Domahidi Klára prózái
Bioszociális testvér
Egyedül sétálni nem a legjobb, de ha valakinek fájdalom telepszik a szívére, jobb magányosan rendezgetni a gondolatokat. Rékának most erre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Hirtelen egy tompa puffanásra lett figyelmes. A híd lábánál egy nagydarab embert vett észre a földön. Leszaladt a keskeny, hosszú lépcsőn, amelyről a bácsi az imént gurult le. Véres volt az arca, csorgott a homlokáról. Fel akart állni, de nem tudott, hiába erőlködött. A szemei csukva voltak, vérrel áztatva. Réka megijedt.
– Ne tessék mozogni, mindjárt hívok segítséget. Csak tessék így maradni hanyatt fekve.
– Nem baj már, ha meghalok se... Életet mentettem egyszer régen, még ’73-ban. Egy asszonyt húztam ki a vízből. A folyóba estem, ugye?
– Nem, csak le a lépcsőn. De az jó magas volt. Hol fáj?
– Itt a hátam és az oldalam. Jöjjön, fogja meg a kezem! Félek.
Réka megfogta a bácsi kezét, közben papírzsebkendőt kotort elő a zsebéből. Törölgetni kezdte a vért a férfi arcáról. Ekkor látta, hogy a szeme nem sérült meg, csak a homlokán van egy éktelen nagy seb, és több helyen zúzódás. Azt nem tudta, vajon a gerince ép maradt-e, ezért nyugalomra bíztatta a bácsit, aki kinyitotta a szemét.
– Ó, magát hölgyem ismerem, együtt ittunk. – Réka elmosolyodott, kezdett oldódni a feszültsége.
– Komjáthy Réka vagyok. Nem ittam önnel, pedig jól esett volna.
– Nem tagadom, jó sokat magamba öntöttem. Kissé megszédültem odafönn. Csak a feleségemnek ne szóljon, kérem! Úgy félt engem, ő a mindenem. Ha megtudja, többet nem enged el konferenciára. Most sem akarta, hogy jöjjek, de a barátom kikönyörögte. Így rá vagyok bízva. Ő is író, mint én. Ezért nem baj, ha meghalok se. Van már öt verseskötetem. Mindnek ugyanaz a címe: Ó, drága teremtőm! Mert az Isten mindennél fontosabb. Utána persze a feleségem. A kedves Gizus. Jaj, csak meg ne tudja, hogy most egy híd alatt fekszem.
Legutóbb is, amikor összetörtem magam, úgy megharagudott. A drága Gizus! Mert félt engem...
Ekkor ért oda egy járókelő.
– Nagy a baj?
– Nem tudom, de kérem, hívja a mentőket!
A férfi telefonált, majd közölte, hogy negyed órán belül itt lesznek. Csak ne mozgassák a beteget.
– Nem haragszik, ha most sietek tovább? Úgy látom, elboldogul egyedül is – búcsúzott az ismeretlen.
– Menjen csak, minden rendben lesz.
Réka még örült is, hogy kettesben beszélgethet ezzel az érdekes emberrel. De egyben aggódott is az épségéért.
– A bácsit hogy hívják?
– Ó, még be se mutatkoztam. Milyen udvariatlan vagyok. Dolák Géza. Pedig mi bioszociális testvérek vagyunk. Mindkettőnket az Úr teremtett, egy őstől, és rokon a lelkünk. Remélem, itt a gurulás közben nem nyomtam agyon egy békát. Mert ők is bioszociális rokonaink, az én kedvenc állataim. A kertből is mindig összegyűjtöm őket, és lehordom a folyópartra. Hadd éljenek békében. Ha a víz kisodor egy kagylót a partra, ne felejtse el visszadobni! Vagy a pókot kivinni a lakásból az udvarra. Megígéri?
– Meg.
– De ha jön a mentő, ne mondjuk meg a címemet, csak a kempingét. Ott vagyok írótáborban. Mire négy nap múlva hazamegyek, drága Gizusom észre se fogja venni azt a kicsi sebet. Ha meg mégis, majd azt mondom, hogy megcsúsztam a zuhanyzóban. Nem szereti, ha iszom. Jaj, úgy szeretem. Ötven éve vagyunk házasok.
– Ne aggódjon! Aki ennyire szereti a feleségét, azt biztos viszontszeretik. Akkor baj nem lehet.
– Ő megmarad, mint hóban a fehérség, gyémánt ölén a zord keménység. Mag az érett búzakévében, csend a némaságban. Dal életünk feszült húrjain, mozdulatlanság halálos bénaságban, vigasz a bánat kesergő útjain. Messzi távolság a térben, titkos, mindig hű lakat. Perzselés a legtisztább vérben, izzó parázs szerelmi tűz alatt... Ilyen az én Gizusom. Ajka sűrűn suhintó ostor. Vigyáznom kell rá.
Megérkezett a mentő. Nehezen tudott közel jönni a sűrűn növő fáktól. Réka elmondta, mi történt. Géza bácsi már egészen
felszabadult, amikor beültették a mentőbe. Törése nem volt, de a biztonság kedvéért beviszik koponyaröntgenre, és benn tartják egy éjszakára, hogy megfigyelés alatt legyen. Megígérték a mentősök, hogy másnap a kempingbe hozzák vissza.
– Köszönöm a segítségét, kislány. Meg hogy foghattam a kezét. Majd küldök hálából egy könyvet. Itt a névjegyem.
– Szaván fogom! És máskor vigyázzon magára!
– Vigyáz rám az Isten. Meg Gizus, a kedves.
– Viszontlátásra!
A visszaúton Réka azon töprengett, hogy neki is lesz-e ilyen szerencséje, hogy ötvenévi házasság után a férje így rajongjon érte? Irigyelte őket, és reménység töltötte el, hogy íme, van jó példa a hosszú, boldog házasságra. Elképzelte, ahogyan idős fejjel, fehér halántékkal a szeretett férfi fogja a kezét, és azt mondja:
– Milyen szerencsés vagyok, hogy veled élhettem.
Falak között
Felhők takarták a csillagokat, a csonka hold alig pislákolt. Tapintani lehetett a sötétséget. Délután esett az eső, kerülgettem a pocsolyákat. Gyergyócsomafalván már megszokott, gyér utcai világítás miatt lassan és óvatosan haladhattam, nem akartam megcsúszni a sárban. Jól ismertem az utat, bár a gödrei minden esőzés után változni szoktak. Odaértem a kapuhoz. Már fél éve, hogy zárva tartják, azelőtt mindig tárva állt a vendégek előtt. Kulcs híján átmásztam a nagy székely kapun. Nem várt senki. Még kutya sem ugatott. Csak a szél susogása törte meg a csendet.
Itt már nem lakik senki.
Nagyszüleimet tavaly elkísértük az örök nyugvóhelyre, s itt csak a hiányuk maradt. Meg a régi ház, s benne a bútorok. A falon még ugyanott álltak a képek, az asztalon nyitott fotóalbum. Még ketyegett a falióra, forogtak a mutatók, jelezték az időt. Teltek a percek, s bennem nyitott, megválaszolatlan kérdések sokasága tolakodott elő. Ki adhat választ nagyapám helyett?
Miért mulasztottam el oly sok mindent megkérdezni, amikor még lehetett volna? Azt, hogy milyen volt, amikor a II. Bécsi döntés értelmében újra Magyarországhoz tartozott a Székelyföld? Majd harcolni 1944-ben, s öt év múlva hazatérni az orosz fogságból a szülőfaluba, újra csak Romániába? Talán beszélnek majd a frontról és hadifogságból írt levelek, amelyeket nagymamám gondosan összegyűjtött és őrizgetett évtizedeken át. Most felkutattam a szekrény mélyén. Sok levelet találtam, mivel nagyapám nem dohányzott, s minden kapott szál cigarettát elcserélt levelezőlapra. Azon adott hírt az otthoniaknak, hogy még él, és várja a viszontlátást. De az alaposan cenzúrázott sorok nem tudósíthattak a háborús helyzetről. Nem idéztek fel fegyverropogást, lövészárkot, erőltetett menetet, sem ágyúdörejt. De tükrözték a lelkiállapotot, melyet egy fiatal férj érzett a távolban maradt felesége iránt, aki éppen gyermeket várt. A féltést és aggódást, az örömöt, hogy Éva lányuk megszületett, s a fájdalmat, hogy már majdnem öt éves volt, mire először a karjaiban tarthatta elsőszülött gyermekét.
Egyszer régen, Évivel, az unokahúgommal megtaláltuk ugyanezeket a leveleket, de akkor nagyapám nem engedte, hogy elolvassuk. Pedig nagyon kíváncsiak voltunk, de soha nem mertünk szembeszállni az akaratával. Most már nem tiltakozhatott, és én úgy lapozok a levelek között, mint ahogy hívő ember forgatja a Bibliát. Már nagymamámat is csak gondolatban kérdezhetem meg, hogyan viselte azt a másfél évet, amíg semmilyen hír sem érkezett férje felől.
Milyen hálás lehetek, hogy nekem már nem kell átélnem háborút, s a szülőföldem ide-oda csatolását, és a kisebbségi sorsot. Bár annak fájdalmát még ma is viselik a székelyek.. Erről is sokat mesélhetnének e falak.
Majd jönnek mások, megtöltik élettel a szobákat, de nekik egészen mást jelent majd ez a ház és ez az udvar. Lehet, hogy lebontják a nagy, kettős gémeskutat, s építenek helyette újat. Felújítják az épületet, megújulnak a falak. Talán az elöregedett székely kaput is szétbontják, hátul a csűrt, a kiszolgált fakerítést. Számunkra nem marad más, csak az emlékek, néhány fotó, és sok megválaszolatlan kérdés, amelyet nem tettem fel időben. Örökre elkéstem.
Szégyen
Hideg tél volt. Erősen fújt a szél, vadul kavarva a frissen lehulló havat. Aki tehette, behúzódott a jó meleg szobába. Csilla hazafelé tartott barátnőjétől. Szaporán szedte lábait, hogy minél hamarabb visszaérhessen a középiskolai kollégiumba. Kezeit a vékonyka kabátja zsebébe dugta, de így is nagyon fázott. Próbálta tornáztatni az ujjait, hátha használna valamit, de nem érezte, hogy felmelegednének. Vacogott. "Inkább maradtam volna a tanulószobán, ott meleg van." – gondolta. De Zsófi annyira kérlelte, hogy tanuljanak együtt. Gyorsan meg is csinálták a matekleckét. Csillának vágott az esze, mint a borotva, és magyarázni is jól és türelmesen tudott. Zsófi is úgy csukta össze a füzetet, hogy mindent megértett. Szerettek együtt tanulni. Más területeken is jól megértették egymást, így jó barátnők lettek. Egy padban ültek az osztályban, szünetekben jókat beszélgettek. De ma nem volt idejük tanulás után beszélgetni, mert Csillának sietnie kellett, 3-ig kapott kimenőt. Korán sötétedett, nem kószálhatott egyedül az utcán. Az áruház előtt vetett néhány pillantást a kirakatra. Már karácsonyra készülődtek, csillogtak a színes égők, egy Mikulás vidáman integetett felé. Villanymozdony, szánkó, meleg kabátok, pulóverek, és még sok téli holmi díszlett a kirakatban. "Odabent meleg van... Ha öt percre bemegyek, kicsit átmelegszem."- gondolta.
Nem akart vásárolni semmit, még pénze sem volt. Idősebb szülei egyetlen későn jött gyermekeként nem sok zsebpénzt kapott, mert sokba került a faluból való beutazás, a tankönyvek, a kollégiumi szállás költségei és az étkezés. Ennyit még tudtak vállalni nyugdíjas szülei, többre nem tellett. De Csilla így is elégedett volt, hiszen teljesült a vágya, tanulhatott a nagyvárosban, később majd tanár szeretne lenni. De az még messze van, hiszen még csak tízedikes. "Csak ez a hideg... Miért is nem vettem föl még egy pulóvert…A múltkor hazafelé a vonaton elveszett a kesztyűm, most meg lefagynak az ujjaim..."- morfondírozott magában, miközben a mozgólépcsőn haladt fölfelé.
Odabent tényleg meleg volt. Már nem reszketett annyira, de elgémberedett ujjait még nem bírta kinyújtani. A ruházati osztály emeletén kezdett sétálni. Először végigment a cipős részlegen, majd megcsodált néhány elegáns pulóvert, aztán elérkezett az akciós polcokhoz. "Nicsak, kesztyűk... Az enyém is pont ilyen barna volt…de ez még melegebbnek látszik." Fel is próbálta az egyiket, puhának és melegnek érezte. Aztán egy hirtelen jött gondolattól vezérelve becsúsztatta a kabátzsebébe. "Hú, most mit tettem..." – pirult el nyomban, amikor váratlanul valaki hátulról megfogta a kabátgallérját.
- Jó napot, kisasszony! Szóval ide járunk lopni...! Mutasd csak, mi van a zsebedben?
Csilla még jobban elvörösödött, nem szólt egyetlen szót sem, előhúzta a zsebében lévő pár kesztyűt. Engedelmesen nyújtotta a jól megtermett, feldühödött hölgy felé, aki kikapta a kezéből.
- Itt a bizonyíték, te kis tolvaj! Gyere csak velem az igazgató úrhoz! Ki tudja, mennyi mindent vittél már el innen… Így van, nem igaz? Ismerem én a fajtádat! Na csak gyere! – lökött rajta egyet az elárusító hölgy. Volt-e már dolgod a rendőrséggel?
A kislány meg se mert szólalni, tekintetét is alig merte felemelni. De észlelte, hogy már kisebb tömeg veszi körül, s az emberek azt suttogják, hogy "tolvaj", s közben rá mutogatnak. Ilyen megalázó helyzetben még sohasem volt. S tudta, hogy bűnös. Máskor becsületesnek bizonyult, de most rosszul döntött, és valóban el akarta vinni azt a kesztyűt. Már nem fázott, hirtelen nagyon melege lett. Az igazgató minden kérdésére automatikusan válaszolt. Megmondta, hogy hívják, hol lakik, hány éves, kik a szülei, hová jár iskolába.
És hallotta a durva férfihangot:
- Ezt úgysem úszod meg! Otthon a faludban mindenki tudni fogja, hogy te egy tolvaj vagy… Erre neveltek a szüleid? Vagy tőlük tanultad? Nem szégyelled magad? A társadalom szégyene vagy… Biztos ki is csapnak az iskolából. Reggel közlöm is az iskolaigazgatóval, hogy milyen tolvajt tanítgattak. Most elmehetsz, de többet meg ne lássalak itt!
Csilla arcán végigfolytak a könnyei. Még zsebkendője sem volt, hogy megtörölhesse. Csak sírt, és arra gondolt, hogy vége a világnak...
Kiért az utcára. Zokogását nem tudta elfojtani. Zakatolt a feje: "...tolvaj vagy... mindenki megtudja... szégyen... szégyen... erre neveltek a szüleid? ...tanár akartál lenni? ...micsoda szégyen..."
Ekkor vette észre, hogy a sorompónál áll. Jött a vonat. Dudált. "Ekkora szégyent nem lehet elviselni..."
A vonat már nem tudott időben megállni.
Az ördög nem alszik...
Kissé álmos volt még Péter, amikor egy nyári éjjel nekivágott a szekérrel az erdei útnak. A lovak ütemesen baktattak a csillagtalan, kormos éjben. A hold is csak egy-egy kis időre mutatta meg magát, s rögtön visszabújt a felhők mögé. A lovak jól ismerték az utat, hiszen már számát sem tudták, hányszor tették meg. Biztonsággal haladtak a kaszáló felé, ami még vagy 8-9 km-re esett a falutól.
Jó esős nyár volt, sok széna lett az idén, de kell is az télire az állatoknak. Annyit kaszált Péter a nyáron, hogy még eladásra is jutott. Ott álltak az erdő alatt szépen boglyába rakva. Mire a nap magasról süt, szeretne még egyszer fordulni a szénával, mert később már nem lehet. Akkor a lovakat elkezdik csípni azok a hitvány pőcsikek, és akkor egyedül már nem bír velük. Mert az asszonyt nem hozza ő már magával többé! Megharagudott rá nagyon. Még az este lefekvés előtt is azt mondta:
- Ha még egyszer részegen látlak, te Péter, akkor bíz én itt hagylak, és hazaköltözöm a szülői házba!
- Ne-te, ne, asszony! Lári-fári! Hát megiszom én, az igaz, de dolgozom is eleget. Szükségem van rá, punktum!
Azért mégis bosszantotta Pétert a dolog. Mit is kezdene ő az asszony nélkül, mintha a fél karját veszítené el. Azért csak egyedül indult a szénáért, pedig máskor ezt együtt csinálták. Magához vette az üveg görje pálinkát, belehúzott jó hosszan, és gyerünk! Mert hát a gyergyói ember mindenkit görjének hív, aki a hegyeken túl lakik. Ezt a jóféle pálinkát is tőlük vette a minap a piacon.
Az álmosság, a korai kelés meg ez a finom, jó erős pálinka hamar kifogott rajta, és Péter csakhamar elaludt az úton. A lovak elértek a Maros hídjáig, ott megfordultak, aztán hazafelé vették az irányt. A nagy székely kapu közepét megnyomták a szekérrúddal, és beálltak szépen az istálló elé. Véró néni a zajra ijedten szaladt ki, és rákiáltott:
- Mi történt, Péter? Minek jöttél vissza?
Erre ébredt fel Péter, és amikor észbe kapott, csak ennyit mondott:
- Itthon hagytam a villát.
- No, fene! Itt van egy az istállónak támasztva – nyújtotta oda az asszony.
Péter a villát beszúrta a szekér oldalába, s már fordult is vissza.
A lovakat ő szoktatta arra a tudományra, hogy maguk nyissák ki a kaput. Addig ugratta őket neki a kapunak, míg be nem tolták a rúddal. Szégyellte is Véró néni a szomszédok előtt, amikor azok lesték, hogyan szokott Péter beállni az udvarra. Hát, ami igaz, az igaz, most az egyszer Péter is szánta-bánta a dolgot, mert akkor a lovak most legalább nem álltak volna be az udvarra, és nagy csendben visszafordulhatott volna az erdő felé.
- De hát kivágom én magam minden helyzetből, és azért sem tudja meg az asszony, hogy elaludtam.
Így történt, hogy aznap két vasvillát is elvitt magával. Aztán a szekéren tovább zsörtölődött:
- Még, hogy én vonzom a bajt!? Hogy ott mindig történik valami, amikor én
iszom?! Hát tehetek én arról, hogy a komám Húsvétkor templomba akart menni? Meg hogy nem volt már csak egy hely, ahová akkor leült? Mit leült! Lehuppant! El is aludt rögtön, mint a mormota. Meg hát az a pap is!? De legalább ne lettek volna ott még mások is Csomafalváról! Soha nem tudta volna meg itthon senki. Még a biciklivel is szépen hazajöttem, ahogy illik. Csak itthon estem neki a kerítésnek. Nem is igen láthatott meg senki! Inkább hallgattam volna akkor az asszonyra, és ne mentem volna át Újfaluba locsolkodni a keresztlányomhoz! Mert hát a komával felöntöttem a garatra. Régen nem láttuk már egymást, aztán ünnep is volt. Már éppen haza akartam jönni, amikor harangoztak. Addig unszolt a koma, hogy menjünk mi is templomba, mint mások. De már csak egy hely volt éppen az első sorban, oda meg rögtön lehuppant a koma. Én pedig kénytelen voltam felegyensúlyozni a karzatba. Pedig figyeltem a prédikációra, annak rendje és módja szerint. Csak a koma. Az meg csendesen horkolt odalent. Hiába köhintettem néhányat, mégsem nyitotta ki a szemét. No de a pap egyszer felemelte a hangját, és így elmélkedett:
- Ki van odafent? – és még a kezét is felemelte, éppen felém! Még a mutató ujját is ferdén felém tartotta. Erre felébredt Pongrác, és jó hangosan megszólalt:
- Az az én komám Csomafalváról!
- Aki a Mennyet és a Földet teremtette... -így folytatta a pap. Erre a koma csak ennyit mondott:
- Akkor az nem ő! Én tán csak jól ismerem! – és már aludt is tovább.
Erre elég nagy mormolás lett az egész templomban. Még olyan is akadt, aki vihogott, meg kuncogott. De hát, ami megtörtént, az megtörtént… csak ne hozták volna haza a hírt az asszonynak! Rögtön futott is az asszony a szüleihez. Mert azt mondja, olyan szégyentelen vagyok. Csak három nap után mentem utána. Rá is törtem az ajtót. Hát mért nem akart beengedni! Hiába mondtam neki:
- Hát értsd meg, asszony, nem vagyok én hibás! – aztán csak megbocsátott, de kijelentette, hogy ez lesz az utolsó. Mert különben úgy elmegy, hogy vissza se jön soha többé! Hát ilyenek az asszonyok! De ő is mit kezdene nélkülem… hát most jóváteszem a dolgot és hazahordom a szénát, az asszony meg hadd aludjon rá egyet. De ha nem, hát elboldogulok én egyedül is! Mit nekem, nem félek én még az ördögtől sem! Soha nem is féltem, még legénykoromban sem! Ejsze most sem ijedek meg, még ha találkoznánk, akkor sem! Még a medvét is elkergettem egyszer. Alig voltam húsz éves akkor. Karcsival mentünk fát vágni az erdő közé. Egyre beljebb haladtunk az ösvényen, amikor feltartott mancsokkal elénk állt a medve. Jó nagy állat volt az! Időnk sem volt a gondolkodásra, olyan hirtelen történt az egész. Nagyon közel volt a fenevad. A vállamon keresztül visszaszóltam Borsos Karcsinak:
- Ketten vagyunk, ő meg egyedül! – erre a fejszét kézre fogva már neki is ugrottam a medvének.
- Üssed, Karcsi!
- Vágjad, Karcsi!
- Ne hagyd, Karcsi! Kerülj az oldalába!
- A fejét vágd, Karcsi!
Osztogattam a csapásokat közelről, úgy harcoltam, hogy a hatalmas medve sérülten rontott be az erdő sűrűjébe.
- Jól van, Karcsi! – és ekkor néztem hátra, de Karcsi nem volt sehol sem. Úgy eltűnt, mint a kámfor! Elszaladt, még amikor a medvét megpillantotta, egészen hazáig! Nahát, ilyen legény volt a Karcsi!
A sötétben, a hosszú úton Péter bácsi elmerengett tovatűnt ifjúságán. Volt idő a
gondolkodásra, még messze volt a kaszáló. Aztán nem volt, akihez bár egy szót szóljon. Eszébe jutott, amikor megvette az első lovat, Vihart. Még az asszony előtt is titokban tartotta szándékát. Aztán egyszer csak beállított a csodaszép lóval.
- No, asszony, itt a Vihar!
- Hozd be a ruhákat a kosárral! Én meg becsukom az ablakokat! – szólt ki Véró a konyhából.
- A Vihar már az istállóban van! – harsogta a gazda. Véró néni ekkor tágra nyílt szemekkel kirohant.
- Részeg vagy? Már megint ittál? Jó az, csak ártson, ugye? – benézett az istállóba, hát ott volt egy ló. Csak néztek egymással szembe.
- Kié ez a ló?
- Mostantól a miénk. Ezzel keresem ezután a kenyeret! Vihar a neve.
Véró néni nem örült a lónak, még a nevét is mindig elfelejtette. Amikor a szomszéd kisfiú megkérdezte, hogy hívják a lovat, csak ennyit mondott:
- Én azt nem tudom, lelkem! Valamilyen szélvész lehet. Vagy Szellő, vagy Villám, vagy Orkán!
No de Péter bácsi a Vihar csikójának már a Szélvész nevet adta. Mióta odanőtt a Szélvész is a Viharhoz, együtt járták a falut, az erdőt, a mezőt.
- Mert kemény kötésű lovak, az biztos! Ezekkel soha nem maradok szégyenben! Nem tudok annyi fenyőrönköt feltenni a szekérre, hogy el ne húzzák! – gondolta.
- Ni csak! Már a hetes kőnél vagyunk. Na itt mindjárt letérünk balra, már nem kell sokat menni. Csak ne lenne ennyire sötét!
A lovak lábán a patkó néha még szikrázott is a kövön, amikor Péter bácsi rájuk legyintett a korbáccsal. Csak úgy megszokásból tette. Aztán nemsokára megérkezett a szénaboglyákhoz. A legközelebb álló mellet lefékezte a szekeret, és munkához látott. Néha fel is kellet másznia, hogy megtűrje a szekér szarvát, vagyis hogy elrendezze rajta a szénát. Ilyenkor a lovak indultak volna, meg addig mocorogtak, hogy végül kifogta őket a szekérből. Egy lánccal összekötötte őket, és hagyta, hadd legelésszenek kedvükre. Ő meg tette a dolgát, amint szokta. Egyszer csak a lovak hirtelen megugrottak. Egy nyúl ugrott fel Szélvész előtt, vagy tán mókus is lehetett a közeli fenyőfáról, Péter nem tudta biztosan. Szélvész horkantott egyet, és szinte egyszerre vad vágtába kezdtek. Előbb az erdő irányába, majd nagy kanyart leírva eltűntek a sötétben. Péter füttyentett egyet, hívta őket vissza, de hiába. Ezek megbokrosodtak. Csak a lánc csörgése hallatszott még egy darabig. Elindult vissza az úton a falu felé. Vajon meg sem állnak hazáig?
- Majdcsak elkapom őket a falu szélén, vagy a Maros hídjánál. Csak ne fussanak hazáig! Akkor kapnék is az asszonytól!
Három-négy kilométert gyalogolt, szinte szaladt, amikor észlelte őket. Ott poroszkáltak az úton.
- Vihar te! Jössz te ide! – megfogta a láncot, és vezette őket vissza a boglyákhoz. Ott a szekér elé fogta őket, igazított még kicsit a szénán, és a megrakott szekérrel indult is haza. Szorította az idő, sietett, hogy még egyszer fordulhasson, mielőtt rátör a meleg.
Már elhagyta az erdőt, amikor látta a napot előbukkanni a hegyek takarásából. A homályos, sejtelmes alakok határozott körvonalat öltöttek. Kinyílt a táj, mint egy szirmot bontó almafavirág. Már látszottak az út menti kökénybokrok, a patakot ölelő fűzfák, és a víz tükrén megcsillant a nap. A fenyves sötét kontúrjai, az ég tiszta kékje megnyugtatták. A reggeli pára lassan eloszlott, mint belőle a szomorúság. Aki ilyen szép vidéken lakik, nincs miért búslakodjék. Frissen, telve energiával ért a Nagy-Somlyóhoz. Látja ám, hogy a patak vizében egy férfi és egy nő nagy mosásban vannak. Közelebb érve felismerte Álózsit az Alszegből, meg a feleségét. Odaköszönt, ahogy illik errefelé:
- Adjon Isten jó munkát! Nem korai még a mosás? Hideg még a patak, még alig jött fel a nap.
Az asszony erre jajveszékelni kezdett:
- Jaj, hagyjon békét, Péter! Nem fogja elhinni, mi történt! Már három napja itt vagyunk a kaszálón, forgatjuk a szénát, gyűjtjük össze, hogy hazavigyük. Sok a munka, az éjszakákat is itt töltöttük. Eszkábáltunk szénából kalyibát magunknak. Ketten jól elfértünk alatta, összehúzódva az urammal. Ott van, láthatja.
- Már ami megmaradt belőle! – vette át a szót az ember.
- Egész nap dolgoztunk, majd sötétedéskor megvacsoráztunk. Jól elfáradva bebújtunk a kalyibába, s olyan mélyen aludtunk, mint a bunda...
- Aztán ránk rontott a láncos ördög!
- Úgy csörgött, csattogott, és olyan dübörgést csinált, még a kalyiba tetejét is lekapta! Aztán nevetett is hozzá!
- Még a szeme is szikrázott. Úgy féltünk, virradatig meg se mertünk moccanni. Egyre csak azt lestük, mikor jön vissza, és vajon mit akar tőlünk?
- Hát olyan szélvészt és vihart kavart, hogy majd elszálltunk mi is!De már megyünk is haza! Nem akarunk többé vele találkozni!
- És a szénával mi lesz? – kérdezte Péter.
- Minket már az sem érdekel! Az életünk többet ér! Csak még egy kicsit szikkadjon ez a kimosott fehérnemű... - itt aztán szégyenlősen elhallgatott.
- Rögtön indulunk is!
Péter majdnem nevetőgörcsöt kapott. Alig tudta visszafogni magát. Nem merte elárulni, hogy a láncos ördög az ő fenevadai voltak. Csak egy huncut mosolyt engedett meg a bajusza alatt.
- Aztán szarvai voltak-e a pokolfajzatnak?
- Hát mi azt a sötétben nem láthattuk. De voltak bizonyosan. Ennél ijesztőbb éjszakánk még nem volt.
- Na, nyugodjanak, meg!– azzal pálinkával a kezében leugrott a szekérről.
- Tessék, egy kis szíverősítő, jót fog tenni! - nagyon vigyázott, hogy komoly maradjon. Minden erejére szüksége volt, hogy el ne nevesse magát.
- Isten áldja magukat! Aztán máskor vigyázzanak jobban! Tudják, az ördög nem alszik!
Amikor felült a bakra, rálegyintett a lovakra.
- Gyí, Vihar! Gyí, te Szélvész! – majd halkan hozzátette:
- Ti láncos Ördögök! Igazi ördögfajzatok!
|
 |
|
|
 |
|
