Kezdőlap | Szabályzat | E-mail

Demény Zita versei   Alkonyati csend üzenete Dicséret, magasztalás, hála! Neked, Jézusom, ahogy itt megyek a mezei úton. Két oldalt napraforgók mosolyognak, levelük meg-megzizzen a lágy szellőtől. Itt-ott nyomok, hol állatok pihentek meg valamikor az éjszaka csendjében a földből kis virágok nyílnak, mint megannyi apró üzenet, mely neked szól, Vándor, hogy figyelj s kérdezz Uradtól! A hegy némán bámul, a napsugár csíkja kukucskál az orom mögül. Nyugodni készül az erdő, a rét s az alkonyat pírja int felém. Az égbolt kéklőn kék, a messzeségben úgy érzem jelenléted Jézusom, ahogyan még sohasem éreztem én. Titkok és üzenetek, csend és szürkület. Ez neked is szól, ki még nem tudod, mit jelent az Isten szeretete, de egyszer majd megérted.   Vissza az elejére!   Megérkeztem No zsupsz, máris bent vagyok kényelmes ez a hely úgy döntöttem maradok. A többiek csak vándoroljanak, de én az biztos, hogy keresek valakit, akivel megoszthatom itt a boldogságom. Lám velem szemben jön, milyen szép és takaros! Azt hiszem szerelmes lettem, minden egy pillanat volt. Ő rám nézett, én meg ő rá... Ó ezt a csodát, s azt gondolom, hogy a házasságkötésünk tökéletes volt. Hű, de nagy a változás, tegnap még ketten, ma már egybeforrtunk. Ez túl sok, biztos csak álmodom s mire felébredek hűlt helye lesz mindezeknek. De, nem, tévedtem. Egyre furcsább alakom van nekem. Nem tudom mi lesz, még a gondolataimban sincs mivé formáltatok. Most már egészen megváltoztam, valami apró kis herkentyű dobog a bal oldalomban. Jé, de furcsát tapasztalok! Egy és kettő ni-ni már látok! S van már orrom, pici fülem, s a szám is meg van nekem. Nahát még egy kicsi kéz, s egy másik is, mozog együtt, de külön is! S van már pici pocim, lábam kettő is. Most megint valamit felfedeztem, hű egy zsinór, vajon mi lehet ez? Mindjárt meg is nézem, de nem, inkább szundikálnék most egy kicsikét. Hiszen ma annyi érdekessel találkoztam. Máris behunyom a szemem, s elszenderedek... Na, na de most mi ez? Ez a zsinór mozog Valami furcsa lé a számhoz ért, még egy percet sem hagynak, pedig végre aludni szeretnék! Hű, de ez nagyon finom, ha ez jön, akkor mindig elfogadom! Hé te ott, honnan tudtad, hogy éhes vagyok? Ha már aludni nem tudok most egy kicsit játszadozom giling-galang, ezt a zsinórt jól megrángatom, ha üres lesz a pocakom. Ismét valamit észrevettem, ott lent egészen újat tapasztalok. Na, de most mit nézegettek, ne kíváncsiskodjatok! Mert az az én titkom, hogy kisfiú vagy kislány vagyok. Majd egyszer megmutatom, addig pedig ne vizsgálgassatok! Hű most valami szokatlant hallok, egy kedves néni, s bácsi hangot. Jaj néni kérem ne szaladjon, mert én itt bent nagyon rázkódom! Na végre, ó abbahagyta, hú most énekel, milyen szép a hangja! Közelebb kellene húzódnom, de azt mondom, legyetek már végre csendben, mert most hallgatózom! Most már tudom, a néni az anyukám, a bácsi ott kint az apukám. Hű, most másról is beszélgetnek, azt mondják nagyon szeretnek engem. S van egy bácsi, Jézus, aki még tőlük is jobban szereti a gyermekeket. Akkor majd én is megkedvelem, biztos aranyos bácsi lehet. Anyukám édes, ne aludj, hisz én felvagyok, hallod az ujjammal neked kopogtatok! Na jó aludjunk, ha így akarod! Jaj valami történt, ez a hely nagyon kényelmetlen már nem férek el, valami kijáratot kell keresnem. Ott egy pici rés, meg is nézem mi van a végén. Hű, de szoros, anyukám segíts, mert nehezen mozdulok! Nahát mennyit erősödtem azon a résen már kint a fejem, most a vállam, hú, de a pocakom még bent van. Anyukám édes!!... Na végre! Már lábbal is kint vagyok, s sírok, de édes Mama. Íme megérkeztem, s már egészen a tiéd vagyok.   Vissza az elejére!   Ne büntesd meg őt! Ne büntesd meg őt! Ő nem tehet róla, amikor a nyomor körülvesz, kilátástalan az élet és olyan kusza. Mindenki félreállt s elhagyott, hogy a teher rajtad maradjon. Ne büntesd meg őt! Mikor a kis hiba becsúszott, de te nem vetted komolyan, hogy később következményekkel jár az utad. Ne büntesd meg őt! Akkor sem, ha gyűlölöd, mert így a karriered összetört, de te már döntöttél, nem engeded, hogy a benned fejlődő élet a világra jöjjön. Ne büntesd meg őt! Ó, kérlek ne tedd! Hisz a gyermek áldás, s kedves kacagása olyan mint a felkelő nap ragyogó mosolya. S totyogó lépése, puha kis kezecskéje és az első gyönyörű szava: Ma...ma! Ma...ma! Ez nem büntetés, hanem ajándék neked.   Vissza az elejére!   Gyermeki mosoly Mennyi pénzzel, kinccsel felér az a gyermeki mosoly, amely nap mint nap rád mosolyog, de hány ezer gyermek nem nevet, csak szenved, éhezve, életért küzdve él. Hallod jajkiáltásukat? Csak úgy zeng belé az ég. S az anyákat, akik nem tudják, mit tegyenek, hova menjenek, szeretteikért küzdenek a szebb világért, jobb jövőért. Most hozzád szólok ember: Segíts! Segíts! Ne halld! Anya kenyeret, életet adj! Szeretnék lenni, szaladni, játszani, erdőben madárral beszélni, forrás ezüst csengettyűjét hallgatni. Gondolkozz! Ha nem lenne annyi bomba, fegyver, mindenki boldog lehetne, nem kellene félni a háborútól sem az éhségtől. S a kicsiny emberkék nem feküdnének szanaszét rongyokba csavarva mindenütt visszatérne a jólét. S az a legféltettebb kincs, a legszebb, legkedvesebb minden gyermek arcán az a mosoly, amely örökké él.   Vissza az elejére!   Néma sikoly Itt fekszem kényelmesen lassan majd megnövök, s ha mindenem rendesen kifejlődik és erős leszek, akkor édes Mama hozzád kimegyek! De mi volt ez? Mama, én félek! Most megint újra. Hát mit akarnak? Mama, édes Mama! Segíts, kérlek, itt vagyok! Most... most minden elcsendesedett, talán nem bántanak többé... De most, most megint! Mi ez? Miért bántanak ismét? Hiszen olyan kicsi, védtelen vagyok! Mama, nem hallod? Mama, nem látod? Mondd, mire készülnek? Hová meneküljek? Talán, talán idebújok szorosan e burokhoz, de, ó jaj, eltűnt, ami eddig védelmet nyújtott! Egyedül vagyok. Mama! Mama! Én kicsi, védtelen, gyenge vagyok! S élni, élni akarok! Jaj a lábam! Mit tettek velem? Mama! Hát te nem akarod? Nem szeretsz engem? Most már érzi kicsi szívem, te nem akarod! De kedves Mama! Megbocsátok! S hazamegyek az angyalokkal, ahhoz a fehér ruhás bácsihoz, akit Jézusnak hívnak és szeret engem nagyon.   Vissza az elejére!   Fehér rózsaszál Körül nem fogható, de mégis benned van, önmagadból adhatod, nem földi kincs, melyet a tolvaj elvihet, vagy a moly, rozsda emészt meg. Nem pártol el tőled, kedves, fehér rózsaszál, mely felszárítja könnyeidet, bekötözi a sebeidet. Nem kér tőled, mégis ad, s betölti szíved árkádjait. Kitárhatod, kérhetsz belőle, ám még nincs arra szó, mily boldogság megérezni, másoknak odanyújtani azt a tiszta szeretetet, a krisztusi szeretetet, mely a legnagyobb kincs a világon.   Vissza az elejére!   Óda a Tengerhez Tenger morajlása, zúgása habok fehéren csillogó ruhája süvítő szél, lágyan kavargó homok, ezüstös kődarabok, zölden ragyogó moszatok. Emlékek ó, de szépek. Gondolataimban most is visszatérek, hozzád gyönyörű szépségem. S mikor csöndes éjjel egyedül vagyok tovább álmodom s újra hallom a sirályok éles hangját a hajók lüktető szavát s látom a szivárvány ezernyi mosolyát, és mindez már a múlté, emlékek ó, de szépek. Most mégis arra kérlek, add, hogy láthassalak téged. Láthassam kéklőn villogó orcádat viharban tépett ruhádat. Kérlek, ne mond, hogy vége: Emlékek ó, de szépek.   Vissza az elejére!   Üzenet Szeresd őt! Ameddig csak szeretheted, tiszteld, becsüld hisz ő adott neked életet. Gyermekkorod idején ő ringatott, regélt, mesélt játszadozó gyermekként élt. Vigyázz, nehogy elhervadjon! Vigyázz, hogy mindig nyíljon! Mint a tündöklő rózsa s a tövis testét sose szúrja.   Vissza az elejére!   Nézlek... Nézlek... arcod vonásait, melyek bennem élnek s kezed lágy rezdülését, kedves melegségét, puha érintését. Nézlek... édes lényedet, mely mint a tavaszi napsugár ragyog szívemben, emléket hoz, az elmúlt idő örömét s bánatát, melyben te mindig osztoztál velem édesanyám. S hallom hangod... mint csengő patak, néha óv, máskor dorgál, de nékem mégis a legszebb a világon. S nincs annyi szó, se köszönet, hogy Isten kegyelméből még vagy nekem: Szeretlek!   Vissza az elejére!   Simogató kezek Csodálatos napsütésben, mikor ezernyi virág a fátylát bontja a tavasz ölelésében, orgona nyílik, édes illat árad a szívben, boldogan emlékezz arra a két puha kézre, mely ringatta bölcsőd, s lágyan simogatta arcod az ő szeretetével. S ahogy nőttél, mindig veled volt, harcolt, szeretett, óvott, ha kellett dorgált, máskor bátorított. S ma is, hogy az évek röpülve szállnak, csodálatos, hogy Isten jóságából még velem vannak, bár az idő nyomai megtörni látszanak, de nékem mindig az marad, kedves puha kéz, mely csendes oltalom a szívem mélyén. S ha az évek tovaszállnak, barázdák nyomai meglátszanak a remegő kezek elfáradnak, akkor te is a karodba zárjad. Melegítsd, óvd, mint ő téged az ifjúságában. Hisz tudnod kell egy napon búcsút int s nem marad más csak a múlt, és emlékei, s az a pici kis kéz, mely reád vár, hogy azt cselekedd, amit egykoron ő tett, szeresd, ahogy ő téged.   Vissza az elejére!   Édesanyámnak Sokszor gondolkodom mi lenne velem, ha nem foghatnám szerető kezed. Ezért minden veled töltött óra, perc nagy ajándék nekem. Látod a fénylő napot, mely most neked is ragyog. S a lágy szellőt is, mely édes dallamot susog. S ha bús, szomorú az arcod csókot leheljen a szeretet, mely pihe szárnyán neked hoz üzenetet: kedves Édesanyám. S az ezernyi gyöngyvirág az az öledbe hulljon.   Vissza az elejére!   A természet csodái Az orom mögött nyugovóra tért a nap, már csak néhány fénysugár jelzi maradványait. A fecskék kicsiny szárnyaikon ringatózva szelik át az égbolt levegőjét. S egyszerű daluk, mint gyönyörű muzsika úgy töri meg az alkonyat csendjét. A hold már felkelt, s mint sarló üzenve szól: az est már itt van, közeledik. A felhők hosszú, bíbor ruhát öltöttek, melyet néhol királynak járó kék tör meg. Mint úri hölgyek, kik bálra öltöztek, királyi menyegzőre készülnek. A szél kedvesen borzolja a fák leveleit és a rét színpompás virágait. A hegy már egyre sötétebb, de az erdő újra éled, őzike nesze hallatszik a bokor sűrűjében. Szarvasok szökkennek sziklahalmokon eleség után kutatva, vígan játszadozva egymást kergetik. A szirten nyúl ül magában, párját kérleli, mint szerelmes ének, mely hívogató a szívnek, úgy édesgeti. Már megjelentek az első csillagok, mint apró lámpások világítanak a messzeségben. A szirtek között lyuk tátong, mint egy feneketlen tó mélysége, mégis valami furcsa hangtól zajos. Kölyökrókák ugrándoznak, szüleik éjszakai lesre várnak. Gyönyörködöm! Az Úr munkája ez, minden az ő kezének alkotását dicséri. Gyönyörködjetek! Az ő szava szólt, s meg lett minden amit ő teremtett. S örvendezett leheletének alkotásain. Így nézzétek! Csodáljátok kész műveit!   Vissza az elejére!   Néma táj A táj még alszik, néma csend honol, nem szól a madár dal a fákon, patak parton. Néhol egy gally meg-megrezzen, lágy szellő lengeti, bús nótáját énekli. A forrás nem csobog, nem zenél, csak csendben ül a szikla tetején. Ám ha jő a tavasz ébred táj, leveszi minden szomorú zászlaját.   Vissza az elejére!   Egy embert szeretek igazán... Egy embert szeretek igazán az én drága édesanyám, aki életet adott, felnevelt, s gondatalanúl mellettem volt. Szeretlek! - mondanám százszor hisz Te vagy nékem a legnagyszerűbb asszony, egyetlen akit szívemből szeretek, édes mama. Hajad oly szép, mint a ragyogó napfény, szemed, mint a tiszta ég, s a kezed, lágy kenyér.   Vissza az elejére!   Kegyelem forrása A hegy ormain még köd ül, de a lankán már a nap sugarai itatják gyér melegükkel a színpompás erdőt. Ezernyi szín, mint a szivárvány színei, mely eső után az égboltot és a földet összeköti. A madarak dalolnak, az erdőben szarvas párja után kutat, mókus eleségét keresi. Ősz van. Ám ez nem változtat azon, mely Hozzád kapcsol, Uram. A természet változik, a világ is, mely csalárd és hazug. Komisz kölyök, mely intésre szorul, de milyen jó, hogy kegyelmed eltakar. S bármerre is nézek, járok Te mindenütt ott vagy, mert a világosság lett az életem s a sötétség eltörpül a fény alatt.   Vissza az elejére!   Téli éjszaka A téli estben, csendesen susog a szél, s a hópihék gyöngyöt fonva hullanak a néma tájra. A fák is új ruhát öltöttek, gyönyörű, csillogó palástot, meleg takarót. S mint óriás angyalok, vigyáznak, s mintha őrállók lennének úgy tekintenek e csodás világra. A hó ropog a talp alatt, suhan a szán, a hold sugarai nyújtózkodnak a hegy ormán. Bent a kályhában tűz muzsikál, a láng fényei villognak fal homlokzatán. Édes illat árad, fenyő, sült alma, az asztalon kalács. S gyönyörű dallam száll, száll a Magasság Istenéhez, ki elküldte az ő szeretett fiát, róla emlékezzetek! Őt dicsérjétek, Jézust a világ Megváltóját! Mert nem egy kisded született, hanem a szeretet Ura , s e szeretet, amely mindennap ünnepet hoz e rideg és komor világba.   Vissza az elejére!   Anyámnak Édesanyám, tündöklő rózsaszál, zöldellő kert vagy a tavasz udvarán. A szellő is kedvesen susog, rigó fütyül az ablakod előtt a faágon. S ruhád libben a fénylő hajnalon, kezed simogat, a pihe nárciszokon. Szerelmed rügyfakadás mely újra és újra megihlet édesanyám.   Vissza az elejére!   Az ősz színei Melengető napsugár, az arca már halovány, forró leheletét az ősz, mint puha pihe a messzi honba hinti. A szellő táncát lejti, megborzolva a vén diófa leveleit. A fűben tücsök muzsikál, kísérője a zizzenő kukoricaszár. A fecskék már régen útra keltek, apró fészkeik kihűltek, s a távolban otthont keresnek. A fák színes ruhát öltöttek s galagonya mosolyog, kalapját emelve. Hírtelen szarvasok bőgése töri meg a csendet. Csatazaj, agancsok ütköznek, s viadalt fúj leheletük az erdő tisztásain.   Vissza az elejére!   Tündéri lényed Közös vers Majorváry Szabó Sándorral Tekinteted azúrkék tengerében újjászületik meggyötört szívem, fellobbanó szerelmed tüzes végtelenében összeolvadnak karjaink, ajkaid mámorító íze, kezeid gyengéd érintése simogatja lelkemet, gyógyírt csepegtet lázban égő testembe. Sóvárgó vágyaim tavaszi szellők szárnyain, nyíló virágok szirmain meg-megpihenő pillangó, varázslatos táncain röppenek feléd, álomport szórva szemeidbe... pilláid meglibbennek a kelő nap fényein... Tündéri lényed aléltan fekszik a puha mohaszőnyegen, nyakad íve, érzéki vállaid nektárt illatoznak, s erős karod gyöngéden átölel, szerelmeskedésre csábítva rajongásig szerető szívemet. 2011. 04. 03.   Vissza az elejére!   Holtomiglan, holtodiglan Közös vers Majorváry Szabó Sándorral Az ébredő nap gyengéden átölelte az álmos hegyeket, az ormokon tavaszi szél suttogta titkon szerelmünk beteljesülését. A fák tövében ibolya nyílt, mint apró csókok felhevült testemen... Égi harmat szórta könnyeit, a fűszálakon meg-megcsillantak... gyönyörű szivárványokat festve meg-megdobbanó szívünk boldog érzelmein. A patak bársonyos íze, mint ajkaink mámorító, örökké égő tüze, magával ragadó, szomjoltó hűs forrás. Apadatlan, újra és újra felbuggyanó szerelmünk fékezhetetlen zuhatagként söpörte el gátjait, hogy az újraegyesülésben elmerülve gejzírként lövellje ki cseppjeit. Kis virágok színes kavalkádja, lelkünk lüktető dobogása visszhangzott a bérceken, amint az Úr megáldotta hű frigyünket holtomiglan, holtodiglan. 2011. 04. 04.   Vissza az elejére!   Szívem árkádjaiban Közös vers Majorváry Szabó Sándorral Békák kuruttyoló kórusa gurítja udvarába a holdat, éjjeli nesz motoz a bokorban, bagoly röpül, denevérek cikáznak, fácánkakas riaszt róka komát, vaddisznó ortja a halmokat, s őzgidák mosolyognak a csillagokra... Lelkemben megpihen a béke, a Jóisten odaadó szeretete, s a szél zsongása, mint vizek zúgása mossa el fájó emlékeim... csak rád gondolok... Hiányod betölti szívem zeg-zugos árkádjait, hallom gyengéden simogató szavaid, s könnyeid hordozom kedvesem szerető karomon... érezve kitörni kész féktelen szenvedélyed, s mámoros csókjaid... Ajkaink játszó tündére újra és újra táncra hív, s lelkünk násza, szerelmünk virága, feltörő sóhajunk varázsa, mind, mind a szívemhez ér. Vágyom gyönyörű kék szemeidre, elmerülni végtelen mélyében, szeretni téged a vízesés habjaiban, szorosan átölelve forró testedet, izzón lüktetve, érezve minden rezdülésed... Alakod izgató látványa felpezsdíti egész lényem, bőröd illata, derekad karcsúsága, melleid tökéletes formája, köldököd tüzes katlana, szeméremdombod lankája, egyesülésünk örök mámorában férfiasságom édes otthona... Forró, tüzes, őrjítő vágya folyton magának követel, nem tud betelni veled, örökkön-örökké szeret. 2011. 04. 08.   Vissza az elejére!   Őrizd hitedet Közös vers Majorváry Szabó Sándorral Fátylát bontja a szellő, táncát lejti az erdő, sötét fellegek gyülekeznek, tüzes villámok perelnek a mocsokba süllyedt földdel. Mint ítélet napján, hírnökök sorakoznak a Megváltó tündöklő oldalán, kicsiny csoport sóhaja száll, imára kulcsolva a kezük, szívükben béke honol, könyörgésük a bűnösökért szól, közbenjárva a világért. Arcuk fel-felragyog Jézus szerető tekintetében, tisztára mosott lelkük kész felemelkedni a mennybe, miközben sok-sok millió gyarló ember gonosztól kapott gondolatokban él, megteremtették bálványaikat, s leborulnak előttük vakon, süketen és némán, a halott isteneket imádva megtagadják az egyetlen igaz Istent... és a világvallások egybe tömörülnek... Mit ért hát a reformáció, Luther önzetlen harca, a mártírok kiontott vére? Ne hagyd elveszni soha, harcolj a képmutatókkal, őrizd meg őszinte hitedet, maradj meg elhívásod útján, ne add fel erős váradat! Mert senki sem születhet vallásba, csakis az számít, miként éled életed, a jó és a rossz döntések, keskeny vagy széles útra vezetnek, könyörögj hát az Úrhoz, hogy fogja kezedet, és bocsássa meg minden bűnödet, csakis így nyerhetsz örökéletet. 2011. 05. 01.   Vissza az elejére!   Örökre Közös vers Majorváry Szabó Sándorral Azúrkék szemeidben ragyog a tavaszi nap, mosolyod üdítő szellő édes-mámoros ölelése, kerget szerelmes álmokat magányos bérceken, sír a sziklák ormain... Lassan vánszorogna a hetek, melyek elválasztanak tőled, hiányod fájdalommal tölti ki perceim, csak a remény élteti szívemet... Kéz a kézben közös utunkon, szív a szívben a végtelen szerelemben, varázslatos, felemelő minden pillanat, mely lelkünkből fakad, és növekszik, terebélyesedik, s csak egyre forróbb, tüzesebb, kirobbanóbb, mint kitörni kész vulkán a vágytól olthatatlanul összeforró testünk s lelkünk... Csontom a csontodból, vérem a véredből, szerelmem a szerelmedből, hitem a hitedből, szívem virága szíved virágából élteti önmagát, mint megöntözött kert születik újra és újra a végtelen csókok tengerében... Az égszínkék felhők röppenésében szárnyra kelnek vágyaim, szorosan hozzád simulva érzem ajkaid sürgető táncát, tested kéjes vibrálását, egyesülésünk boldog nászát, beteljesülésünk csúcspontját... Eljegyezve és megpecsételve fogadunk majd örökhűséget, Isten színe előtt, hogy megáldja frigyünket örökre. 2011. 05. 18.   Vissza az elejére! Lehetőségek  Pályázat  Antológia  Alkotótábor  Tiszteletbeli tagok  Tagságunk  Dokumentumok  Dicsőségtábla

		© MAIT, 2001-2023 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.