Kezdőlap | Szabályzat | E-mail  




Földről nézve (2017/1) c. pályázat nyertesei

  Mesék világa
Jacsó Pál: Toldi (kicsit másképp)

Már egy jó órája stoppolt Toldi, a forró pusztában,
durrdefektet kapott délben, a hosszú szénásszekér,
a kölcsönzött jobbágyok meg hortyogtak a hűsön:
Milyen volt a ma reggeli casting? (egy misét biztos megér)
Le is fogja cseszni hű cselédjét, majd az öreg Bencét,
de előbb még kicsit lóbálja erős kezében a rudat, s
szellőzteti vaskos combjai köz az iszonyat petrencét.
A vitézek úgy hiszik, hogy valami fura műalkotás:
egy parasztnak öltözött útjelző tábla, és ha arra mennek,
amerre mutatja, hamarabb odaérnek majd, az Operabálra.
Ha el nem kalandoznak délre, épp törököt verni, vagy
ha nem kezdi el György bátyja, azt a bizonyost keverni...
- Jó uraim, daliás leventék, csak a rudam végét lessék,
de amíg el nem felejtem: Jegyeket és bérleteket tessék!
Szólt is az ámuló nádornak: Csúnyán rá ne nézzen,
mert nem osztozik senkivel e tájon, a védelmi pénzen,
ötvenhatos bicepszre gyúrt, szeme villanása, mint bikáé: karcos.
Keményebb volt, mint manapság bármely ketrecharcos.

De roppant erejét s elméjét ha úgy akarta, hát uralta Toldi,
csak rókalelkű bátyjával, meg szegény cseh vitézzel tolt ki.
Akkoriban nem voltak még pártok, de gyakran volt pártütés,
s nem volt alkotmányban rögzített jog, a szabadon tüntetés,
termett is a pusztán-nádasokban jó-pár harapós toportyán,
azokat lövette - guminyílvesszővel - a középkori kormány.

Györgynek a serege kevesebb lett, minimum egy fővel:
mert Miklós monodrámát adott elő, egy fél malomkővel.
Aztán puszta kézzel kivégzett két Gyes-en lévő farkast,
pedig katonának sem sorozták, mint arra nem alkalmast.
És nézd, hogy megerősödött a kis Toldi az idei nyárra!
Az ördög nem alszik: Én kíváncsi lennék a vizeletmintára.
Másokat fél Európán át üldöztet a sikeréhes WADA, egy ilyen
kicsúszott "Aranynál" meg szemet huny az ellenőrök hada?
Végül felment Miklós Pest-Budára, ez volt minden vágya,
de míg nem lett celeb, esténként mellette, üres volt az ágya.

Ott a szűk utcákban - ősi Grey Bull reklám - épp tombolt
egy marha: a demokráciát felépülte előtt, rombolni akarta...
de Miklósunk lefogta, megvédve megannyi sikoltozó szájat,
hálából kapott a nadrágba-vizelő tömegtől, egy kiló májat.
Estére bezártak előtte minden kaput és mindegyik ablakot,
a rátarti kivagyiság, már akkoriban is az emeleten lakott...
A cseh vitéz meg reggel a szigeten, táncoltatta lovát,
mérlegelés közben kóstolgatták egymást kevert ómagyarul,
"Oh mein Gott!" - lehet, Karel vitéz volt az első szlovák?
Talán ettől, azóta sincs jobb viszony, bár az pozitívum,
sem Pozsonyba sem Kassára nem kell többé vízum.
Miklósunk egy csapással végzett az álnok cseh vitézzel,
- bezárt ablakai alatt naphosszat sikongtak a lányok -
így lett ünnepelt celebként, máig is rajongott, érettségi tétel.
 

Vissza...


  Szatmári Gizella Emese: A földről nézve

Az ég felé szállok, a felhők fölé.
Lidérces álmomban látok,
millió tűnő boldogságot,
és szenvedést, mely százfelé
marcangol és hódítani igyekszik a világot.

Ezen a Földön a kín, a jaj temérdek,
megsokasodott az árja,
és iszonyú halálok vannak itt,
és a bú a szívedet bezárja.
Nincs ember ember között bizalom,
s nincsen már hűség.
Csak nyafka egyedek élete teng,
kik kényelmet űznek, s bennük kicsinyhitűség.

Élni a Földön nem egyszerű.
Információk hosszú sora
bontja a világot, s az emberiséget
apró, szétszórt atomjaira.
Szenvedés, harc és nyomor.
Ma ez van, ez a legnagyobb.
S ez a legtöbb, mit adhat a népnek
sok elmeháborodott hatalom.
A pénz beszél,
a szex és az ital.
Ez az, amire apellál például
a gyógyszeripar.
Az életnek nincsen joga,
s nincs semmi esélye,
csak élsz, mert megszülettél,
de élni merni - ez csak egyesek szeszélye.
Bármerre nézek,
bármerre lépek,
a halál ordít az utakon.
Az én jövőm elmúlt,
de a fiaimnak bár, ne ez lenne a jutalom!
Talán egy szebb jövőben?
Talán ezer év idő hadán?
Vagy még ma, ha teszel érte
az életed folyamán?

Az ég felé szállok, a felhők fölé.
gyönyörű álmomban látok,
millió örök boldogságot,
és örömet, mely százfelé
szalad és hódítani igyekszik a világot.
 

Vissza...


  Jacsó Pál: A földről nézve
(szonett-triptichon a Megváltóhoz)

Megroppant már fáradt vállam és nyakam.
Tolong alattam a kíváncsi tömeg
bámészkodón, ki szánón-fájdalmasan.
Az ember üdvéért testesültem meg...

Sorsom ellenében mást nem tehettem,
végigjártam sok vérrel megírt rögöt.
Bűnbánók vétkeit magamra vettem,
felettem Atyám hatalma őrködött.

Sebeimet rozsda mérgezi vérrel,
gyöngyöző arcomon tompa fájdalom,
de a világ majd megtelik reménnyel,
s elkopik felettem minden rágalom.

Nemsokára megtérek hozzád: Atyám!
A dicsőséges Mindenség vár ma rám.

Igen!
A dicsőséges Mindenség vár ma rám,
jéghideg űrben, Egek felé szállva.
Bár a csőcselék szög-verte kínra várt,
a kapum nem lesz előttük se zárva.

Oly halovány emlék már csak Betlehem,
távol Olajfák hegye homályba vész.
Két latromnak ecetcsepp végső kegye,
jobb oldali lelke velem útra kész.

Bordámtól a dárdahegy épp araszra,
szúrná szívemet, már szinte akarom...
Hányszor leszek majd ajkatokon dallam,
ha eljön közétek gonosz hatalom.

Ellobban gyertyaláng, lettem áldozat.
E szűk világra ne jöjjön kárhozat!

Kérlek!
E szűk világra, ne jöjjön kárhozat!
- bár alig teszünk önzetlenül érte -
Oly gyakran jön pusztító határozat,
pedig szebb jövőt sóváran remélve

él az ember, a Megváltóra várva.
A rideg idő itt lassan körbejár,
majd' kétezernyi Húsvét telt el mára,
hol kéklő nagyvilág, aranyfénybe zár.

Már több, mint ötven Húsvétot éltem itt,
egyenes derékkal egy ferde bolygón.
Sorsom hol előre, hol meg hátra vitt:
maradtam helyben, tétován-toporgón.

Mi mást tehetne, kinek nehéz terhe:
Földre néz, bár az Égbe-szállva menne...
 

Vissza...


Jacsó Pál: Pléhkrisztus

A madárijesztő reszketve vacogott a téli éjszakában. 1957 februárját írták itt, a nyugati határszélen, ahol szinte mindig fújt a szél, betakarva szántást-utat, vadat és embert egyaránt. Ezen a télen a megszokottnál is ridegebb volt a táj és egykedvűbbek az emberek. Csendben teltek az ünnepek, s a kertek alatt jött meg az újév is. Pirkadatra egyre gyakrabban lettek friss nyomok a hóban: olykor határozottak, olykor bizonytalanok, de mindig sietősek. Nappali világnál azonban embert, a katonákon kívül nem lehetett látni a tájon.
Hacsak az erdő szélén álló, szél tépázta madárijesztőt nem tekintjük annak, mert bizony több emberség szorult belé, mint azokba, akik mostanában e vidék felett uralkodtak. A madárijesztő - aki valamikor fess legény lehetett széles vállaival, amit egy nyakban eltört villanyélből eszkábáltak neki - nemigen zavartatta magát a körülötte zajló világtól.
Öltözéke egy szakadozott fehér ing, egy öreg vasutas-zubbony meg egy kikopott ülepű csizmanadrág volt, amire otthon nemhogy a gazda, már a kutya vacka sem tartott igényt, de neki még megfelelt. Így állt bánatosan, a valaha volt búzatábla szélén, amit a határsáv miatt már benőtt a gyep. Nem érdekelte az idő múlása, nem fájt neki se tél se nyár. Olykor talán jobb lenne kis időre madárijesztőnek lenni, mint embernek...
Egyetlen barátja, a patakon túli földút mellett álló, vékony kereszten feszülő pléhkrisztus volt. Már az első Nagy Háború idején is előtte vezetett el a két határszéli falut összekötő földút. A madárijesztő, mint megbecsült kollégájára tekintett a pléhkrisztusra, hisz hogyan is tudhatta volna, ki is ő valójában. Hajnalonta irigykedve nézte, hogy míg előtte csak elsietnek, a pléhkrisztus előtt sokszor megállnak az emberek, lehajtott fővel, furcsa mozdulatokat téve. A mozdulat távoli emlékei szerint hasonlatos volt ahhoz, amit kenyérsütéskor a gazdasszony tett, miközben a frissen sült kenyeret felszelte...
Bezzeg a madárijesztőt legfeljebb akasztónak használták. Aggattak rá táskát, kalapot és sálat, kabátot, de még egy kakukkos faliórát is egyszer. Hogyan is tudhatta volna, hogy míg ő, egy sokak által megszenvedett hatalom uralta ország utolsó látványossága itt a határszélen, a pléhkrisztus már a szomszédos Ausztria földjén áll. Aki odáig eljutott, már biztonságban érezhette magát, így megnyugvással vethetett keresztet, visszanézve a távolban árválkodó, röghöz kötött madárijesztőre.
Az utóbbi napokban szokatlanul sok menekülő jött arra számítva, hogy hamarosan lezárják a határt, végérvényesen elzárva a szabadság útját. Most is egy egész teherautónyi csoport érkezett a ködben. Csendben ugráltak le a jármű platójáról, ami jó pénzért egészen a határszélig hozta őket. A sofőr, aki a fuvarral nagy kockázatot vállalt, maga is otthagyta az autót. Több menekülőt már nem hoz ide, mert ma hajnalban ő is nyugatnak veszi az irányt.
A kis csapat bukdácsolva haladt a lábszárig érő hóban, némelyikük elesett-lemaradt, de a többiek nem várhattak rájuk, mert a távolból kutyaugatás hallatszott, ami a járőrök közeledtét jelentette. A csoport a fővárosból érkezhetett, mert látszott rajtuk, hogy jobb módú emberek.

2.
Legutoljára egy irhabundás nő haladt el a madárijesztő előtt nehéz bundájában. Pár másodpercre megpihent, miközben levette magáról a bundát és a madárijesztő vállaira akasztotta, majd megkönnyebbülve indult tovább a pléhkrisztus felé. Most látszott csak, hogy már utolsó heteiben lévő várandós lehet.
Időközben a határőrük is megérkeztek a teherautóhoz, ami magára hagyottan állt, még meleg motorral. Az egyik járőr kinyitotta az ajtaját, s miközben benézett, látta, hogy a slusszkulcsot feledékeny gazdája a műszerfalban hagyta. A járőrök már rég nem voltak szabadságon, s abban reménykedtek talán ma éjszaka eljön az alkalom, hogy legalább egy jutalom "eltávot" kiérdemeljenek, ami a határsértők elfogásáért járt. De a menekülők már messze voltak ahhoz, hogy a határ előtt gyalogszerrel utolérjék őket.
Ekkor a parancsnok egy hirtelen ötlettől vezérelve bemászott a vezetőfülkébe, beindította a motort, az autót a menekülők irányába állította, majd felkapcsolta a reflektort, melynek fényénél láthatóvá váltak a bukdácsolva távolodó alakok. Ezután kurta parancsot adott a járőröknek a tüzelésre, akik sorozatlövésre állítva lőttek a határsértők után, de azok csak futottak tovább, kivéve a legutolsó alakot, aki a lövéseket követően a hóba rogyott, így kikerült a fényszórók pászmájából.
A szakaszvezető parancsára a határőrök abbahagyták a tüzelést, majd visszafordulva parancsnokuk elé siettek. Mindketten újoncok voltak, akik még éles helyzetben nem sütötték el fegyvereiket. Egyszerű parasztfiúk Mátészalkáról, a szakaszvezető meg ózdi. Ő már többet próbált, de neki is torkában dobogott a szíve. Nem szívesen adta ki a tűzparancsot, ám ha nem így jár el, hadbíróságon is végezhette volna. Nem tétovázhattak tovább, így a Csepel fényszórójának pászmáját kihasználva indultak el a hóba rogyott alak felé. Mindketten remélték, hogy a határsértő már nem él, mert egyikőjük sem akart egy haldoklóval szembenézni.
Amint a közelébe értek, elemlámpájukkal is rávilágítottak. Az mozdulatlannak tűnt, de azért óvatosan közelítették meg. Amint araszoltak előre, fegyvereiket még mindig a hóban fekvő alakra fogva, torkukban dobogott a szívük. Aztán az elemlámpák fényében hirtelen jól láthatóvá vált mindaz, amitől megkönnyebbültek.
Mert a kabátos alak nem az egyik menekülő volt, hanem a madárijesztő, akire épp az imént akasztotta nehéz irhabundáját a lemaradó fiatalasszony. A bundán lyukakat szakítottak a lövedékek, melyekből az egyik épp derékba törte a gerincéül szolgáló lapátnyelet, de jutott a golyókból a lapátfejre is, átlukasztva azt a jobb szeme sarkánál.
A járőrök sajnálták az elmaradó szabadságot, hát még ha a körletben elterjed, hogy határsértők helyett egy madárijesztőt tettek ártalmatlanná, hosszú ideig gúnyolódás tárgyai lesznek. De a jegyzőkönyvet nem hamísíthatták meg, mert a lőszerrel nem tudtak volna elszámolni, így hónapokra fogdába kerültek volna.

3.
A madárijesztőt mégsem hagyták a hóban. Lehámozták róla a bundát, hamarjában összedrótozták, megigazították rajta a vasutaskabátot és visszaállították a helyére. Aztán követték a nyomokat, míg el nem értek a határig, de onnét tovább már nem mehettek. Még egy utolsó fénycsóvát villantottak a némán magába forduló pléhkrisztusra, majd visszasiettek a teherautóhoz, ahonnét rádión beszóltak az őrsre jelentést tenni és segítséget kérni a helyszíneléshez.
Lassan hajnalodni kezdett a bánatos vidéken. Hamarosan megérkezett az őrsparancsnok is egy szakasz járőrrel, akik csatárláncban átfésülték az egész határszakaszt, összegyűjtve a menekülők által hátrahagyott holmikat. Így lett a madárijesztő kabátjából is tárgyi bizonyíték, pedig új öltözékében végre talán nagyobb tekintélye lett volna a környéken.
Késő délelőttre a madárijesztő is megnyugodott. Bár fájdalmat nem érzett, aggódása szinte már emberi volt. Ahogy épen maradt fél szemével átnézett az út túloldalára, a pléhkrisztus eddig magába forduló, majdhogynem érdektelenséget mutató szemében, mintha figyelmet vélt volna felfedezni. A madárijesztőt büszkeség töltötte el, hiszen ha akaratlanul is, ma hajnalban emberéletet mentett ösztövér testével. Nem sajnálta már az elvesztett kabátot sem.
Ha képes lett volna, integetett volna a pléhkrisztusnak, akit sokkal közelebbinek érzett magához, mint eddig bármikor. Eközben az, arcán beletörődő fájdalommal nézett át valamikori hazájába. Ha valaki közelebb ment volna hozzá, láthatta volna, hogy mellkasán, a dárdahegy okozta seb helyén egy golyó ütötte luk van, amibe a lövedék is beleragadt, a két szeg ütötte tenyéren pedig apró megszáradt vércseppek, amik vélhetően valamely megsebzett galambból cseppenhettek oda...
Abban az évben hamar megérkezett a tavasz, és a határnak ezen a részén több incidens már nem történt. Aztán nyár elején megint egyenruhások jöttek, akik kerítést, dróthálót és aknazárat telepítettek a madárijesztő és a pléhkrisztus közé. Majd ezután hosszú évekig nem járt erre más, a magukat biztonságban érző vadállatokon kívül, csak nyaranta egyszer a kaszások, meg nagy néha - külön engedéllyel - egy-egy kutató, aki a határszélen háborítatlanul fészkelő madarak életét tanulmányozta.
Mivel feladata már nem volt, a madárijesztőt senki sem javítgatta. Otthagyták szélnek-esőnek-hónak. Amikor egy arra járó vaddisznókonda csigákat keresve feltúrta körülötte a földet, az őszi esőben kidőlt, s egy egész telet a hó alatt töltött. Aztán amikor a rákövetkező tavasszal valakik meggyújtották a környező avart, a tűz belekapott a maradék seprőbe, majd a vasutas kabátba, végül a péklapát mosolya is az enyészeté lett. Nem siratta meg senki, talán csak a határ túloldalán álló pléhkrisztus, aki azután még évtizedeket állt magányosan az út mellett, amit már teljesen benőtt a fű. Néhanapján a vasfüggönyt nyugatról megcsodálni szándékozó kirándulók hoztak ugyan egy-egy csokor virágot a tövéhez, de aztán lassan ők is elmaradtak.

4.
Mígnem egy napon, újra egyenruhások jöttek, akik lebontották a kerítést és kiásták a javarészt már berozsdált aknákat is. Újakat azonban már nem telepítettek. Aztán egy verőfényes délelőttön hatalmas tömeg özönlötte el a völgyet zászlókkal, virágokkal, boldogan nevetgélve, egy teljes napot töltöttek el piknikelve a pléhkrisztussal szembeni réten, épp ott, ahol hajdanán a madárijesztő állt. Ezután gyalogosan hosszú ideig nem járt errefelé senki fia, kaszások helyett is már gépek alakították a tájat. Hatalmas, új traktorok, amik reggelente nyugatról jöttek át beszántani az árkokat, s megművelni az elhagyatott legelő helyén lévő kukoricatáblát, este pedig visszamentek a határ másik oldalára.
A pléhkrisztus még mindig ott állt a keresztút mellett, igaz időközben új talapzatot kapott, kis emléktáblával, őt magát pedig szépen megpucolták és átfestették. De a golyó ütötte luk, még ma is látható, igaz a beszorult lövedéket időközben valaki elvitte emlékbe.
Évtizedek múltán, egy október végi vasárnap délelőtt, nagy, fekete terepjáró jelent meg az úton, lassú tempóban, méltóságteljesen közeledve. Pár méterre a pléhkrisztustól megállt, majd két magas férfi és egy harmincas évei közepén járó, csinos nő szállt ki belőle.
A nőn fekete kosztüm és fekete kalap volt, kifogástalan eleganciával. Egyvalami volt rajta csak szokatlan: A vállain sál helyett, egy megkopott rókaprém volt átvetve. Annak a nőnek a lánya volt, aki jó harminc évvel ezelőtt, menekülés közben kabátját a madárijesztő ágasára akasztotta. A nő az úton le-fel sétálva, tanácstalanul kutatta a tájat, de a madárijesztőt ennyi év után hiába is kereste. Az egyik férfi kezében, egy fekete urnát tartott, aminek fedelét leemelve a nő elé tartotta, aki kétszer is belenyúlva, a kukoricatábla feletti domb szélénél állva, a levegőbe szórta a hamvakat, majd néhány csókot is dobott a felkavarodó kicsiny porfelhő után, aztán könnyes szemét törölgetve, szipogva fordult vissza a férfiak felé:
- Menjünk Viktor! A többit, majd a Duna-parton.
A leparkolt terepjáróhoz visszamenet a pléhkrisztus felé vették az irányt. Amikor odaértek, a másik férfi egy kis táblát vett elő táskájából, majd ügyesen a talapzatra rögzítette. Álltak egymás mellett néhány percet szótlanul, majd elindultak az autóhoz. A nő azonban félútról visszafordulva, magas sarkújában kissé bizonytalanul, mégis sietős léptekkel a kereszthez futott, tépett néhány marék füvet a talapzat aljától, majd gyorsan hátat fordított és visszasietett az autóhoz. És amilyen méltósággal jöttek, éppoly csendes méltósággal gurultak el, a kerekek alatt halkan ropogó, murvás ösvényen. Azt már senki sem láthatta, hogy a nő, az autó hátsó ülésén ülve, a letépett fűcsomót a hamvak közé tette. A terepjáró lassan befordult az erdőben elvesző aszfaltozott útra. Nem maradt utánuk más, csak egy darabka történelem, meg egy réztábla a pléhktisztus talapzatán.

Vissza...


Faragó- Kupi Andrea: A megszokás elleni küzdelem

Zömök lábai lecövekelve állnak a völgy legmagasabb pontján és az eget kémlelik. A csillagokból próbál értelmet nyerni Oscar, de azok továbbra is mozdulatlan faarccal bámulnak vissza rá.
- Vajon most hol járhat Alexander? – kérdi magától Oscar, majd megrogynak lábai és a fűbe heveredik.
Átkozza a sorsot, hogy neki nem olyan fényes és csodákkal teli élet jutott, mint barátjának, Alexandernek. Ő csak őrzi barátjának dicsőségét, miközben az eget kémleli esténként. Vajon ennyi juthatott csak neki ebből a világból? Hazaérkezve megáll a tükör előtt, majd eltorzul tekintete. Fájdalmas látnia, hogy csak ennyire futotta a teremtőnek, mikor ő következett a sorban. Lassú, komótos mozdulatokkal fekszik le az ágyba, majd arra gondol, lehet, egyszerűbb lenne, ha holnap már fel se kelne. Ha szép lassan maga mögött hagyhatná ezt a mindennapi poklot. Hirtelen egy halk csörrenés rázza meg a csendet. Sms érkezett a messzi távolból:
- "Úton vagyok már hazafelé. Remélem, minél előbb újra találkozunk barátom."- írta Alexander. Néma könnyek hullottak Oscar arcáról, s a szeretet és az irigység egy különös egyvelege mérgezte a szívét. Majd néma sóhaj szakad ki Oscar torkából, aztán álomra szenderül.
Másnap reggel különös zajra riad fel. Valaki az Ő konyhájában motoszkál!
- " Talán jobb lenne, ha ki se kelnék az ágyból."- gondolta magában Oscar. A félelemtől megfeszül minden porcikája.
- "Nem érhet így véget a történetem!"- gondolta magában.
Halk, megfontolt léptekkel halad a konyha irányába, kezében egy baltával, amit mindig az ágya alatt tart, puska híján. Ziháló lélegzete betölti a teret, keze remeg az idegtől, majd mikor a konyha ajtajába ér, elernyednek adrenalintól dús kezei. Alexander higgadt eleganciával várta barátját egy csésze kávé társaságában:
- Hát te mire készültél, ha szabadna megtudnom?- mondta Alexander mosolytól duzzadó arccal.
- Megijesztettél!- mondta rémülten Oscar
- De hát szóltam, hogy jövök!? Különben is, amilyen optimistán állsz az élethez, nem mindegy, hogy élve vagy holtan?- mondta Alexander nevetve.
- Lehet, neked van igazad - komorodott el Oscar, s leroskadt Alexander mellé az asztalhoz.
- Ugyan már, Oscar! Tudod, hogy nem gondoltam komolyan!- mondta Alexander.
- Könnyű neked, hisz minden megadatott az életedben! Szikár vékony test, erős, hosszú lábak, gyors észjárás. Most pedig nézz rám! Mi jut eszedbe erről a zömök, köpcös testről?- kérdezte Oscar.
- Egy akaratgyenge ember, aki a csillagokban keresi már gyerekkora óta a sorsát. - vágta rá Alexander.
- Több év vándorlás után csak azért jöttél haza, hogy engem sértegess?!- kérdezte Oscar.
- Nem! Inkább azért jöttem, hogy bebizonyítsam neked, te is bármire képes vagy! Hogy ezt bebizonyítsam, fel foglak vinni egy túra keretében Ausztria legmagasabb hegycsúcsára, a Glossglocknerre!- mondta Alexander.
- Ugyan már ne nevettess. Alexander, honnan növesszek én olyan hosszú lábakat, mint amilyeneken te jársz? Képtelenség, hogy én oda fel tudjam küzdeni magam. Nézz már rám! – mondta erélyesen Oscar.
- Nincs kifogás barátom, ma már indulunk is. Már minden szükséges eszközt beszereztem a túránkhoz, úgyhogy még ez sem lehet akadály. – mondta Alexander.
- De... - mondta Oscar.
- Nincsen de! Jössz és végre megnézed, mire is vagy valójában képes! Ha már én nem tudom ezt veled évek óta megértetni, majd beszélnek helyettem a csúcsok.- mondta Alexander.
A két jó barát a kávé befejeztével össze is készítették csomagjaikat, majd nekiindultak annak a hegycsúcsnak, amivel Oscar immáron 35 éve farkasszemet nézett. Aminek teteje, már maga az Olümposz tetejét jelentette számára, ahova úgy hitte, az olyan zömök lábú idegeneket be se engedik, mint amilyen ő jó maga.
Az első nap estéjére 10 km tettek meg a hegyoldalban, majd egy kisebb sziklaperemen vertek tábort maguknak az utazók. Oscar talpa égett, térdei megdagadtak.
- Feladom.- hangzott tompán Oscar szájából.
- Még csak most vártunk bele a kalandba!- mondta Alexander.
- Én már az elejétől fogva mondom neked, hogy képtelen vagyok rá, de te mintha meg sem hallanád!- kiáltotta Oscar
- Érdekes.- mondta Alexander
- Mi érdekes? Nincs ezen, semmi érdekes! –kiáltotta Oscar fáradságtól cserepes ajkakkal.
- Hogy miért most akarod éppen feladni? Miért nem adtad már fel akár a déli melegben, a hegygerinc oldalában? Miért nem adtad fel, amikor elestél az első pár száz méteren? Miért most adod fel, amikorra kezdene hozzászokni a lábad a járáshoz? – kérdezte Alexander
- Mert talán csak ennyire futotta tőlem.- mondta elkeskenyedő hangon Oscar.
- Ma tőlem is csak ennyire futotta. –mondta Alexander majd álomra szenderültek a csillagos égbolt alatt.
Másnap reggel komótosan indult a nap. S a Glossglockner tetején a hósapka kacéran kacsintott egyet Oscar felé.
- " Fel kell oda jutnom"- gondolta magában Oscar.
Alexander pedig némán barátjára nézett és megkönnyebbült. Mikor pedig nekiindultak a csúcsnak Oscar lábai makacs öszvérként kapaszkodtak az egyre meredekebb hegyoldalban. A nap és a szél nem kímélve koptatta cserzett ajkaikat, mire ismét a nap végéhez közeledtek. Ekkor Alexander megtorpant egy sziklaperem tövénél, majd leheveredett hűs árnyékában.
- Rosszul vagy? Esetleg kiment a bokád?- kérdezte Oscar.
- Nincs semmi bajom. Egyszerűen csak elfáradtam egy kicsit. Ennyi az egész.- mosolygott Alexander.
- Te, elfáradtál? Az lehetetlen! Te Alexander, a nagy utazó!- mondta Oscar megdöbbenten.
- Én is csak emberből vagyok Oscar és ez így is van rendjén. Néha mindenki megpihen egy kicsit, vagy megtorpan az útja során.- mondta Alexandernek
– Akkor most ez azt jelenti, hogy visszafordulunk?- kérdezte Oscar
– Csak 10 percet adj, és már mehetünk is tovább. Ne félj, nem úszod meg, hogy fel ne érj a hegy tetejére.- mondta mosolyogva Alexander.
Majd kisvártatva ismét útra keltek. Oscar lába pedig napról napra erősebb lett a hosszú út során.
- "Végre megértette az üzenetemet."- mosolyodott el magában Alexander.
S úgy tűnt, már nincs számukra akadály az út során. Nap napot követve már csak egy-két kilométer választotta el őket a hegycsúcstól. De ahol a győzelem születik, ott kell igazán túllépni önmagunk árnyékán. Tudta ezt Alexander is, mégis némán követte Oscart. Havas szél kavargott a levegőben, egy utolsó próbára felszólítva a friss utazót.
– Feladom!- szakadt ki Oscar tüdejéből egy kétségbeesett hangként.
– Már csak, két kilométer van hátra!- kiáltotta Alexander megbotránkozva
– Nem érdekel, én megmondtam már az elején, hogy nem tudom megcsinálni. Fázom, éhes vagyok, és már a lábaim se bírják! Kérlek, forduljunk vissza!- mondta Oscar.
– Azt hiszed, ekkora út után majd hagyom, hogy feladd!? Most elmondom mi lesz: te elindulsz felfelé, én pedig addig rugdosom a feneked, amíg fel nem érsz a hegy tetejére! Világos!?- kiáltotta Alexander – De én....- mondta volna Oscar, de belé fojtották a szót.
– Nincs de! Nincsenek kifogások, nincsenek akadályok, mert már itt vagy! Már majdnem győztél a heggyel szemben. Nincs semmi más, csak te és a saját korlátaid!- kiáltotta Alexander.
Oscar pedig megfordult és szótlanul a fehér rettenetre nézett. Mérges volt magára, Alexanderre a hegyre, erre a nyomorult szituációra, hogy minden rajta múlik. Hogy amit most tesz, határozhatja meg őt akár egy életre. S ha nem teszi meg most, talán sose derül ki, ki is ő valójában. Utálta ennek a havas szennynek minden kellemetlenségét, mégis tovább kellett lépnie, ahogy csak tudott. Lassan de biztosan, ismét közeledtek egy álom végéhez, miközben a csúcson lévő kereszt fénye, oly hívogatóan fénylett, mint a mennyország kapuja.
Lábaik megremegtek az utolsó lépteknél, s a kötél megfeszülve tartotta a lelket, fáradt utazóiban. Majd felértek a kereszthez, és beleharaptak a friss hegyi levegőbe. Hirtelen mindketten kiegyenesedtek, s a keresztet fogva némán a tájat kémlelték. Oscar nagyokat sóhajtott, majd arcának barázdái elsimultak, mint a tenger hullámai.
– Csodálatos!- nyögte végül ki Oscar.
– Én mindig is tudtam, hogy képes vagy rá. Csak sose akartad elhinni ezt magadról. -mondta Alexander.
– Most úgy érzem, bármire képes lennék, de egyszerre túl kicsinek is érzem magam a világban. Te érted ezt?- kérdezte Oscar.
– Ez az élet titka. Megtalálni magad, megtalálni a saját helyed ebben a végtelenben, ahol mindenki csak egy pont a sok közül. Én már évek óta keresem a saját utam.- mondta Alexander.
– Megtaláltad már a helyed, barátom?- kérdezte Oscar.
– Igen.... vagyis azt hiszem. Most úgy érzem, jó úton haladok, de ez egy nagyon hosszú út. Talán sosincs vége, talán még vén aggastyánként is lesz mit tanulni magamról és a világról. De megéri küzdeni érte.- mondta Alexander.
– Nehéz, és néha fájdalmas ez az útkeresés.- mondta Oscar.
– De nem megéri minden nap rácsodálkozni a világra, vagy akár néha saját magadra? - kérdezte Alexander, majd egymásra mosolyogtak. S a nap, arannyal borította be a tájat, végül pedig alábukott a semmibe.

Vissza...


Jacsó Pál: A fekete bárány

Oly' messzire kóborolt. Egészen a sötétlő fenyőerdő széléig. Távolról nézve, már csak egy árnyék volt csupán a fák alatt. Továbbment, de még visszanézett a meredek domboldalról, le a völgybe, hol lehajtott fejjel, aprókat lépegetve, egymáshoz simulva, naphosszat a biztonságos legelőn kerengve legelészett a nyáj.
Mielőtt elindult, sokáig méregette erejét, mily meredek a havas hegytető, veszélyek közt is hívogató, mit megmagyarázni képtelen, de ez nem is kérhető, mert ő sem nyáj, sem pásztor szemlélettel meg nem érthető. Így élte már eddig is különc életét, mely éppoly izgalmas, mint szeszélyes, mert az út alatt nem mérhető a tét, csak élhető...
Mehetett volna a völgy felé is, mert a logika és az éhes gyomor parancsa, a kaszálásra váró dús legelőt kívánta volna, erre nézd, mégis itt kapaszkodik, egyre csak fölfelé, hol a föld alól kiálló kövek, már jócskán kényelmetlenek, néhol meg roppant élesek.
Bizony a sors fintora, ha valaki báránynak születik, de a nyájat nem állja, noha ott van számos szomszédja-komája, s még jó barátja is akad. Honnan fakad hát a gondolat, hogy otthagyva a furulyaszó oltalmát, inkább közelítse a farkasok birodalmát? Mert ki ő, hogy ily nagy mellényt vegyen magára, és főleg ne fehéret, hanem inkább feketét, mert a havasok alján, nem is beszélve fentebb, a hegyek ormán, ezen "láthatósági mellény" bizony inkább hátrány, mint mentőöv a bajban, főleg ha valami okán, akkor is át akar menni a tű fokán, ha fáj. Míg ezeket gondolja, lába már túljár hegyen s völgyön, de mégse keresik. Lehet, hogy nem is hiányzik senkinek e földön?
Bár megszokta már, hogy a létszámba soha nem számítják, mert ha megvan, akkor sincs igazán ott, ha meg épp elkalandozott, rögtön a kör közepén van legott. Mindezek okán, neki nincs semmi gondja a világgal, csak az idővel meg a térrel, amihez ugye a legtöbb bárány gondolata nem ér fel. De nincs ezzel semmi baj, így lesz ez idén, ahogy volt tavaly, és tavalyelőtt. Száz éve tán nem, mert azidőtájt, még sokkalta több volt az ilyen kicsiny erdőszéli nyáj, és bizony minden nyájnak kincstári tartozéka volt, egy olyan bárány, ki ha nem is fekete, de legalább rőt vagy kávébarna, mert erre mindig ügyelt az Úr vicces kedve, vagy épp a természet hatalma.
Barátunk már jó messzire eltávolodott az önfeledten legelőktől, de még a pásztor kutyája sem tulajdonított jelentőséget a kallódásnak, miután vagy megszokta már e konok kalandozást, vagy titkon örülne, ha az a nyűg is lekerülne a válláról, hogy majd az este eljövetelével, a pásztor mindannyiszor megfuttassa hiába, az erdő szélén kutatva, honnan rövid úton pihenni visszatérne, de a gazda megannyiszor botjával újra utat mutatva ösztönzi keresésre.
Így időzött, még utoljára visszanézve, de már nem látta a nyájat, csak emlékeibe idézve egynéhányat a komák közül, bár a vezérkos tompa kolompját ugyan hallja, s a terelő pulin a pergőt, de gondolataiban lassan felejti a legelőt. Na de lássuk csak van-e értelme, s főleg mersze továbbmenni, mert a napos domboldalról oly könnyű nagy mellénnyel tervezgetni, akár egy kisebb kalandot, netán egy nyájhoz mért hőstettet is, mi újságok lapjaira ugyan nem kerül, de szájról-szájra száll évekig, ha majd őszi szürkületben a szomszédos nyáj pásztora a meleg subán elterül, és hallgat az adoma-szóra, mit a vendéglátó gazda, a pörkölt mellé feltálal.
Lehet, tovább sem kéne mennie, mert már innen, a hajnali páraködben a nyájhoz visszatérve is, sokan ámulattal néznének rá, talán még egy-két hátborzongató történet is beleférne, mely jó helyet biztosítana számára a nyáj legelején, ahol legízletesebb a ropogós gyep, mert e tett is oly szokatlan. Hátha még találkozna egy fogatlan, átlőtt oldalú, már csak rágcsálókra vadászó ordassal, és abból kerekítene oly történetet: hogy bizony ez, meg az vele mind megesett... De a mi bárányunk, az olcsó népszerűséget nem állta, hisz a bátorság próbáját nagyrészt már így is kiállta, mert ugyan mi több várható el, egy egyszerű birkától, távol a furulyaszóval nyugtató, pulival védett álomvilágtól?

2.
Már meg is bánta, hogy saját bátorságával szembeszállt, mert hát ö végső soron is csak egy ürü, nem neki írták az eposzok főszerepét, legfeljebb a tanulságos nevetős csattanót, a lakomák során, a tűz lángjánál hangosan megpattanót, mert esténként néha, bár az emberek szavát nem érti, a gunyoros kacajokból érzi, hogy már megint valamelyik atyafija van porondon. A bográcsban pláne. De hogy még viccelődjenek is egy szegény birkán? Hát ne!
Ezért saját, és minden bárányok önbecsülését megvédendő, továbbindult felfelé a hegyen, s hogy a céljáról kétsége senkinek, még csak ne is legyen, próbált gondtalanul fütyörészni, pedig úgy szeretett volna inkább legelészni... Így hát a mi ürünk egyre gyorsabban szaporázta lépteit, hogy elérjen a vastag falú menedékházig, amiről jó barátja, a szíjalt hátú szamár komája mesélt, aki e helyütt, már több zord telet megélt, fát hordva nagy kosarakban a favágóktól, a pásztor asszonyának, mert a számadó gazda családja, a szokások ellenére, télen is fennmaradt a hegyi legelőn, a nyájat a bojtárokra hagyva lenn, hol a meredek domboldal egy tiszta vizű tónál, a lankás erdőszéllel egy baráti kézfogásban összeért.
Nos, a mi bárányunknak, már mind a fáradtságtól, mind az izgalomtól szaporán vert a szíve, s bár ismert különc volt ő, az ily hőstetteknek mégsem oly nagy híve. És ha tudta volna, hogy nem is mesze az erdő mélyén, egy korán vadászatra indult hiúz, épp egy törött lábú őzgidát véreztet ki, a birkanyáj törvényei szerint kegyetlenül, holott csak az élet körforgásának utat adva végzi dolgát, mit a jó anyatermészet születésétől fogva rámért, s épp ennek felel meg, nem úgy mint a mi feketénk, kinek egyéb dolga se lenne naphosszat, csak a füvet harapni, miközben még a legelőt is más keresi meg helyette. Igaz évente egyszer megfosztják becses szőrétől, bár fekete lévén, az övé a gazdának hasznot nem hajt, miután szegény csak egy herélt, így nem marad utána se túró se sajt...
Gyomra már kiürült, és a körmei is felsebesedtek, de nem lehet elég konok, hisz lenn a rokonok, mind kárörvendőn súgnának össze a háta mögött, ha gyengén és bicegve somfordálna vissza a hodályba, így ha már eddig eljutott, e tette nem veszhet többé feledés-homályba. Így minden mindegy alapon, csak ment-ment felfelé, nem is gondolván hiúzokra és ordasokra, de az egyszer biztos, többé nem akar visszatérni ide, e zordon havasokra, ha ezt ő és a bundája is sértetlenül túléli, s már nem annyira magabiztos, de még reméli, nem vesztette el az Úr bizalmát, s nemsokára valahogy, de elhagyhatja az örök hó birodalmát, ami bizony nem egy magányos védtelen báránynak való terep, legyen inkább más felfedezőké a címlap főszerep.
Már a vészforgatókönyvre gondolt éppen, amit elfelejtett megtervezni, de hát tapasztalatlan különcként, nem volt kivel egyeztetni, mert a bárányok közt ritka a kalandozó jellem, legfeljebb eltévedt sortársakról hallott, már ha volt, aki ilyen balul kiütött kalandot egyáltalán bevallott legelés, vagy épp nyírás közben, ami elől, jó lett volna inkább menekülni, mert a fürösztő vályú élménye nem épp élvezet, és bizony az olló is ejt néha sebet. Nem is beszélve a több hetes pőreségről, ami depresszióssá teszi a lelket, de a pásztor ezzel mit sem törődik, hisz ő nem dámakisasszonyokat és úri fiúcskákat nevelget. Így hát még egyszer megrázta magát, és egy végső fogadalmat tévén, továbbmegy az úton, a legsűrűbb fenyőerdőbe kanyarodva, a szíve a helyéről majd kiugorna, mikor a hegyről ereszkedve hirtelen szembejön a mogorva favágó, a szíjalt hátú szamárral, szaporázva lépteit, mert estére szól már a halkuló madárdal. Késésben van hazafelé a völgybe, hol meleg vacsorával várja szíve hölgye, akit csak ő nevez hercegnőmnek, egyébként a neve Panka, s bizony nagy a favágó feletti hatalma...
Emberünk, mint aki mit sem törődik az idetévedt kossal, meg sem lepődve, hogy szembe jön az úton, elporoszkált mellette, szamarát - egyebe nem lévén - fokossal biztatta gyorsabb ügetésre, de ekkor felhangzott hősünk bizonytalan, gyenge bégetése, mely mégiscsak jobb belátásra bírta, hisz szíjalt hátú barátunk egy fő-okost még javában elbírna, miután csak a hátára vetett egyik kosár volt tele fával, így megállt és hátrafordult vigyorgó pofával: "No, gyere te vándor, ha már ily távol kerültél a nyájtól, s látom nehezedre esik a járás is." S azzal lábon fogva, egy lendülettel belerakta a meglepett állatot a szamár hátán általvetett puttonyba, már indultak is le a völgybe, kissé ugyan zötykölődve, de legalább biztonságban, maguk mögött hagyva a sejtelmes, félelmetes fenyvest, a hiúzzal és más szellemekkel, a susogó titokzatos erdőt. Már alig várta a legelőt.

3.
A kos pedig elmerengett a mai nap tanulságán, ha volt. Becsületén így nem esett fikarcnyi folt, mert megtette, mi tőle telt, saját erejéből, legyőzve az évezredes félszet, mit fajtájára aggatott az eposzok és mondák sora, és elhitték a bárányok is lehetőséget meg nem ragadva soha, mindig is elfogadták, hogy nekik a nyájban van a helyük, a fürösztő vályúban, vagy a hodályban, ahol mindig bizonytalan félhomály van, vagy végső esetben valamely bográcsban rotyogni hagymával-piros paprikával, együtt forogva a fakanál mentén, az itt hagyott maradék világgal.
És bár semmi biztosítéka nincs, hogy ő nem így végzi, de legalább maga előtt lett valaki úgy érzi, még ha most éppen nem farkasok elől menekülve, hanem egy kicsit rázós, de mégis biztonságos kosárban ülve mereng, és már azon sem sajnálkozott magában, mit szólnak majd a komák lenn a nyájban, ha meglátják hogyan tért meg a nagy kalandból, és majd egy ideig ő lesz a köszörűje az érdes nyelveknek, bár ők továbbra is csak a friss fűvel törődve, lehajtott fejjel menetelnek, legelve naphosszat a réten, nem sokat fejlődve önismereti téren.
A monoton rázkódástól el is szunyókált, már nem bánva mi is lesz végül, ha a jó komák kárörvendő kedve rajta majd kielégül, de egyszer csak arra eszmélt, hogy a favágó, akit ő magának való mogorva embernek hitt, az erdő széléhez érve megmarkolta a bundáját, kiemelve a puttonyból, e szavakkal tette le a gyepre: "Nem venném szívemre ha szégyenkezned kéne a kalandod miatt, azok előtt, akik épp kérődznek, s bár nem volt épp átgondolt ez a mai nap, mindenképp fogadd elismerésem, hogy bár merészen voltál kissé balga, de látszik, hogy az átlagnak nincs rajtad hatalma... Ezért várd meg itt az erdő szélén a reggelt, s majd csak akkor menj vissza a nyájhoz, ha a nap jó magasan felkelt." Tenyerével megpaskolta jó szamara farát, s már ment is asszonyához.
Kosunk meg ott maradt a csendben, némi szégyenkezéssel vegyes büszkeséggel arcán, mint aki már túl van első komoly harcán - majdhogynem kudarcán -, mit magával és a környező világgal vívott. S bár nem történt semmi különös, mert e kalandból nem lesz történelmi tett sem írott, sem szájról-szájra szálló, ha rajta múlik, így elindult bandukolva lefelé a lejtőn, a legjobb füveket keresve a legelőn, a hajnali pirkadatra le is ért a nyájhoz, mit a reggeli abrak, még odaköt a hosszú hátú nádazott hodályhoz. És lásd, a komák csak néha pislantottak rája, inkább koncentráltak a lakomára, nem is kérdeztek hát semmit, ő meg szótlan maradt, nem beszélve az elmúlt napról, de a legelőn bandukolva, egynémely kos, de még néhány jerke is fejét a legelésből felemelte, s hosszabban vagy csak lopva, nézett fel a havasokra, ahová már a Nap is felkúszott éppen. Van-e bennük vágy egy kalandra, vagy mégsem?
Bár nagydobra nem verődött az eset, aki akarta, megtudta, hogy vele mi esett meg tegnap, így ott van a lehetőség minden bárány előtt, hogy egy nap, akár csak egy délutánon szert tegyen ezen a világon oly ritka bátorságra, ha úgy adódik, hát ne várjon másra. Menjen el csak mersze határáig, s nem baj, ha az nem a hegytetőn van, csak az első fákig, mik körülveszik a legelőt, s gondolja csak nyugodtan bárki, hogy ez nem is oly nagy tett, de ez a kis bátorság legalább nem pénzen vett érték, mert a súlyát tisztelettel mérték, s ha nem akarunk szégyenben maradni egy gyenge birkától, gondolkodjunk el, mi mit tettünk eddig... Nem holnaptól, mától.
Így hát ezután, majd ha te is elmeséled e kis történetet, tanulságot ne keress, s ne is reméld, hogy tetszeni fog bárkinek is, aki pásztor, netán terelő puli pergővel a nyakán, vagy nyugalommal kérődző, szőrétől épp megfosztott társad, egy távoli tanyán. De ha találsz olyat, legyen akár megriadt bárány, aki ha félve is, háta mögé nézve, már ment előre havas hegytetőre, ő majd elgondolkozik, félrebillent fejjel. Bár lehet, nevetni fog rajta, mondván: "ez csupán egy suta történet jó csattanó híján" -, bizony, ő lesz magadfajta. És ha így lesz, az ő szemét ne feledd, mert ha többé már nem is látod soha, egyazon úton jártok, már ismerősként tovább, és talán az irány sem biztos hogy számít, és lehet, hogy valaki fut, a másik meg sántít, vagy épp csak botorkál, miközben zihálva erőt gyűjt egy fánál vagy bokornál. Mert úgyis oda jutsz el, ahová a jegyed szól, még akkor is, ha máshová szállsz fel, mit elterveztél, s bánod, ha nem hívnak, lekésted és már lemaradtál, de hidd el, nem hibáztál sehol, csak akkor, ha el sem indultál.

Vissza...


Csukárdi Sándor: Credo, quia absurdum

Egyszer volt, hol nem volt... egy vállalat. Egy vállalat hatalmas fehér dobozokból összeépítve, ahol a dobozok mindegyike egy- egy különálló üzem vagy raktár volt. Minden doboz számtalan alkatrésszel, készáruval volt megpakolva. Az óriás gyár óriás üzemeiben nagyon aprócska emberek dolgoztak. Ezt a rendet, csak néhány kivétel borította fel, például Gergely úr.
Gergely úr, a kimért, a szigorú, ám igazságos vezető. Akinek irányítása alatt az üzemegység elképesztő számokat produkál. Gergely úr a vállalati mutatószámok őrangyala, a nagy tudású munkaszervező, a "kihaőnem" menedzser. Gergely úr, kinek ötletei millió dollárokban mérhetők, a pótolhatatlan szakember. Bizony, Gergely úrról ódákat lehetett, és kellett zengeni. A gyártósorok apró munkásai között járt- kelt ez az óriás; felügyelte a munkát, ellenőrizte a fegyelmet, és félreérthetetlenül megkövetelte a munkautasítások szigorú betartását. Ő volt maga az Isten... Nem. Több volt ő annál: ő volt maga a Szabvány. Mindent a termelés mögé helyezett: munkaközi szünetet, szabadságot, családot, más szabadságát, más családját, más egy szál cigarettáját... Maximalizmusát örök elégedetlensége táplálta.
A vállalat, ahol a sok kis jelentéktelen porszem között a nagy Gergely úr irányította és felügyelte a műveleteket, egyszer használatos személygépkocsikat gyártott. Revolúció volt a javából. Percenként jöttek a megrendelések a csoda járgányra. Az autókat már a gyártósoron megtankolták a megfelelő üzemanyaggal, majd a szerelősor utolsó állomásán örökre lezárták a tartályt. A kocsival tehát csak addig lehetett közlekedni, amíg a benzin vagy gázolaj kitartott. Amikor az üzemanyag elfogyott, az utasok kiszálltak és sorsukra hagyták a járművet, de csak miután, felhívták a megadott telefonszámot, hogy későbbiekben a "roncs" elszállításáról gondoskodni lehessen. Az autót kétféle kapacitással lehetett megvásárolni: kis- és nagy távolságra. Özönlöttek az igények. Aki féltette saját autóját egy-egy kiszámíthatatlan, rázós útra, vagy akinek valamiféle takargatnivalója volt, az már is vásárolt ebből a kiváló termékből. Üzleti szempontból pedig kész főnyeremény volt, hiszen a "roncs" általában kilencvenkilenc százalékban újrahasznosítható volt.
A növekvő igények, az égbe szökkent termelési mutatók új helyzetet teremtettek a vállalat életében. A rendelkezésre álló munkaóra kevésnek bizonyult az új gyártási tervekhez, megugró megrendelésekhez képest. Sokan aggódtak volna hasonló helyzetben, akik már előre látni vélték az innováció végét, a lefelé bucskázó görbéket, akik előre hallották az elégedetlen vevői tömeget, a fogyhatatlan vásárlói reklamációt. De ennél a vállalatnál, ahol olyan ember, sőt titán tartotta hátán a vállalat fejlődésének sorsát, mint Gergely úr, nem voltak ilyen pesszimisták. Izgatottan várták a következő meetinget, gondolván arra, hogy a cég megmentője bizonyára előrukkol valami újító ötlettel. Így is lett. Gergely úr tanácsára bevezetésre került a "perpetuum mobile" munkarend. Azután ő maga, hipnotikus magabiztossággal magyarázta el a vállalat jelentéktelen, aprócska dolgozóinak az azonnali változtatások szükségszerűségét, a visszafordíthatatlan helyzet generálta kötelező intézkedés jelentőségét. Szavait úgy ette a jelentéktelen hallgatóság, mint ahogy a kenyérdarabra rávetődnek az apró halak. "Mekkora ember!"- bámultak. "Mekkora ötlet!"- ámultak. És a nagy férfi árnyékában most még kisebbnek érezték magukat. Csoda, hogy ezek a parányi, piciny lények akkora tapsvihart tudtak generálni, hogy maga Gergely úr is zavarba jött tőle beszéde végén. Mindenki ujjongott és a tenyerét csapdosta. Mindenki, kivéve egyet.
De ki ez a Kovács, és hogy jön ő ehhez? Éppen ő, aki ráadásul a legjelentéktelenebb, a legtörpébb mindközül. Hogy mer csendben maradni az ováció idején? Hogy mer búslakodni, az öröm idején? Hogy van pofája fellázadni, kételkedni Gergely úr próféciáival szemben? És a legfontosabb kérdés: hogyan tud valaki ilyen mélyre süllyedni saját maga mocsarában? Szégyen. Ám Gergely úr ismét bizonyságot tett feljebb valóságára, felbecsülhetetlen méltóságára. Kiszúrta a tűt a szénakazalból, s szárazan, csak annyit mondott: "Kovács, maga jöjjön az irodámba!"
Szegett fejjel követte Kovács az óriást. Arcára ült a sárga blamázs, így sétált keresztül a hatalmas irodán, át a lábtörlő, majd a szőnyeg alatt. "Üljön le!" – szólt a géniusz a töpszli emberkének. "Igyon egy kis vizet, és bökje ki, hogy magának meg mi a problémája!" Kovács belemászott a pohárba, leúszott néhány hosszt, hogy félelmét levezesse, majd reszketve, ázottan mesélte el a nagy embernek, hogy jelentéktelensége, egy jelentéktelen faluban, egy még jelentéktelenebb falumúzeumot vezet. Jelentéktelen szabadidejét arra fordítja, hogy jelentős összegeket áldozva, jelentéktelen tárgyakat, emlékeket gyűjt össze a település jelentéktelen történetéről. Elhanyagolható erőlködéseit, lényegtelen figyelem övezi. Mégis beleszerelmesedett ebbe a csekély foglalatosságba, és ha valóban bevezetik a "perpetuum mobile" munkarendet, akkor haszontalan élete, még haszontalanabbá silányul. Gergely úr önfeláldozóan hallgatta végig a mütyürt, s adta remek életének becses két percét a beszélgetésnek, melyet megcáfolhatatlan nyilatkozata zárt rövidre. És persze Gergely úr nem lett volna ott, ahol, és nem lett volna az, aki, ha nem értette volna meg a kis Kováccsal, hogy vacak életének egyetlen értékes momentuma, a cég szerelősorán eltöltött idő. Minden más, amivel munkaidőn kívül próbálkozik a kis ember, satnya és fabatkát sem ér, eltörpül az egyszer használatos autók gyártása mellett. A vezető rávilágított arra is, hogy a piciny Kovács, milyen felelőtlen, hűtlen cégéhez, s egyébként pedig, hogy veszi a bátorságot veszélyeztetni a termelést önző és kicsinyes vágyai miatt. Kovács alázatosan hallgatta, és ha lehetett, most még apróbbá zsugorodott szégyenében. Gergely úr szónoklatát befejezvén, jobb szeme elé egy hatalmas nagyítót fogott, az összezsugorodott beosztott fölé emelkedett, mint egy óriás felhő, s lassan és artikuláltan Kovács képébe üvöltött: "Megértettük egymást?"
A borsszemnyi emberke megvilágosodott. A nagy viharfelhő alatt ráébredt végre, hogy minden, a falumúzeumra szánt idő, pénz és energia, felelőtlen pazarlás volt csupán. Hogy jellemtelensége majdnem a szakadék szélére sodorta a vállalatot. Elhatározta, hogy mindent rendbe fog tenni. Még aznap lelakatolta a falumúzeum ajtaját, ablakait bedeszkázta, a nyitva tartás táblát leszerelte, s nagy fehér krétával a ház falára írta: "örökre zárva". Ezután boldogan aláírta munkaszerződésének módosítását, jóváhagyva az új "perpetuum mobile" műszakrendet.
Néhány nap múlva egy jelentéktelen kis faluba egyszer használatos személyautó gördült be. Megállt egy elhanyagolt, viseletes parasztház előtt. A GPS koordináták ezt a leharcolt épületet jelölték ki célállomásnak. A vadonatúj járgány hátsó üléseiről izgatott, kacagó gyermekek ugráltak ki, elöl pedig fiatal nő és férfi bújt ki a karosszéria közül, szintén várakozástól ittasan. Feltüzelt lelkesedésük azonban hamar alábbhagyott. Szinte kórusban betűzték a ház falára írt szöveget: "ÖRÖKRE ZÁRVA ". Hiábavaló volt az utazás. Pedig annyi jót hallottak erről a kis faluról, s annak példaértékű múzeumáról, amit egyetlen ember hozott létre, épített fel a semmiből. Ami egyedülálló, ritka gyűjteménnyel bír, melynek értéke felbecsülhetetlen. Aprólékos pontossággal megalkotott időutazás a történelemben, lebilincselő történetek, látványos kalauzok, gondosan felújított, kicsinosított tárgyak, interaktív tudáspróbák. De már örökre zárva.
A csalódott család lebillent ajkakkal ült vissza a csodaautóba. Gyújtás, kuplung és indítás. A motor köhintett egyet, majd elcsendesült. Újraindítás, de megint csak hiába. Kifogyott az üzemanyag. Valószínű, hogy gyártási hiba történt, s egy kis távolságra készített autót, nagy távolságú matricával láttak el. Apa, anya és gyermekeik dühösen hagyták ott a félreetikettezett járgányt, még a kezelési útmutatóban megjelölt telefonszámot sem hívták fel. "Csesszék meg!"- gondolták.
Egy jelentéktelen kis falu, elhanyagolható, örökre lezárt falumúzeuma előtt ma is ott áll, egy jelentős forradalmi ötlet, népszerűségében felülmúlhatatlan, használhatatlan gépkocsi.

Vissza...


Újjászületésem emlékére – Kovács Éva


Vissza...


Szakad - Vincze Andrea Viktória


Vissza...


Rubin - Agárdi Gabi


Vissza...


Híd-avatás - Bartók Andrásné Gyöngyvér


Vissza...


A földről nézve – Demény Zita


Vissza...


A tudós macskája - Bartók Andrásné Gyöngyvér


Vissza...


Vörös szőnyegen – Demény Zita


Vissza...


Magyar föld - Leányvári Adrienn


Vissza...

Lehetőségek
 Pályázat
 Antológia
 Alkotótábor
 Tiszteletbeli tagok
 Tagságunk

 Dokumentumok
 Dicsőségtábla
  © MAIT, 2001-2017 -   Az alkotásokat újraközölni, részleteket kiragadni csak az Alkotó engedélyével, illetve megjelölésével lehet.