Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  


Demény Zita prózái

Találkozás


"No mögint szép napunk lesz" - gondolta, ahogyan felnézett az égre. Az Esthajnalcsillag, s a Hold is mosolygott az égbolton, mikor bezárta az ajtót. Kis öreg ház volt, néhol omladozó falakkal. A felesége jó néhány éve elköltözött a mennyei honba, így egyedül élte öreg napjait.
Már hosszú évek óta hajnalban kelt, hogy útját elérje, hisz lábait inkább a botja hordta. Kalapja ütött-kopottan a fejét nyomta. S a bajsza mint hó fedte táj ült meg az arcán. Ingje szürkén villant az ébredő világban. Pulóverjéből a gombok, mint vadócok régen legurultak, s egy ócska tarisznya került vállaira; benne egy szelet kenyér, hagyma, szalonna, no meg egy kulacs borocska. - Erdőkerülő volt.
Közben a Hold búcsút intett, s a Nap mint égi lajtorja, lassan kelni kezdett, fodros ruháját vonva. Az öreg lassan bandukolt az erdei honba. A szívében ifjú maradt még, vígan fütyörészett, noha a lába inkább hátravonszolta. "No, édös Istenem, adjon néköm erőt!" - fohászkodott magában. Az erdőhöz ért, a leveleken a harmat vígan üldögélt. A fák tövében páfrány, moha zöldellt, kisvirágok nyitogatták szirmaikat.
Otthon volt, jól ismerte az erdő minden zugát, az állatok minden rezdülését. Lassan haladt, nem találkozott senkivel, pedig néha elkelt volna néhány jó szó. Ahogy így haladt, furcsa sírásra lett figyelmes, s a hang irányába fordult... "No ez mög mi?" - mondta alig hallhatóan. Közelebb ment, s az egyik bokor tövéből jött a zaj. Lehajolt, felemelte az ágakat, de akkor hirtelen a vesszőszál lekapta kalapját, az pedig gurult-gurult, mintha már meg sem akart volna állni...
"Ejnyö, tán illanni akarsz, hát azt hiszöd, tudok még szaladni?" - nyúlt volna kalapja után, de abban a percben már mellette is csücsült. "No én özt megkaptam, kalapot akartam, oszt a farom most jól megjárta." - mosolygott magában. Minden erejét összeszedve botjára támaszkodva nehezen felkelt, s újra felemelte az ágakat. Egy szomorú szemű őzgida nézett fel rá, könnyei peregtek, mint apró cseppek. "No nö rí mán, mert akkor én is azt fogok! Tán eltörött a lábad?" S ekkor látta meg, hogy az anyját siratja. "No tö szegény árvátlan árva..." - felemelte s karjába zárta.
S a kis test gyönge volt még, szíve erősen lüktetett, mintha azt dobogta volna, félek. Ekkor furcsa melegséget érzett a karján: "Ebadta kölyki, no most véled mit csináljak? No kössünk egyezséget; hazaviszlek s te löszöl a gyerököm, mert nem adatott meg az asszonykámmal. No gyerö megitatlak, jó dolgod lesz..." S a két pár apró szemben fény gyúlt, mint a hajnal fürtje, mely gyöngéden omolt a világra. Hazaindultak.

Vissza a Prózákhoz!


Egyedül


A szél csendesen susogott, a nap sugarai átszőtték a színes leveleket. A kertben őszirózsa díszelgett, rózsaszín, vörös, kék kavalkád, melyet egy-egy fehér rózsa tört át.
Ő mégis messzebbre vágyott, elhagyni a házat, az otthont, amelyhez annyi emlék fűzte, amely most idegenül nézett rá. Futva csapta be a kertkaput, szíve vadul zakatolt.
– Egyedül maradtam – gondolta. – Miért, miért? Így el tudott menni? Ilyen idegenül, egy órával szólt előtte! – mondta hangosan.
Vadul jártak a gondolatai, hosszú barna haja, amely derekáig ért, most szétterülve lógtak ruháján, s máskor ékessége volt. Kezét ökölbe szorította, zokogva roskadt le a fűre, egész teste rázkódott, s vadul verni kezdte a földet.
– Ennyi volt szerelme? Nem voltam jó felesége? Nem gondos-kodtam róla? Nem mondta miért? – mondta, s közben ütötte a talajt öklével. – El tudott menni... Kértem szépen, aztán dühösen, majd zokogva, ő is sírt, mégis elment...
Aztán felült, el-elcsuklott a hangja, a szeme bedagadt a sírástól. Fürtjei tépetten arcára tapadtak, olyan volt, mint egy vihar verte fa, amelyet a szél s az eső szaggatott.
– Össze kell szednem magam! – gondolta, s közben nézte az őszi tájat, mely melegséget lehelt felé, hogy letörölje bánatát. A fűszálak kecsesen lejtették táncukat a szellő bálján. S az égbolt, mint királynő, széttárta ruháját, úgy fénylett csodás kéken, mint valami szépség. A nap mintha rámosolygott volna, sugarával letörölte könnyeit. S a kis virágok, amelyek körülvették, beterítették a mezőt, mint puha pázsit.
Erejét összeszedve felállt, ruháját elrendezte, s egy gyors mozdulattal összefogta a haját, amely csillogott a nap fényében. Mindent szépnek talált, ahogy körülnézett, csak a szíve nem talált megnyugvást.
– Hazamenni, de minek... – gondolta. – Ám mégsem maradhatok itt kint.
Lassan haladt, házuk csendesen kuporgott a fák között. Fenyő susogott a tető felett, a ház oldalát és tornácát a vadszőlő fonta be, néhol borostyán díszelgett. Szerette ezt a házat, mindig ilyenre vágyott, de most mégis idegennek tűnt, mert nem volt ott az a kedves, s ajándék, akinek ölelése, édes csókja elfelejthette volna bánatát. Hazaért.
Az éjszakák voltak a leghosszabbak, de idővel már megszokta a magányt. Aztán elmúlt az ősz, s jött sietve a tél, amely kiseprűzte még azt a kevés melegséget, ami megmaradt a színes világból. S eljött a karácsony is, amely szeretetet, megnyugvást hozott, s fényt is.
S békességet, gyógyírt talált a lelkében. S visszahozta a "kedvest", aki elment, de visszajött hozzá újra, s vele maradt örökre.

Vissza a Prózákhoz!


Nagyapó


A hajnal még alig kélt, tornácon állva merengett a messzeségben.
- Ma igazán szép napunk lesz – s nagyokat szippantott a friss, szinte üdítő levegőből.
Zsebéből elővette kedvenc dohányát, Románcot meg a Kossuth-ot szívta, de a természet volt éltető ereje, betöltötte egész lényét, mert erdész volt.
Ősz haja megcsillant a hold sugarában, amely ott üldögélt házuk felett.
A nyári szellő átsuhant a fenyő ágainak sűrűjén, mely a ház mellet, mint óriás őrangyal emelkedett a magasba, s édes dallamot susogott.
Óvatosan lement a lépcsőt, kinyitva a tornác ajtaját, s meg nem állt a kapuig.
Egy újabb cigarettát vett elő, hosszú csontos újait megvilágította a gyufa fellobbanó lángja.
Arcának ráncai és barázdái jól láthatóak voltak e apró felvillanásban.
Kopott kalapját a fejébe nyomta, s elindult. Vígan dudorászott amikor kocsi zörgésére lett figyelmes.
- Jó réggelt Bérci bácsi!
- Jó reggelt neked is Gádzsó! – szólt az öreg.
A kocsi bakján egy deres hajú cigány ült, nógatva szamarát, mely a kocsi elé volt fogva.
- Hová mégy Gádzsó?
- Jáj Bérci bácsi a mézőre szálmájirt, hogy az én kis csacsimnak legyen mit ennie. Gyűjjön, oszt üjjön ide mellim a bákra, elviszem az erdűig.
- Köszönöm, az jó lesz.
Felült a kocsira, lassan bandukoltak.
A nap festeni kezdett ecsetjével égi pompát, aztán felöltötte lobogó palástját, s köszöntötte a reggeli úrfit.
- Oszt mit mond Bérci bácsi, jú náp lesza mái?
- Gádzsó! Gyönyörű napunk lesz.
- Akkor elig lesz májd házagyünni délben – mondta a cigány.
- Elég lesz.
- Itthon vánnak a purgyik?
- Itthon Gádzsó, itthon hála Istennek! Nem is mennek vissza két hétig a nagy városba, nyaralnak.
Lassan a falu végéhez értek, a kis csacsi néha kiabált egyet köszöntve a reggelt.
- I-á, i-á, i-á.
- Ne bűgj mán! Fél lármázod a falut.
- No Gádzsó állj csakitt meg, átmegyek a hídon a Jósva felett, arra megyek az erdőnek, mert szedni akarok egy kis szamócát a gyermekeimnek.
- Jó Bérci bácsi! Isten ádja kededet!
- Téged is Gádzsó, téged is.
Leszállt a bakról, a vén cigány tovább haladt kocsijával.
Az öreg átment a hídon, s az erdő felé vette útját, majd fel a tetőre, s onnan a mezőre. Meg-megállt, szemügyre véve mindent. Nézte a fákat, bokrokat, nyíló virágokat, festői szépségű lombokat, hallgatta a madarak édes, szerelmes hangját, ahogy Istent köszöntötték.
A fűszálak meghajoltak a lába alatt, hódolva mint királyuk előtt. Lehajolt, egy csomó füvet vett fel és megszagolta: "Éjszaka erre őzikék jártak, meg vaddisznó" – mondta magában.
Ahogy haladt a fűben apró kis szemek mosolyogtak rá, aztán egyre többen, hívogatva az arra tévedő vándort.
- No szedek egy kis csokrot az én galambocskáimnak.
Lehajolt, óvatosan szedte a friss, apró gyümölcsöket.
Majd egy hirtelen mozdulattal a zsebéből kivett zsineggel átkötötte, s a kalapja karimájához tűzte.
Tovább haladt, s egy szép fiatal fára lett figyelmes, amely a többiektől messze állva bólintott a nap melegében.
Nyári vadkörte, viszek ebből is, megtömve zsebeit a drága kincsből.
- Hogy fognak örülni, mindig is örültek neki, mint ahogy ő az, ő drága unokáinak. Két leánya volt, Márti és Erzsike, de Mártit szerette jobban, az ő kis Bercijét. Vágyott volna egy kis fiúcskára, de a felesége ikerterhessége elvitte a fiúcskát. Azután született az ő kis Mártikája, olyan volt mint ő. A nagyobbik leánya Erzsike komolyabb, megfontolt volt, akárcsak felesége.
Már vénlegénynek számított a faluban amikor megkérte felesége kezét.
Tehát a két leánytól három unoka született, Erzsikének kettő, egy fiú és egy leány. Az ő "kedves Mártikájának" egy leánykája. Az unokák közül pedig ez volt a kedvence, szertelen, pajkos és olyan huncut, mint ő. Ha mesélni kezdett, tátott szájjal hallgatta, s ha nem mókázott, akkor ő faragott meséket gyermekei nyelvén.
A nap egyre melegebben sütött, a verejték, mint égi harmat ült a homlokán. A pulóveréből egy összegyűrt zsebkendőt vett elő, letörölte az apró cseppeket. Levette kardigánját, s felgyűrte inge úját, melyről a gombok valamilyen okból útra keltek, s eltűntek a fűszálak sűrűjében.
- No az anyjuk majd jól megszid engem megint – mondta hangosan.
Útját visszafelé vette, hogy minél hamarabb hazaérkezzen az ő drága szeretteihez.
A ház, amelyben lakott anyjukkal szép, takaros tornácos ház volt, egy szoba, konyha, padlás s egy különálló kis "sufni", amelyben a szerszámok s egyéb dolgok sorakoztak.
Közös udvarban három család lakott, középen a háborúban megözvegyült Mari néni, hosszú rendezett vályog házban, s a Jósva folyó szélén még egy család lakott.
Jól megvoltak egymással. A házak körül szép rendezett kertek díszelegtek.
Az öregéknek volt még csirke és disznó óljuk, amelyben nevelgették állataikat. Tulajdonukat képezte még két kopár föld, szőlő a hegyoldalon, s egy erdőrész Szelce-pusztán.
Szerettek itt élni.
A házban már élet volt amikor nagyapó megérkezett.
A konyhát méz édes kakaó illata, s frissen sütött kenyér töltötte be.
- Nagyapó – szaladtak az öreghez unokái.
Édes gyermek kezek nyúltak feléje.
- Mit hoztál nekünk? – kérdezték szinte egyszerre.
- Szamócát, vadkörtét, s virágot... - mondta az öreg.
- Milyen illata van Nagyapó! – bújt hozzá egy szőke fürtű kisleány, amelynek apró kék szemeiben a szeretet fényei csillogtak.
- Nagyapó, nagyapó! Úgy szeretlek! – mondta a kisleány.
Az az ölébe kapta, s megcsókolta unokáját, aki nyaka köré fonta kezecskéit, s hatalmas puszit nyomott Nagyapó arcára. Ebben a pillanatban egy hosszú barna hajú kisleány és barna hajú fiúcska szaladt és kapaszkodott az öreg lábaiba.
- Minket is vegyél fel!
Az öreg letette vadóc unokáját, hogy a másik két gyermeket is egymás után az ölébe vehesse.
- Nagyapó mesélj nekünk! – mondták a gyermekek.
- Nagyapó elfáradt, lefekszik most – szólt a nagymama a szobából – gyertek kimegyünk az udvarra, aztán megyünk szőnyeget súrolni a Jósvához.
- Hurrá! – mondták a gyerekek.
Csak a szőke kis vadóc maradt az öreg mellett.
- Papó, te olyan szép vagy! S úgy szeretlek... - mondta a gyermeki hang – én idebújok hozzád, s engedd, hogy hallgassam, ahogy alszol.
S Papó maga mellé fektette a kisleányt, az pedig szorosan odasimult nagyapja karjához.
- Olyan jó, hogy vagy nekem...
- Nekem is. De most már aludj, mert én is azt szeretnék.
- Már nem szólok Papó! Alszom, alszom... - susogta.
- Te Papó! Ne horkolj!...
- Nem horkolok. Csak aludj nyugodtan.
- Szeretlek! – szólt ismét a gyermek.
Az öreg arcán apró könnycseppek gördültek, ahogy nézte az ő kék szemű kis vadócát, amely kedvesen szuszogott mellette...

Vissza a Prózákhoz!

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2023 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.