedve.
Álmában tündér tüzet rak, táncol,
mosolygó arccal beteget ápol,
meleg levest nyújt feléje csöndben,
s ekkor az álom eloszlik ködben.
Beteg éhező, nyomorgó senki,
rád már e földön nem gondol senki!?
Utolsó gyertya kialvó fénye,
reggelre nem él világ szegénye. |
|
| |
Télben, fagyban
Téli fagy ropja táncát,
szél süvölti énekét.
Csillagfényű havas úton
vacogva, fázva jössz felém.
Jégvirág fedte ablakom
messziről integet neked,
szobám melege hívogat,
sietteti a perceket.
Lélekben már itt vagy velem,
féltőn átölel két kezed,
szorosan hozzád simulva
átmelegítem lelkedet. |
|
| |
A kereszt
Miért lenne okom panaszra?
Esedezésem Ő meg nem tagadja.
Igéje biztat, hogy nem hiába vár,
az Ő szeretete engem is megtalál.
Kétségeim is Reá bízhatom,
Tőle jut nékem is irgalom.
Bizalommal nézek a keresztre fel,
Jézus lehajol és magához ölel. |
|
| |
Nyiss kaput...
A mélységből csak felfelé visz út,
vagy lenn ragadsz, vagy nyerhetsz háborút.
Van egy kéz, ki magához emel,
ragadd meg bátran, s rád gondot ő visel.
Ha olykor mégis legyőz a csüggedés,
tudd, hogy a felhők fölött kék az ég.
Megtalál bárhol a kegyelem,
csak nyiss kaput a szíveden. |
|
| |
Pislogó gyertyafény
Volt idő, mikor mustármagnál
is kevesebb hittel éltem,
s a keskeny útról hol ide,
hol oda le-letértem.
De pislogott még a gyertyafény,
nem oltottad ki a lángot,
igaz néha csak kevéssé,
de mindig parázslott.
Megrepedezett nádként
kitettem magam száz veszélynek,
de te igazítottad lépteim,
hogy hozzád visszatérjek.
Most már rád bízom önmagam
Uram teljes egészen,
S Te megfogod a kezem,
S átvezetsz ezer veszélyen. |
|
| |
Mutass rá...
Úr Jézus, mutass rá,
ha másokat megítélek,
esendő emberi bűnöket
nem ítélhet, csak a Szent Lélek.
Én sem vagyok jobb, mint mások:
gyarló, kit megejt a bánat.
Csak egy reménységem van:
az irgalom, s a bűnbocsánat.
Hadd legyek alázatos gyermek,
erős csíra a magvetőnek,
ki termővé növekedve
ajánlja lelkét a Teremtőnek. |
|
| |
A Teremtőhöz
A Föld napjára
Nyújtsd a kezed felém, Atyám,
mikor hívogat a mélység,
csak Te légy a menedékem,
és eloszlik a sötétség.
Egy picike harmatcseppben
megcsillan a fényed,
a legkisebb fűszálban is
ott rejtőzik lényed.
Te alkottad meg a Földet,
álmodtad ily szépnek,
és mi mégis pusztítjuk azt
s elfelejtünk téged.
Bezárjuk előtted szívünk,
oly sokszor vétkezünk,
Te mégis hosszan tűrsz értünk,
s kegyelmedből létezünk.
Add Uram, hogy ki még nem lát,
fogadjon szívébe,
irgalmad találja meg őt,
s töltse be szent béke. |
|
| |
Köszönet
édesanyámnak
Te vagy, aki bíztatsz engem,
azért szeretsz, mert vagyok.
Felemelsz, ha mélybe estem,
a tűz benned ott ragyog.
Bárhol meghallod, ha sírok,
letörlöd a könnyeim.
Ha emésztenek a kínok,
átveszed a terheim.
Velem örülsz jókedvemben,
mosoly virágzik kertedben.
Tőled jó szándék fakad.
Bár utam már külön járom,
te vagy a legjobb barátom.
Szeretet minden szavad. |
|
| |
Hozzád vezet...
Mint ordító oroszlán, szerte jár,
de rajtam megtört a hatalma.
Megkísért, romba dönteni vágyik,
de véd Jézusom erős karja.
Szívemben nem a gonosz már az úr,
Élet született kínból, árnyból.
ingyen kegyelmed Uram, köszönöm,
bennem élsz, felálltam a sárból.
Érezlek, szólsz hozzám, fogod kezem,
gyógyítóm vagy és menedékem.
A golgotai kereszten át
hozzád vezet a léptem. |
|
| |
Örök reménység
Egykor mint gyermeket,
az Úr értünk adta,
bűneink miatt lett
része a keresztfa.
Örök reménység, hogy
újra visszatér,
az Advent mindenkor
a szívemben él.
Angyali sereggel
majd megérkezik,
s magához emeli
hű szeretteit. |
|
| |
Szívrezdülés
Nyiss kaput a szíveden,
fény suhan a lépteden.
Nyújtsd ki kezed,
érintsen szád,
és megérkezem hozzád.
Ha körbefonnak karjaid,
valóra váltom álmaid. |
|
| |
Hozzád kúszik...
Ha az idő most megállna,
ránk borulna öröm fátyla.
Sötétségnek vak palástja
mint a szellő, tovaszállna.
Hozzád kúszik vágy és álom,
szíved mélyét megtalálom.
Lázas és szeszélyes élet-
óvom, féltem szerelmünket. |
|
| |
Feltámadás
A földre jöttél Jézus,
otthagyva mennyet és hatalmat,
hogy megszülessél bennünk,
s megnyerhesd diadalmad.
A bűn fölött győzelmet szereztél,
s nekünk adtad a hitet,
Te vagy az út, az igazság és az élet,
s letörlöd könnyeinket.
Arra tekintesz, ki szegény, árva,
ki beszéded rettegi.
S megragadjuk ígéreted,
kezed az Élet kenyerét megszegi.
Feltámadtál, s mennybe szálltál,
de mégsem hagytál egyedül.
Hozzánk küldted a Pártfogót,
s lelkünk a tiéddel egyesül.
Úr Jézus, tiéd az áldás,
hála, dicséret és hatalom.
S hogy mi benned növekedjünk,
lészen ez végső jutalom... |
|
| |
Pedig ismersz...
Értelmet nyer a kereszt:
ismersz engem, s mégis szeretsz...
Hozzád jövök, hogy ó, segíts,
bűneim súlya szétfeszít.
Vágyaim tőled elszakítanak,
pedig Te értem áldoztad magad.
Sáros lábam nyomodba lép,
és indulok, megyek feléd.
Összetört szívem kezedbe teszem,
otthonom ott lesz a tenyereden.
Hallod imám, száll a fohász,
s érkezik szent gondoskodás.
Nevelj, formálj, amint lehet,
fiad lettem, akit szeretsz.
Pedig ismersz..., s tudom Uram,
nálad Élet kenyere van. |
|
| |
Őszi ima
Hulló levelek kavarognak a szélben,
bűnbánó szívem eléd terítem.
Moss meg, óh Uram, oly kicsiny vagyok...
de kegyelmed által a szívem ragyog.
Igéd világa hintse rám a fényt,
nyisd meg szemeim és éleszd a reményt.
Szennyes múltam lezárva születhet-e más?
Csak ha Te vezetsz, s igéd vallomás.
Szorosan fogd mindkét kezem,
tisztíts meg Uram, teljesen.
Igazgasd, egyengesd léptem,
legyen éltem tiéd egészen. |
|
|
 |
|
|
 |
|
